Ma este utazunk. Hárman maradtunk a tavaly Nagy Csapatból, pedig akkor mindenki szentül esküdött, hogy idén is eljön, és újrajátsszuk azt az egyhetes csodát, amit Oroszországban májusban véghezvittünk.
Az élet közbejött, a lelkesedés elhalt, az embereket százfelé vetette az élet - ahogy ez megjósolható volt, csak valahogy egyikünk sem szívesen ismerte be. Ha az ember élete egyik legjobb időszakát élte bizonyos program keretében, mindig fáj neki egy évvel később, amikor a zászlón ugyanaz a jelszó, a hangulat azonban már messze jár. Minden nyári táborozó tudja, miről beszélek.
Hol van már a tavalyi hó, melyből golyót gyúrtam és megdobtan a holtfáradt Szonját az Yb falu melletti etnolágerben! Napokkal ezelőtt írtam egy nagyon szomorú bejegyzést arról, hogy mennyire nyomát sem találom a csodálatos, "igazi" 2013-as tavasznak az ideiben, és mennyire mellbevágó szembesülni azzal, hogy a legerősebb érzések is milyen mulandók. Gondoltam, utazás napján kiteszem azt a bejegyzést, de most már nem akarom.
Nem lenne fair a mával, az idei élményekkel szemben, ha a múltat keresném bennük. Nem, az idei IFUSCO nem Oroszországban lesz, és nem fogunk napokig városnézni, és nem lesznek fura orosz lányok ott, és nem lesz lepukkant szoci romantika, csillagok mindenhol, és nem lesz ott sem Gergő, sem Merci, sem Kata, sem Gabica, sem Ágota, sem Szonja, sem Petra, sem Ancsi, sem Nasztya...
...de ott lesz egy csomó új ember, egy gyönyörű német város, új kalandok, új emberek, új témák és új kihívások, és én is egy új ember vagyok már.
És mellesleg Andris és Zoli és Réka ott lesznek. :)
Ahogy a tavaly realitása távolodik tőlem, úgy fáj egyre kevésbé a hiánya. Helyet kell hagyni a jelennek, még akkor is, ha az éppen nem tüllszoknyában és aranyzáporral közelít.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése