all the things that's ever been mine 2.

Finnórám közepére berontott egy srác, aki pótzh-zott. Kissé megilletődötten lecsapta elénk az finnugrisztika BA-s zh-ját, elköszönt és már szaladt is el.

- Most mondd meg, egyetlen tárgyba sűrítették az egész finnugort a BA-soknak! - szörnyülködött Salánki tanárnő, majd elém lökte a lapot. - Érdekel?

Megvizsgáltam a zh-t.

- Na, tudta az anyagot?

- Nem igazán - állapítottam meg. - A nagy része rizsa. És közölte, hogy a szemantika az alaktan.

- Ó, ezek szerint rosszul tanítottam - sajnálkozott Salánki tanárnő. - Mindig elfelejtem, hogy a mai BA-sok még ezeket sem tudják, és erre tekintettel kéne lennem...

Na ez nem egy hatalmas kaland, de ezek szerint én már nem vagyok "mai BA-s". Én a mai BA-sok dolgozatait véleményezem a tanárral. Én már egy másik kategória vagyok.

Szinte szégyellem, milyen jólesett ez a kis közjáték.

all the things that's ever been mine

Vigasztalanul álltam neki az estének. A harmadik éjszaka, amit egyedül (aka Szonja nélkül) töltök, Eszti is inkább dolgozni akart, amikor nekem már a fülem kettéállt a melótól, és megint itt vagyok, egy kvázi üres estén, és még a finnházim is kész.

Na de Ajtósi Napok van, mégis nézzünk le....

Andriska úgy fordult oda hozzám, mintha egész este tudta volna, hogy megjelenek. Odaintettem néhány "túlélőnek", tehát nálam nem fiatalabb kollégistának, és elfoglaltam a lesőállásomat egy kiszolgált széken.

Kevesen voltak, fiatalabbak, azok sem közül a legjobbak. Persze, hétfő este ki megy le bulizni és egyébként is, egy olyan hetet élünk, amikor csak 3 nap lehet dolgozni, és erre a 3 napra szervezni a fárasztó és bódító Ajtósi Napokat, nemár... de így is volt egy kis érdeklődő, bizonytalan hangulat a mindig kicsit döcögős első estén. A fellépő akusztikus zenekarból az egyik tag akár egy laptop is lehetett volna, olyan jelentéktelen volt, ellentétben a nagy szemüveges, kockás inges énekessel, akinek sikerült a világ egyik legborzongatóan kellemesebb hangját odaprodukálni a köztünk lévő x köbméter levegőbe... Na hát őt hallgattuk, közben L. Kata egy kicsit kapatosan odahuppant mellénk.

Katával 4 éve volt, hogy egy remek estét töltöttünk a 4. emeleten, szintén Ajtósi Napokon, akkor beszélgettünk egy kicsit, meg lekváros muffint sütöttünk... és hogy emlékezett rám! Amikor arra gondolok, milyen szörnyű, hogy sok évvel ezelőtti dolgok úgy hatnak, mintha csak tegnap lettek volna, akkor ezentúl visszaemlékszem arra, hogy ezzel más is így van... tehát aki 4 éve jó fej volt, az most is jó fej, és úgy emlékszik rám, mintha csak tegnap lett volna, hogy édes tésztát porcióztunk a muffintepsibe....

Öregnek lenni szívás, mondják, de ahogy két "öreggel", bal oldalamon Andrissal, jobb oldalamon L. Katával ücsörögtem a klubhelyiség közepén, miközben a fiatalabbak tisztelettudóan elkerültek minket... valahogy megértettem, miért jó - még ha nem is a legfontosabb része az életednek -, valami mellett kitartani.

dilemmák a Szimpla piac tövében

Ott áll mellettem a két finn nő, és a térképet bújják, én közben a biciklimmel szórakozom, tehát nem is kell még sehova sem mennem, láthatóam finnül beszélnek, láthatóan tanácstalanok, na akkor most menjek-e oda hozzájuk és akarjak-e segíteni nekik, de hát nem is tudok olyan jól finnül, pedig biztos jó élmény lenne nekik, ha random ember leszólítja őket finnül Budapest közepén, hiszen nekünk is jó volt a magyar leszólítás Göttingenben, de mi van, ha rondán beégek, és egyébként is, ahogy én a finneket ismerem, nem olyan nagyon barátkozós-nyitott emberek, de mikor lesz még egy ilyen alkalmam, hogy végre finnekkel finnül beszéljek értelmesen, és már ott is van a nyelvem hegyén, hogy mit mondanék nekik, de mit izgágáskodom már megint a felvágós fejemmel, törődjek szépen a magam dolgával, ekkor megtalálták, amit keresni akartak, és továbbmentek.

