Mais Dieu les roses sont belles á Göttingen, á Göttingen...

Ez van, véget ért az idei IFUSCO. Véget ért az első IFUSCO azóta, hogy úgy döntöttem, én a finnugort választom kötelező agymenésemnek, amivel lekötöm indokolatlan energiáimat.

Most így, a vonaton, még a német valóságban száguldozva még mindig abban a sajátos, álomvilágszerű hangulatban gépelek, ami Budapestre érve már annyira szokatlan lesz, és majd csodálkozom magamon, hogy ki ez az ember, ki ez a furcsa, finnugor-német verziója a 709 vörös hajú lakójának.

Nehéz az élményekről és az érzésekről beszélni. Azt hiszem, megint lesz egy kis poszt-szociális sokk, és igen nehezemre fog esni hétfő reggel nyolckor a munkatársakkal megbeszélni a heti teendőket… de valóban, ez az út nem olyan volt, mint a komiföldi, ennek a ténynek minden előnyével és hátrányával. Úgy jövök haza, mint egy harcosjelölt, aki átesett a második próbán, és szintet lépett.

Aki nem szeret bele Göttingenbe, annak nincs se szíve, se esze. Göttingen gyönyörű, csodálatos, leírhatatlan. A város jó negyede-harmada egyetemista, és az egész hangulatot meghatározza ez a tény, hogy Németország (sőt, Európa, sőt, a világ) legtehetségesebb fiataljai élik itt az életüket, folyamatosan frissülve, teljesen egyedivé varázsolva ezt a helyet. A magas, villaszerű házaktól, a takaros boltokon át, a modern egyetemi épületekig és a dűlőutakon suhanó rengeteg biciklistáig az egész városról sugárzik az egészség. Ahogy a kellemes utcákat róttam, teljességgel meggyőződtem róla, hogy az egyetemista lét legtökéletesebb formája, amit ez a város produkál, és minden más egyetem legfeljebb kapálózik, hogy ennek a szintnek a nyomába érjen…

Az idei IFUSCO dikákkonferencia volt. Diákok szervezték diákoknak, nem volt itt semmi monumentalitás vagy hivatalosság. Épp ezért alaposan megszeppentem, amikor a megnyitó buli a sötét és idegesítően villódzó Tangente klubban volt. A lepukkant táncparketten, diszkógömb alatt igen érdekesen festettek a marik népviseletben, a komik Mariamoi-t énekelve, jellegzetes nyírkéreg fejdíszükkel. A családiasság kicsit megijesztett. Hova tartozom is én valójában? A doktoranduszokhoz, akik sok éve csinálják ezt, és már 100 éve ismerik egymást? A teljesen kezdő pécsiekhez, akik azt sem tudják, hány finnugor nép van? Hova tartozik egy második IFUSCO-s, ha első IFUSCO-s társai kidőltek mellőle?

 Ám amikor megláttam komi Alexet, aki engem megpillantva három-négy németet és két oroszországit eltaposva röpült hozzám, minden ilyen gondolatom elmúlt. Volt már olyan érzésed, hogy azt hitted, sosem látsz többet egy számodra nagyon kedves embert, erre ott terem mégis, a szemed előtt? Sírni tudtam volna örömömben, hogy a tavalyi év abszolút főnyereménye, ez az örök lázadó, aki nyugatibb és kozmopolitább a sok nyugatinál és kozmopolitánál is abban az Isten háta mögötti, vigasztalan komi városban, az most idejött, időt és költségeket nem kímélve, hogy velünk legyen, pedig tőle még azt az ösztöndíjat is megvonták, amit a többieknek megadtak. (Nyilván. Mert ki írt orosz kormányt kritizáló prezentációt, na vajon…?) Na már csak az ilyen pillanatokért is megérte eljönni.

„Menni kell és ismerkedni!” mondta Andris a nyitóbulin nagyon kétségbeesett, nagyon begubózott Bogátánk, tehát nekem. Felkapott és tett velem egy kört, és láss csodát, máris találtunk társaságot mindketten. Gyakran olyan érzésem volt, mint a KÖMT-ökön. Itt egy társaság, aminek úgy félig vagyok a tagja, de elvileg ismernek, és kerestem saját félénkségem és antiszociálisságom kerítésén a réseket, hogy szétfeszíthessem a határaimat. Andris, hála Istennek, nem hagyott elveszni.

Több emberről is örömmel tudtam meg, hogy hihetetlenül drága és aranyos. Laurát és Sampsát örökre a szívembe zártam, és Jani is kitágította a már meglévő helyét, Juliáról meg le sem lehetett venni az embernek a szemét. Csakúgy ragyogott. És emellett Sofia, az a tündér, és Norman, aki IFUSCO-s Ördögként írta bele magát a telómba, és még olyan sokan, akiknek a csak a közelében lenni is olyan felemelő és megtisztelő élmény volt… még mindig a záró kocsmázáson dalolászott Petroskoi megy a fejemben.

