Wööt-buli és indokolatlanságok

A Wööt tagjai csodálatos hangjukkal megint teljesen elvarázsolták a közönséget. Mellettem Tanja a fejét ringatta a dallamra, Merit odébb a szöveget tátogta.

Imar gitárról hegedűre váltott, és mi felperdültünk, megforgattam egy nyelvészbácsit a Kalamees dallamára, aki minden egyes új alakzatnál felkiáltott, hogy "Jaaa?", én meg szakadtam.

A koncert véget ért, a Wöötöt sikerült meggyőzni, hogy maradjanak még. Vidáman csevegtek a kis tanszéki ólamban, én meg nem győztem gyönyörködni bennük. Imádom a zenéiket, és örültem, hogy vendégül láthatom a bandát.

Milyen jó kis tanszéketek van, mondták. Tücsi kezében megjelent egy üveg fehérbor.

Az a capella estet sör követte majd Vana Tallinn, a KK-t a Liquid Rock kocsma, a terepmunka-beszámolókat pedig viták az altaji alapnyelv legitimitásáról. Észt és angol szó keveredett némi magyarral, a háttérben rockslágerek és eltérő szakirodalmi háttér. Rég hallottam Gergőt tudományról beszélni, és mintha Imar manírjai is egy kicsit mérséklődtek volna az értekezés hevében. Mellettünk Tücsiék beszélgettek, valahol odébb Ditta, Merit és mások.

Hogy lehet ennyi jó fej ember egy helyen és én mióta érdemlem meg, hogy a társaságukban legyek.

A Wööt visszahozta a téli egyetem hangulatát, a megismerkedést a sok új emberrel, a pincehelyiségekben alámerülést a nyelvészetbe, a sörrel tompított pillangókat a gyomorban. A másnapi permjákórán, mikor kollektívan nyomorultak voltunk, megállapították a többiek, hogy úgy vigyorogtam az este, mint egy buddhista szerzetes.

Well, I'll be damned.

Mondanám, hogy jaj de borzasztó, és soha többet nem keverem a fehérbort a Vana Tallinnal, és semmi ilyesmi soha elő nem fog fordulni... de fog.

Szóval ez van. És borzasztóan jól éreztem magam kedd este.

Hogy lehetek ilyen szerencsés. Gondoltam ezt, miközben Németh Danival kavargattam a kapucsínót csütörtök délben a KK-ban és a tudományos élet anomáliáiról beszélgettünk, vagy mikor Főszerkesztő Úr mellett csendben hallgattuk szerkesztőtársunk verseskötet-bemutatóját, vagy mikor az idelátogató Dimának meséltem arról, hogy megy a hakni, és a később csurig töltött 029-es teremben kerekasztal-beszélgettünk az udmurt nyelv jövőjéről. Az emberek a FB-on hallottak az eseményről és eljöttek!

Így van ez a FU világgal, gondoltam valamikor tegnap. Az ember azt gondolná, hogy már nem lehet jobban szeretni, aztán mégis jobban és jobban szereti.

PS: shit, holnap tali Kristiina Ehinnel és Silver Seppel, shitshitshit valaki tanítson meg észtül

a Nightwish-koncert, amin nem voltam

Ó gyerekek, hogy én mennyire bánom, hogy nem mentem Nightwish-koncertre!

Mármint, most nagyon sok mindent megadnék, hogy ott lehessek. Rendesen. Állójeggyel a kezemben, aminek köszönhetően végigugrálhatom, üvölthetem az estét.

Csak akik a színpadon vannak, azok felét nem ismerem (főleg az énekesnőt nem). Na nem mintha számítana, hiszen nekem Tuomas és Tuomas egyedül a fontos.

De nem hallgattam meg az új albumot, és félek tőle, hogy az az üzenet, ami engem igazán megragadott akkoriban (2005-ben!), azt már nem találom meg az új művekben. És Tuomas sem az a lenyűgöző magányos zseni már, aki akkor volt... de én sem vagyok már az az álmodó, képlékeny, végletekig érzékeny lány, aki akkor voltam. (De az akkori lelki állapotot meglepően könnyen fel tudom idézni... ilyen lehet egy kísértetnek visszaemlékezni arra, milyen volt, amikor élt.)

Teljesen kivagyok, hogy nem mentem Nightwishra.

De nem tudom, nem lett-e volna rosszabb, ha elmegyek, és nem azt kapom, amit reméltem volna.

A rohadt élet, nekem a Nightwish olyan sok mindent jelent. Nemcsak a kamaszkorom idealizmusát, hanem több korszakot, egy csomó embert, rengeteg élményt, azt a tapasztalást, hogy ennyire lehet szívvel-lélekkel rajongani valamiért. (Valakiért.) Erre a zenére lüktetett az életem, ez ment a fejemben, miközben ide-oda zúztak a pécsi buszok, villogott a gyalogoslámba, keringtek a műjégpályán az emberek, teltek meg a folyosók szünetben a Babits gimiben, késő éjjel a járdát elfoglalva grasszáltunk vagy a koncert után a lépcsőn ülve lelkiztünk a pultot nézve. Nightwish volt a háttérzenéje a fél életemnek, Nightwisht hallgattam a fél ország különböző rockklubjaiban, miattuk kezdtem el finnül tanulni.

Bekapcsoltam a NW-t a tanszéki ólamban, és elkesztem ész nélkül headbangelni az Escapistre. Hát nem a NW miatt vagyok itt most, nem miattuk van egyáltalán itt ólam? Azért durva ebbe belegondolni. Még mindig olyan beleéléssel tudom rápörögni ezekre a számokra, mintha csak tegnap lett volna a kamaszkorom.

El kellett volna menni erre.

Legközelebb már nem hagyom ki.

Moszkva, Moszkva... 2. (avagy mondatfák gyümölcsei)

Sör, pelmenyi, nyugalom, lassú jazz. A hostelt még mindig imádom, az éjszaka közepéig lehet kvaszt szürcsölgetve lazulni, és még olyan mákom is van, hogy értelmes srácok laknak a hostelben, és érdekes dolgokról lehet velük beszélgetni. (Kivéve nyelvészetről persze: egyikük közölte velem, hogy a mari, udmurt stb. tulajdonképpen alig különbözik az orosztól.) Egy másik, a cuki vörös ausztrál srác pedig elmesélte, hogy Magyarországon jártában úgy meghatotta egyszer egy Sissi-szobor látványa, hogy ott helyben írt róla egy novellát.

Koivunen úr fájón hiányzott a sör és pelmenyi mellől, csak a világhálón keresztül tudtunk koccintani a Baltyika sörrel. Ő is előadott aznap, én is. Azt hiszem, mindketten minél hamarabb el akarjuk felejteni ezeket az előadásokat.

Azazhogy én nem. Habkönnyű és érdekes volt a témám, élveztem hámozgatni, és valószínűleg az ELTE-s hátteremmel nem tudtam volna sehogy sem olyan előadást készíteni, ami megfelelt volna a moszkvaiak ízlésének és színvonalának, de azért beleégett a retinámba a diasorom ügyetlensége, a közönség unott arca, a fülembe a mondataim dedóssága, ahogy elvesztek a hatalmas teremben és a fenszi felszerelésben. „Hiába öltöztettek fel menyasszonynak, előre megmondom, hogy soha nem lesz rád büszke a családod!” Azelőtt örömmel beszélgettem a többi résztvevővel, biztos kíváncsiak is voltak néhányan arra, hogy mit fogok mondani, és úgy érzem, az előadásom erősen csalódást okozott nekik. De szeretnék emlékezni rá, hogy milyen a szakma a tanszékem és az IFUSCO-k bátorító-szeretgető közegén kívül, és nem akarom magamat mentegetni azzal, hogy „dehát ők generatívok én meg nem”.

Jóságos isten, mennyire igyekeztem követni az előadásokat, de annyira nehéz volt, és hányszor elakadtam. Márpedig úgy tűnt, hogy csak nekem van ezzel problémám, mert a többiek olyan vidáman vitáztak, mintha mindig is NP-k mozgatása lett volna a kedvenc hobbijuk. (Valószínűleg mert ez így is van.) És most már világos előttem, hogy én sosem fogom megérteni a generatív grammatikát. Ez a hajó elment. Az egyetlen kérdés csak az, hogy lehet-e így értelmes nyelvészetet művelni. Mindig is mondtam, hogy csicskanyelvész vagyok, és nem, nem azért, hogy buksin simizzenek, hogy „neeeemiiiis”, hanem azért, mert ezt igenis tudom magamról.

F. Lacit megdobtam egy hógolyóval. Az napok során nagyrészt ő volt a társaságom. Az akadémiai élet kilátástalansága félig átsült rénszarvascomb és grúz vörösbor mellett bontakozott ki előttem a LavkaLavka (mariul a lavka azt jelenti, hogy bolt) étteremben. Hát jó. Mellettem egy szuperzseniális orosz MA-hallgató csajszi beszélt magyarul - mint kiderült, volt Magyarországon nyelvjárásgyűjteni. Meg Guatemalában is.

A laboratóriumszagú nyelvészetben nehezen találtam a FU varázst. Mondjuk ezek az emberek nem igazán beszélik a FU nyelveket, csak kutatják őket. (Ebben legalább kivívtam egy kicsi tiszteletet: hogy beszélek mariul.) Az intézetet inkább Chomsky varázsa lengi be.

Hazafelé menet felkaptam a boltból egy doboz pelmenyit és Baltyika sört, és hazabattyogtam a hostelbe. Ott elbeszélgettem a cuki vörös ausztrál sráccal, és váltottunk egy-egy sörös fotót Koivunen úrral. Kippis. Milyen jó lett volna, ha eljutok Kazányba!

Beborult az ég Moszkva felett, szitál az eső. Az épületek extra szürkévé változtak, az emberek arca elkomorult. Kivéve a krisnás csapaté, ami lelkesen pörögve lejtett végig a Novij Arbaton. Na, hát igen, így képzelik el Nyugaton Moszkvát. Szürke és borongós és hideg. Én már meguntam az internetvadászatot (ami orosz SIM nélkül esélytelen), megettem a borscsot, megittam a kvaszt, megcsodáltam a metrót, és rádöbbentem önmagam jelentéktelenségére. Kipipáltam mindent.

Meglepően jól kipihentem magam Moszkvában, de közben valamit meg is ölt bennem. Tök jó volt, de most már szeretnék hazamenni.

Moszkva, Moszkva... 1.

Aeroexpressz otpravljajetsztja csérez pjaty minut… állítja a hangosbemondó. Jól teszi, mert az előző vonat az orrom előtt ment el. Na nem mintha bárhová is sietnék, a hostelbe úgyis csak 14:00 után tudok bejelentkezni. A lenyűgözően felújított Aeroexpressz olyan simán és nesztelenül csusszan be a belvárosba, mintha csak vízen közlekedne, és ez az út már, a ligetek és lakótelepek bámulása a reggeli fényben beleépült az én szokásos oroszországi megérkezési rituálémba. Ilyenkor azt kívánom, hogy bárcsak sose futnánk be a Kijevszkij Vokzalra.

Épp elég nehézség két és fél óra alvás után aludni próbálni a Ferihegyen, aztán aludni próbálni a repülőn, aztán az alvás és az ébrenlét között félúton beragadt létállapotban átlavírozni a passzportkontrollon, a Vnukovo reptéren, majd a moszkvai metrón. Keresztbe tett ujjal érkeztem meg a Star Wars Hostelbe, amely nagy szerencsémre tényleg egy barátságos hostelnek bizonyult (bár semmi Star Wars-jellegűt nem tartalmazott, csupán bolygós és űrhajós falfestéseket… ennyi erővel Gagarin Hostel is lehetne). A konyha tiszta volt, a szobák ügyesen berendezettek, az előző lakók által itthagyott cuccok mentek a közösbe. Nincs ahhoz fogható érzés, mint amikor a pusztulatos hajnali repülőút után végre lerogyhatok egy ágyra - még akkor sem, ha később kiderül, hogy az adott ágy nem is az én helyem, hanem a recepciós csaj összekeverte a foglalásomat. Három óra alatt úgy sikerült aludnom és álmodnom, hogy közben folyton érzékeltem a külvilágot: a kinti dudálást, a matatást, az ajtócsapódást.

Tetszik itt a Ljubljanka és a Kitaj-Gorod környéke. Vaszilij Blazsennij és a Vörös Tér egy bakugrásnyira vannak, de erre már nem ér el a turistahömpölyeg. Aranyos kis helyek, kávézók, kifőzdék, kisboltok váltogatják egymást. Nem szívesen égetem magam csökött orosz nyelvtudásommal, de attól még jól esik megugrani a kifőzdében kajakérés, sörrendelés, bankkártyávalfizethetek-e, zsebébenmaradteamobiltelefon azátvilágításnál-féle szituációkat. Az esetragok maguktól tolultak a névszók mögé, gondolkodnom sem kellett rajtuk. Ma az utcán egy férfi még eligazítást is kért tőlem, persze közöltem, hogy nem beszélek oroszul, mire megkérdezte, hogy honnan jöttem, mondtam, Magyarországról, amire elképedve fejet hajtott. (Persze mindezt oroszul tárgyaltuk meg.)

Az újonnan épített kilátó a Moszkva fölé hajolt. Egyik oldalról egy Sztálin-felhőkarcoló, másikról a Kreml világított le rám, ahogy a folyó fölött álltam a magasban. A korlátnak megfáradt arcú FSZB-egyenruhás férfi állt, körülöttem csillogó tekintetű oroszok, anyukák lányaikkal, barátnők, párok bóklásztak. Nahát, nem erről az oldaláról szoktam látni Oroszországot.

Rég nem éreztem magam olyan kisimultnak, mint most.

A brutális arcú férfiak és hideg tekintetű nők még mindig félelmetesek, de a világító Vaszilij Blazsennij a Moszkva folyó fölött most egy kicsit magával ragadott.