Nyöh, én meg gondolkozhatok, hogy ez most jobb volt-e így. :/

madeleine-gyomorrontás

Egy rövid nyakláncot kerestem az ékszereim között, de nagyon rég nem hordtam olyat. A megfelelő ékszeres dobozomba beletúrva úgy éreztem magam, mint aki egy merengőbe csöppent bele. A legtöbbet gimis koromban hordtam utoljára, szent ég... mindegyik egy kis történet.

Ülök a Melbourne-ben az utánozhatatlan latte mellett, a közelemben egy hangos olasz család rendezkedik. Előttük espressós csészék, nyilván, mert délután az olaszok csak azt isznak. Átkattintom az agyam olasz módba, hogy elkapkodjak néhány mondatfoszlányt. Ez a gimit juttatta eszembe... kb. csak gimi alatt használtam ezt a nyelvet.

Felcsendül a Savin' Me, amitől egy pillanat alatt újra 15 évesnek érzem magam. Basszus, ettől most nem tudok dolgozni.

A Stradivariusban a próbafülkében a Shot at the Night támadott meg így. Ráadásul akkor épp két öltözködés között voltam, így menekülni sem tudtam. :(

Néha úgy érzem, ahogy öregszem, úgy válik a világ egy nagy múzeummá az emlékeimből. (És ez elég idegesítő.)

you take my hand and drag me headfirst, fearless

Ma valahogy teljesen ok nélkül, egy reggeli váratlan találkozás és néhány teljesen megszokott mozdulat döbbentett rá végérvényesen, hogy akire/amire gondolni szoktam, már rég egy múltbéli jelenség. Már nincs, csak akkor volt, ahogy én sem vagyok az, aki tavaly, maximum szeretnék az lenni. De szeretne valaki olyan lenni, akiről tudja, hogy csak átmenetileg tud az lenni?

Egy új emberrel beszélgetni azért élmény, mert az vagyok, amilyenre sikerülök. Továbbra is fenntartom azt az álláspontomat, hogy egy mély és jó beszélgetésnél jobb dolog nem történhet senkivel sem... de ezeken kívül is rendkívül üdítő érzés egy sokadik rövidital, egy hosszú, alkoholmentesen, ellenben annál tartalmasabban töltött szeánsz... ilyen esetekben az ember egyszerre örül, hogy megismert egy új jó fej valakit, másrészt boldog, hogy leépítheti a vele szemben jogosan vagy jogtalanul felállított előítéleteket. (És ő a velem kapcsolatosakat.)

Egy régi jó baráttal az a jó, hogy akármikor akármennyit beszélgethet, nem kell zavarban éreznie magát. Mégis mennyire értem őt! Bárcsak többet és alaposabban mesélne! De ehelyett megetetem 709 módra készített tojásrántottával, és közösen ismert zenékre táncolunk ezen az 5 négyzetméteren... mégis majd' megőrülünk a jókedvtől. Mert ő nagyon drága és imádom, neki meg mennie kell de, azóta is régen beszélt velem egy alaposat...

úristen úristen úristen mennyire jó volt ez így, ahogy sikerült!

a Getsemáné-kertben

A vonósok húzták a hatalmas kereszt alatt a baptista templomban. Akárcsak tavaly, most is meghallgattuk anya zenekarát a nagypéntekre virrasztó éjszakán, halk és néha hangos zenével, közbeszúrt bibliai részletekkel, néhány kórusművel.

Gyerek ma megjegyezte, hogy a tavalyi alkalom élete egyik legszebb napja-estéje volt. Akkor én is éreztem, ahogy a templomba igyekeztünk, hogy ez egy különlegesen áldott és harmonikus idő. Igen, most visszagondolva világos, hiszen akkor ő is izgatott, szeretettel és reménnyel teli állapotban volt épp, és én is. 

Most, 2014-ben minden sokkal realistább, és bennem is a jelen problémái kergetőztek, mint az álmodozások és lehetőségek kellemes társasága. A fal, amit azóta magam köré önvédelemből húztam, szinte engem is sért, majdnem annyira, mint amennyire megvéd. Így minden másképp fest, de a feketébe öltözött zenészek, a kivetítőn futó passiószöveg és a fel-felbukkanó felolvasások ugyanúgy eljutottak a bőröm alá, és szinte magamon éreztem a korbácsot, a gúnyból felöltött palástot, az áruló csókot. Nem tudom biztosra, de úgy érzem, ahogy öregszem, úgy tudom egyre jobban átélni a Húsvét eseményeinek jelentőségét. Sokáig nem tudtam mit kezdeni a megváltás intézményével, és most sem egészen tudok, de most már megérintett valami. Igen, pontosan tudom, milyen, amikor a többi ember kigúnyol és megaláz, erről mindig kicsi korom jut eszembe. Alig bírtam hallgatni az evangéliumot. De most már azt is hozzá tudom kapcsolni, hogy mennyire tud fájni a bűntudat a sok bántás és mulasztás miatt, amit elkövetek nap mint nap - és milyen felszabadító érzés tud lenni valóban, ha valaki leveszi ezeket a terheket a vállamról.

Persze ezeket én veszem le a saját vállamról, amikor figyelek, és nem mulasztok, és megbocsátok, és gondolkodok, és segítek, és megerőltetem magam, hogy jót tegyek, de hát mi ez, ha nem Isten követése (akár bevallottan, akár tudattalanul).

Nagypéntek már csak ilyen spirituális, én meg fáradt vagyok. :)

helyzet otthon

A göttingeni lucsok-nyálka-esőből alig vártam, hogy hazaérjek... de Magyarországon is akkor ütött be a hidegfront. :( Gondoltam, leutazom Pécsre, ott hátha jobb. Megérkezésig jobb is volt... csak leszálláskor kapott el minket egy jégeső. -.-"

De most épp a zseniális új laptopom bűvészkedek otthon, ami jólesik, ahogy jólesik a J-sen feltűzött hajam, gyöngyház fülbevalóm és csupa fehér csipke felsőm és sálam is (mindkettőt Göttingenben vettem). Úgy nézek ki, mint Tatjána az utolsó jelenetében az Anyeginben (csak nem zokogok). :)

Legkisebb húgom a kis barátnőjével társasoznak az interneten, öcsém introvertálódik, húgom régi háttérképeken röhög (pl. amikor anya dolgozójába beállítottunk egy szamarat háttérképnek, ANYA felirattal...), apa a húgomékban gyönyörködik, és arról beszélgetünk, hogy Németország milyen kellemes, élhető hely. Közben megpróbálja olajba fojtani a családot, kisüt vagy 4-5 csomag panírozott akármit.

Anya szerint ne vegyem magamra, ahogy hulladéknak nevezi az új laptopomat, aminek a birtokolása leírhatatlan örömmel tölt el. Ahogy tegnap kifejtettem, a legnagyobb öröm a mindenféle fura informatikusoktól és a félig legális félmegoldásoktól való függés teljes hiánya. Igen, ez egy pici fehér laptop. Igen, jogtiszta rajta minden, ha sokba került, akkor is. Igen, érintőképernyős és igen, Windows 8 van rajta. És igen, rettentően szeretem, pont azért, mert senki máshoz nincs köze, csak hozzám. Senki nem mondja meg, hogy jó-e vagy sem, és senkitől nem függ, hogy használhatom-e vagy sem. Nem kell szívességet kérni ahhoz, hogy használjam.

Rendet raktam a főnököm fejében, aminek ő örült, és én is. Sínen vagyok a munkával, ahogy J-sen rendbe raktam saját magamat is (ismeritek a nagy utazások kényszerű önelhanyagolása utáni mániákus mosakodást-hajbelövést-csinosanöltözést? Na ott vagyok épp.)  Sajnos épp a nagy utazások utáni magányéhségben is szenvedek, ami a családomat nem érinti jól, de még így is megéri otthon élvezkedni a sok-sok szobában és a tágas terekben.

Némi személyes térben való gyönyörködés, újra elnyúlt társalgások és tegnap esti belvárosi találkák zizegnek a fejemben, mert éppen most jólesik pozitív dolgokra gondolni.

Minél elfoglaltabb és elégedettebb az ember, annál inkább hajlamos érzékelő funkcióba kapcsolni. Most az vagyok, és vidám rácsodálkozással adom át magam az érzékelésnek. :)

idontbelievethatanybody

feelsthewayido

aboutyounow

szipp-szipp

Hazaértem és olyan, mintha nem is jártam volna Göttingenben. Úristen de egyedül érzem magam.