A konferencia nagyon érdekes volt. Zseniális találmány volt, hogy minden előadásnál előre jelezték, hogy milyen nyelven lesz a prezentáció és az előadás, de így is időnként belefutottunk néhány eltérésbe (hányszor sóhajtottunk fel Andrissal idegesen, amikor egy állítólagos mari nyelvű előadást már megint oroszul kezdett el a prezentáló!), de ennek ellenére így is szakmailag sokkal értékesebb volt az idei konferencia. Azt a hihetetlen szeretetmennyiséget és lelkesedést pedig, amit a német diákoktól kaptunk, nem is tudom leírni. De nekik írtam egy szerelmes levelet, hogy tudják. J

Saját előadásomat a zseniális göttingeni könyvtárban hegesztettem össze. Nagyon élveztem a témát, de ennek ellenére sikerült annyira izgulnom, hogy szerintem fájt nézni engem. De így is, nevetésre tudtam bírni a hallgatóságot, tehát az üzenet talán átjött. Ne löttyentsd ki a vödörből a vizet, mert alkesz lesz a férjed. A tiltások és hiedelmek a legszórakoztatóbb dolgok a világon.

„Te akkor most tényleg tanulsz ilyen finnugor nyelveket?” kérdezték tőlem der die das pécsiek. Fura volt azt tapasztalni, hogy valakik felnéznek a jelenlegi finnugrisztikai tudásomra, és én vagyok a „nagy” hozzájuk képest. Az érdektelenséggel azonban nehezen tudtam mit kezdeni. Egy dolog nem tudni, egy másik pedig nem is akarni tudni, és néha megviselte a hangulatomat néhány olyan szólam, amiről kiütközött, minek is gondolják ezt az egész konferenciát a pécsiek. Nem gáz dolog irodalmárnak lenni, de ha finnugor konferenciára jössz, légyszi láss tovább annál, hogy cukin táncol az a fura arcú csajszi abban a hosszú hímzett ruhában (permják volt, egyébként), és mellőzd az olyan mondatokat, hogy „ez ezeknek olyan lehet, mint a karácsony”.

És ha már itt tartunk, ezek után ne jelentkezz jövő évi szervezőnek. Bakker. De hát nem is tudom, mit gondoljak. A 2015-ös IFUSCO szervezése úgy kezdődik, hogy az egy filmbe is beleillene. Joskar-Olában már réges-rég eltervezte valamelyik pártember, hogy a jövő évi választásokhoz propagandacélzattal elvállalja a konferencia szervezését, küldött egy embert Göttingenbe, és csinált egy kis videót is azzal, hogy hujdejólesz. Na ilyen típusú konferencia volt a sziktivkari is, felülről szabályozott, merev, mesterséges, álságos. Senki nem rajongott az ötletért. Erre – mit sem tudva a joskar-olaiakról – egy csapat éretlen, tapasztalatlan, finnugrisztikát csak hírből ismerő fiatal pécsinek kipattan a fejéből egy sörmámoros estén egy kocsma félhomályában, hogy jövő évre leszervezik az IFUSCO-t Pécsre. És fölálltak a kerekasztalnál, és önként jelentkeztek, a delegációk pedig pillanatok alatt kapva kaptak rajtuk, mielőtt a joskar-olai követ kettőt pisloghatott volna. Másnap ünnepélyes keretek közt, tapstól övezve vették át a stafétabot-macit a monumentális Paulinerkirchében Juliától, és vihogva fényképezgették magukat vele az ünnepség hátralévő részében, mialatt Simo Kantele és az IFUSCO egyik alapítója (egy 60 körüli bácsi, akinek mindenki más felállva tapsolt) beszéltek.

Hm, hm. Ne kúrd fel magad rajta, mondta Flóra, én már felkúrtam. Minek két agyfelkúrás, egy is elég. Egyébként is, vannak a dolognak jó oldalai, ahogy ez az esemény hozzátett ahhoz, hogy a Göttingenben töltött 4 éjszakából hármat ugyanazzal az emberrel beszélgetve fejeztem be, és nem is nagyon akartam máshogy. J

Lelkes rám vetődött és kék-zöld foltossá püfölt. Nem egészen értettem az okát, de élveztem, ahogy nekivágódtunk a korlátnak néhányszor, meg majdnem felborítottunk egy asztalt. Újra megvolt a Lelkes-szeánsz, ugyanúgy, mint tavaly, sőt, most kétszer is, és jólesett a hamisítatlan, rá jellemző stílusban áttárgyalni az élet néhány fontos igazságát és tapasztalatát. Mint tavaly a halak és az utazás és a család. Az elmúlt pár nap néhány legjobb és legszórakoztatóbb órája ilyen lelkesen telt.

Felrángattam végül a táncparkettre, és ugráltunk egyet egy LGT-számra. A soknyelvű etnodiszkóban önfeledten tomboló finneket nézni is jó volt, de néha csatlakozni is tudtam. A parkett néha kiürült, csak Flóra és én trenszeltünk az Irene-re, majd újra megtelt, hogy a tömeg megőrüljön egy-egy Petroskoi-tól vagy Marjamoi-tól. Minä lähden Pohjois-Karjalaa! Miután véget ért a finnugor szekció, az első dal a Wake Me Up volt. Szinte meg sem lepődtem…

Még néhány közös éneklés, még egy-két keresetlen orosz, finn vagy mari szó, még pár ember, akivel megismerkedek, és máris a vonaton találom magam. Már csak pár tárgy és aktualitásukat vesztett útbaigazító cetlik emlékeztetnek erre a pár napra. És nem, nem akarom, hogy felébresszenek.

"Il était une fois" commence á Göttingen...