Soha nem leszek olyan menő finnugrista, mint a többiek, akik ott voltak!!! :(

Eléggé utálom ezt a szociális túltengés utáni magamhoztérési periódust.

(ja, és jól meg vagyok fázva)

Mais Dieu les roses sont belles á Göttingen, á Göttingen...

Ez van, véget ért az idei IFUSCO. Véget ért az első IFUSCO azóta, hogy úgy döntöttem, én a finnugort választom kötelező agymenésemnek, amivel lekötöm indokolatlan energiáimat.

Most így, a vonaton, még a német valóságban száguldozva még mindig abban a sajátos, álomvilágszerű hangulatban gépelek, ami Budapestre érve már annyira szokatlan lesz, és majd csodálkozom magamon, hogy ki ez az ember, ki ez a furcsa, finnugor-német verziója a 709 vörös hajú lakójának.

Nehéz az élményekről és az érzésekről beszélni. Azt hiszem, megint lesz egy kis poszt-szociális sokk, és igen nehezemre fog esni hétfő reggel nyolckor a munkatársakkal megbeszélni a heti teendőket… de valóban, ez az út nem olyan volt, mint a komiföldi, ennek a ténynek minden előnyével és hátrányával. Úgy jövök haza, mint egy harcosjelölt, aki átesett a második próbán, és szintet lépett.

Aki nem szeret bele Göttingenbe, annak nincs se szíve, se esze. Göttingen gyönyörű, csodálatos, leírhatatlan. A város jó negyede-harmada egyetemista, és az egész hangulatot meghatározza ez a tény, hogy Németország (sőt, Európa, sőt, a világ) legtehetségesebb fiataljai élik itt az életüket, folyamatosan frissülve, teljesen egyedivé varázsolva ezt a helyet. A magas, villaszerű házaktól, a takaros boltokon át, a modern egyetemi épületekig és a dűlőutakon suhanó rengeteg biciklistáig az egész városról sugárzik az egészség. Ahogy a kellemes utcákat róttam, teljességgel meggyőződtem róla, hogy az egyetemista lét legtökéletesebb formája, amit ez a város produkál, és minden más egyetem legfeljebb kapálózik, hogy ennek a szintnek a nyomába érjen…

Az idei IFUSCO dikákkonferencia volt. Diákok szervezték diákoknak, nem volt itt semmi monumentalitás vagy hivatalosság. Épp ezért alaposan megszeppentem, amikor a megnyitó buli a sötét és idegesítően villódzó Tangente klubban volt. A lepukkant táncparketten, diszkógömb alatt igen érdekesen festettek a marik népviseletben, a komik Mariamoi-t énekelve, jellegzetes nyírkéreg fejdíszükkel. A családiasság kicsit megijesztett. Hova tartozom is én valójában? A doktoranduszokhoz, akik sok éve csinálják ezt, és már 100 éve ismerik egymást? A teljesen kezdő pécsiekhez, akik azt sem tudják, hány finnugor nép van? Hova tartozik egy második IFUSCO-s, ha első IFUSCO-s társai kidőltek mellőle?

 Ám amikor megláttam komi Alexet, aki engem megpillantva három-négy németet és két oroszországit eltaposva röpült hozzám, minden ilyen gondolatom elmúlt. Volt már olyan érzésed, hogy azt hitted, sosem látsz többet egy számodra nagyon kedves embert, erre ott terem mégis, a szemed előtt? Sírni tudtam volna örömömben, hogy a tavalyi év abszolút főnyereménye, ez az örök lázadó, aki nyugatibb és kozmopolitább a sok nyugatinál és kozmopolitánál is abban az Isten háta mögötti, vigasztalan komi városban, az most idejött, időt és költségeket nem kímélve, hogy velünk legyen, pedig tőle még azt az ösztöndíjat is megvonták, amit a többieknek megadtak. (Nyilván. Mert ki írt orosz kormányt kritizáló prezentációt, na vajon…?) Na már csak az ilyen pillanatokért is megérte eljönni.

„Menni kell és ismerkedni!” mondta Andris a nyitóbulin nagyon kétségbeesett, nagyon begubózott Bogátánk, tehát nekem. Felkapott és tett velem egy kört, és láss csodát, máris találtunk társaságot mindketten. Gyakran olyan érzésem volt, mint a KÖMT-ökön. Itt egy társaság, aminek úgy félig vagyok a tagja, de elvileg ismernek, és kerestem saját félénkségem és antiszociálisságom kerítésén a réseket, hogy szétfeszíthessem a határaimat. Andris, hála Istennek, nem hagyott elveszni.

Több emberről is örömmel tudtam meg, hogy hihetetlenül drága és aranyos. Laurát és Sampsát örökre a szívembe zártam, és Jani is kitágította a már meglévő helyét, Juliáról meg le sem lehetett venni az embernek a szemét. Csakúgy ragyogott. És emellett Sofia, az a tündér, és Norman, aki IFUSCO-s Ördögként írta bele magát a telómba, és még olyan sokan, akiknek a csak a közelében lenni is olyan felemelő és megtisztelő élmény volt… még mindig a záró kocsmázáson dalolászott Petroskoi megy a fejemben.

A konferencia nagyon érdekes volt. Zseniális találmány volt, hogy minden előadásnál előre jelezték, hogy milyen nyelven lesz a prezentáció és az előadás, de így is időnként belefutottunk néhány eltérésbe (hányszor sóhajtottunk fel Andrissal idegesen, amikor egy állítólagos mari nyelvű előadást már megint oroszul kezdett el a prezentáló!), de ennek ellenére így is szakmailag sokkal értékesebb volt az idei konferencia. Azt a hihetetlen szeretetmennyiséget és lelkesedést pedig, amit a német diákoktól kaptunk, nem is tudom leírni. De nekik írtam egy szerelmes levelet, hogy tudják. J

Saját előadásomat a zseniális göttingeni könyvtárban hegesztettem össze. Nagyon élveztem a témát, de ennek ellenére sikerült annyira izgulnom, hogy szerintem fájt nézni engem. De így is, nevetésre tudtam bírni a hallgatóságot, tehát az üzenet talán átjött. Ne löttyentsd ki a vödörből a vizet, mert alkesz lesz a férjed. A tiltások és hiedelmek a legszórakoztatóbb dolgok a világon.

„Te akkor most tényleg tanulsz ilyen finnugor nyelveket?” kérdezték tőlem der die das pécsiek. Fura volt azt tapasztalni, hogy valakik felnéznek a jelenlegi finnugrisztikai tudásomra, és én vagyok a „nagy” hozzájuk képest. Az érdektelenséggel azonban nehezen tudtam mit kezdeni. Egy dolog nem tudni, egy másik pedig nem is akarni tudni, és néha megviselte a hangulatomat néhány olyan szólam, amiről kiütközött, minek is gondolják ezt az egész konferenciát a pécsiek. Nem gáz dolog irodalmárnak lenni, de ha finnugor konferenciára jössz, légyszi láss tovább annál, hogy cukin táncol az a fura arcú csajszi abban a hosszú hímzett ruhában (permják volt, egyébként), és mellőzd az olyan mondatokat, hogy „ez ezeknek olyan lehet, mint a karácsony”.

És ha már itt tartunk, ezek után ne jelentkezz jövő évi szervezőnek. Bakker. De hát nem is tudom, mit gondoljak. A 2015-ös IFUSCO szervezése úgy kezdődik, hogy az egy filmbe is beleillene. Joskar-Olában már réges-rég eltervezte valamelyik pártember, hogy a jövő évi választásokhoz propagandacélzattal elvállalja a konferencia szervezését, küldött egy embert Göttingenbe, és csinált egy kis videót is azzal, hogy hujdejólesz. Na ilyen típusú konferencia volt a sziktivkari is, felülről szabályozott, merev, mesterséges, álságos. Senki nem rajongott az ötletért. Erre – mit sem tudva a joskar-olaiakról – egy csapat éretlen, tapasztalatlan, finnugrisztikát csak hírből ismerő fiatal pécsinek kipattan a fejéből egy sörmámoros estén egy kocsma félhomályában, hogy jövő évre leszervezik az IFUSCO-t Pécsre. És fölálltak a kerekasztalnál, és önként jelentkeztek, a delegációk pedig pillanatok alatt kapva kaptak rajtuk, mielőtt a joskar-olai követ kettőt pisloghatott volna. Másnap ünnepélyes keretek közt, tapstól övezve vették át a stafétabot-macit a monumentális Paulinerkirchében Juliától, és vihogva fényképezgették magukat vele az ünnepség hátralévő részében, mialatt Simo Kantele és az IFUSCO egyik alapítója (egy 60 körüli bácsi, akinek mindenki más felállva tapsolt) beszéltek.

Hm, hm. Ne kúrd fel magad rajta, mondta Flóra, én már felkúrtam. Minek két agyfelkúrás, egy is elég. Egyébként is, vannak a dolognak jó oldalai, ahogy ez az esemény hozzátett ahhoz, hogy a Göttingenben töltött 4 éjszakából hármat ugyanazzal az emberrel beszélgetve fejeztem be, és nem is nagyon akartam máshogy. J

Lelkes rám vetődött és kék-zöld foltossá püfölt. Nem egészen értettem az okát, de élveztem, ahogy nekivágódtunk a korlátnak néhányszor, meg majdnem felborítottunk egy asztalt. Újra megvolt a Lelkes-szeánsz, ugyanúgy, mint tavaly, sőt, most kétszer is, és jólesett a hamisítatlan, rá jellemző stílusban áttárgyalni az élet néhány fontos igazságát és tapasztalatát. Mint tavaly a halak és az utazás és a család. Az elmúlt pár nap néhány legjobb és legszórakoztatóbb órája ilyen lelkesen telt.

Felrángattam végül a táncparkettre, és ugráltunk egyet egy LGT-számra. A soknyelvű etnodiszkóban önfeledten tomboló finneket nézni is jó volt, de néha csatlakozni is tudtam. A parkett néha kiürült, csak Flóra és én trenszeltünk az Irene-re, majd újra megtelt, hogy a tömeg megőrüljön egy-egy Petroskoi-tól vagy Marjamoi-tól. Minä lähden Pohjois-Karjalaa! Miután véget ért a finnugor szekció, az első dal a Wake Me Up volt. Szinte meg sem lepődtem…

Még néhány közös éneklés, még egy-két keresetlen orosz, finn vagy mari szó, még pár ember, akivel megismerkedek, és máris a vonaton találom magam. Már csak pár tárgy és aktualitásukat vesztett útbaigazító cetlik emlékeztetnek erre a pár napra. És nem, nem akarom, hogy felébresszenek.

"Il était une fois" commence á Göttingen...

IFUSCO 2014

Ma este utazunk. Hárman maradtunk a tavaly Nagy Csapatból, pedig akkor mindenki szentül esküdött, hogy idén is eljön, és újrajátsszuk azt az egyhetes csodát, amit Oroszországban májusban véghezvittünk.

 

Az élet közbejött, a lelkesedés elhalt, az embereket százfelé vetette az élet - ahogy ez megjósolható volt, csak valahogy egyikünk sem szívesen ismerte be. Ha az ember élete egyik legjobb időszakát élte bizonyos program keretében, mindig fáj neki egy évvel később, amikor a zászlón ugyanaz a jelszó, a hangulat azonban már messze jár. Minden nyári táborozó tudja, miről beszélek.

 

Hol van már a tavalyi hó, melyből golyót gyúrtam és megdobtan a holtfáradt Szonját az Yb falu melletti etnolágerben! Napokkal ezelőtt írtam egy nagyon szomorú bejegyzést arról, hogy mennyire nyomát sem találom a csodálatos, "igazi" 2013-as tavasznak az ideiben, és mennyire mellbevágó szembesülni azzal, hogy a legerősebb érzések is milyen mulandók. Gondoltam, utazás napján kiteszem azt a bejegyzést, de most már nem akarom.

 

Nem lenne fair a mával, az idei élményekkel szemben, ha a múltat keresném bennük. Nem, az idei IFUSCO nem Oroszországban lesz, és nem fogunk napokig városnézni, és nem lesznek fura orosz lányok ott, és nem lesz lepukkant szoci romantika, csillagok mindenhol, és nem lesz ott sem Gergő, sem Merci, sem Kata, sem Gabica, sem Ágota, sem Szonja, sem Petra, sem Ancsi, sem Nasztya...

 

...de ott lesz egy csomó új ember, egy gyönyörű német város, új kalandok, új emberek, új témák és új kihívások, és én is egy új ember vagyok már.

 

És mellesleg Andris és Zoli és Réka ott lesznek. :)

 

Ahogy a tavaly realitása távolodik tőlem, úgy fáj egyre kevésbé a hiánya. Helyet kell hagyni a jelennek, még akkor is, ha az éppen nem tüllszoknyában és aranyzáporral közelít.

k.kl.nc

Asszem, az az a barátságom, ami leginkább a véletlenen múlt. Konkrétan nem sok közös volt bennünk, amikor becsapódtam a 415-ös szobába és ő ott várt az anyukájával és közölte, hogy mi leszünk a szobatársak. 3 évig azok voltunk.

 

Mikor tegnap leültünk az eszpresszóba, mint két kifáradt kisállat, lehuppantunk a zavarbaejtően retró fotelekbe, és pihegtünk, lehajítottuk a táskáinkat, majd beszélgetésbe keztünk, mint már annyiszor. Miközben a napi kihívások tömkelegét tárgyaltuk meg, többször is elkalandozott az agyam azon, hogy lám, milyen hosszú idő telt el azóta, hogy annak idején rám vigyorgott a szinte teljesen üres 415-ös szobában, mennyire máshogy élünk már, mint amikor random hamburgereket sütögettünk, szusit csinált az íróasztalán, az ablakban megfagyasztottuk a tejet, és min. 2 kilót híztunk, mikor felhozta Balotaszállásról a szendvicssütőjét... ágyon ugráltunk, szobát díszítettünk. Közös volt a hűtő tartalma.

 

Ott, az eszpresszóban nem voltunk se vonzók, se szépek. Fáradt kis nőszemélyek voltunk, akik nevettek saját vénülésükön. A pincér srác azonban úgy támaszkodott a szomszéd asztalnak, és úgy tréfálkozott velünk, mintha konkrétan flörtölni próbálna, végighúzt az ujjai között Nóri egy hajtincsét, és mire észbe kaptunk, a barista csinált nekünk egy-egy ajándék koktélt, teljesen ingyen. Az este nagy részében úgy vigyorogtunk egymásra, mint akik nem is tudják, ebben a valóságban vannak-e, de nagyon élvezik.

 

"Nahát kisasszony, a maga látványa már önmagában megszépítette az estémet!" szólt oda Nórinak egy random férfi a Katapultnál. Levezetésként még bevittem a hölgyet a Kamarába is, ahol olyan kedvesen fogadtak minket, mint már rég, jót beszélgettünk, talán még szépíteni is volt lehetőségem egy régi sérelmen, és százwattos vigyorral döcögtünk haza az utolsó trolival.

 

Nem tudom pontosan, mi történt, de valahogy a mostani idők fáradt, túlhajtott, karikás szemű valóságában valahogy megérintett minket a múlt, amikor kötelezettségek, megbánások, felelősség nélkül éltünk bele ebbe a nagy városba.

 

Nem tudom, hogy kötött ki ez a nőszemély mellettem. De úgy tűnik, mi mindig egy ilyen páratlan páros leszünk. :)

 

dologtalan vasárnap van

A nagy frászt, tele vagyok munkával, de mivel korán keltem, nem volt időm kipihenni magam, és agyilag kicsit tompa vagyok.

Vasárnap délután ugye minden egy kicsit más, ezt Zorán is megénekelte (hú de nem szeretem azt a számot... meg Zoránt), és igen, ilyenkor minden kicsit fakóbb, lassabb, vontatottabb. Mintha muszáj lenne pihenni, akár akarsz, akár nem.

Érdekes két napom volt. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer elmegyek egy szcientológus alapú (egyébként cégeknek szóló) tréningre. Pedig így történt. És bár néha a bicska erősen ébredezett a zseben mélyén, amikor kicsit a kelleténél jobban belemásztak az életembe, úgy gondolom, mindenképp megérte, mert jó volt. Kifejezetten jó volt, és örülök, hogy elmentem.

Tehát innentől kezdve belépek a szcientológiába és jojózó szemmel fogok mindenkit győzködni magam körül, hogy az egyetlen igaz út a szcientológia szent ösvénye! Hahh! Nem.

És egyébként minket sem akartak meggyőzni semmi ilyesmiről. A cégünkben szinte mindenki volt már ezen a tréningen és egyikről sem tudom, hogy szcientológus lenne vagy azzá vált volna.

Hazaestem a Vecsés nevű fura falu-agglomeráció-szörnyből, és beledöglöttem az ágyamba. Vissza a véres magyar valóságba!

Elmentem szavazni, bár nem jó szívvel. Még egy jó kis fülkébe sem jutottam be, ahol forradalmárkodhattam volna. Ellenben, hiába voltam átjelentkező, reggel 9-kor még nem fenyegetett a többórás sorban állás veszélye, amiért igen hálás vagyok.

Politikai kötelesség letudva innentől a zen-vasárnapé a terep, amiből lassan rendszert csinálok. Délelőtt gerincjóga, majd felpakolás biokajával, hajdinafasírt barnarizzsel és bio padlizsánkrémes bruschettával, mellé citromos zöld teával. Egész nap se smink, se hajvasalás. Most pedig kucorodás az ágyba, Szerb Antal és kantelezene (már el is felejtettem, mennyire imádom a kantele hangját).

Imádom azt a tompa sárga fényt, ami ilyen délutánokon beragyogja a szobát.

We're not Iron Maiden and we're not from England, we're Sonata and we're from Finland!

...ez a Sonata egyik híres dalkezdet-átköltése. :)

Ugyanis Sonatát hallgatunk épp, Szonja cigit tölt, Zsoltit nem lehet lehámozni a telójáról, én meg éppen szedegetem össze magam a PGy-tréningről.

- Egy ilyen szép lánynak miért nincs még párkapcsolata? - kérdezte PGy rendkívül diszkréten a tréningjén, úgy 20 másik ember előtt. Merthogy a cég olyan, mint a párkapcsolat, és ugyanazon okoból döglik meg. Tehát tőlem felárat kér, mert amiket mond, azt duplán hasznosíthatom. Szerintetek is nagyon szellemes, nem?

A kurva anyád.

Mintha nem baszogatnának egyébként is épp eleget az életem ezen részével. Nem kell olyan messzire mennem ahhoz, hogy olyan embert találjak, aki bármikor értékítéletet mond rólam, legyen akármilyen szoros vagy laza a viszonyunk. Bizony, igen átlátszó életet élhetek. És ha már itt tartunk, régen mondták meg a fészbúkon, hogy kurva vagyok. Dalban ráadásul, úgy szebb. Ha pofon, legalább kapjak mindenkitől, attól is, akinek pontosan elmagyaráztam, mi a bajom, és úgy tűnt, megértette. Innen szép lekurvázni.

Megéri bosszankodni miatta? Nanáhogy nem. De nagyon bosszant, hogy egy ilyen stresszes időszakban még ez is veszi el tőlem az energiát.

Na de vissza a tréningre.

Vállalkozók, üzletvezetők, sok-sok izgágaság és idealizmus. Van egy olyan érzésem, hogy ezek az emberek sincsenek sokkal közelebb a földhöz, mint az oly lenézett bölcsészek. Jaj de nem akartam megmondani, mivel foglalkozom az egyetemen. Muszáj volt elmondanom (mert addig nem hagytak békén)? Muszáj. Beszóltak rá? Be. ("Na az aztán marha piacképes!" Öhehehehehehe. Aztán arról papolt tréner úr, hogy marketinges végzettségű embert nem szabad felvenni marketing pozícióba. Mindegy. Hagyjuk.)

Kifáraszt az extraverzió. Pláne ha harmadik keréknek érzem magam, pláne ha ezer más dolgom lenne, mint ezt hallgatni, amik inkább ijesztenek mint motiválnak, és két hete görcsben vagyok tőlük. De mit csinál az ember akkor, ha ott van, tréningen kell lennie, beintrovertálódni tök gáz, és egyébként is vadul áramlik rá az információ. Csak nincs kivel megosztani az ezzel kapcsolatos gondolatokat, mert biznisz van, üzlet. Névjegykártyák. A világ legijesztőbb dolga a névjegykártya.

Görcsben van a gyomrom a jövő héti IFUSCO-tól, de ebbe jobb nem belemenni, mielőtt még jobban bele nem mélyedek a nyöszörgésbe.

*beszív kifúj*

Nagylány vagyok, azért nőttem ilyen szép nagyra, hogy random ötvenesek gúnyt űzzenek belőlem kibírjam az élet megrázkódtatásait.

Csak néha jó lenne, ha valaki úgy értene meg, hogy az életem egyik oldalát sem tartja hülyeségnek. Még keresem ezt az embert.

this could be... heaven! - súgtuk össze Zsoltival és kaptunk fel egy megkezdett sört. Ja, most már Tallulah megy.

Naná, hogy csak a lovat mentjük.

Baromira úszom a munkában, és rohadtul koncentrálni kéne, mert tele vagyok teendőkkel, és itt dörömböl a tréning a kapun, meg a holnapi 2 nyelvóra, meg az IFUSCO, és brühühü.

Naná, hogy ilyenkor ront be egy hatalmas MBTI thread Facebookra.

Woáááááááááá!