Sör, pelmenyi, nyugalom, lassú jazz. A hostelt még mindig imádom, az éjszaka közepéig lehet kvaszt szürcsölgetve lazulni, és még olyan mákom is van, hogy értelmes srácok laknak a hostelben, és érdekes dolgokról lehet velük beszélgetni. (Kivéve nyelvészetről persze: egyikük közölte velem, hogy a mari, udmurt stb. tulajdonképpen alig különbözik az orosztól.) Egy másik, a cuki vörös ausztrál srác pedig elmesélte, hogy Magyarországon jártában úgy meghatotta egyszer egy Sissi-szobor látványa, hogy ott helyben írt róla egy novellát.
Koivunen úr fájón hiányzott a sör és pelmenyi mellől, csak a világhálón keresztül tudtunk koccintani a Baltyika sörrel. Ő is előadott aznap, én is. Azt hiszem, mindketten minél hamarabb el akarjuk felejteni ezeket az előadásokat.
Azazhogy én nem. Habkönnyű és érdekes volt a témám, élveztem hámozgatni, és valószínűleg az ELTE-s hátteremmel nem tudtam volna sehogy sem olyan előadást készíteni, ami megfelelt volna a moszkvaiak ízlésének és színvonalának, de azért beleégett a retinámba a diasorom ügyetlensége, a közönség unott arca, a fülembe a mondataim dedóssága, ahogy elvesztek a hatalmas teremben és a fenszi felszerelésben. „Hiába öltöztettek fel menyasszonynak, előre megmondom, hogy soha nem lesz rád büszke a családod!” Azelőtt örömmel beszélgettem a többi résztvevővel, biztos kíváncsiak is voltak néhányan arra, hogy mit fogok mondani, és úgy érzem, az előadásom erősen csalódást okozott nekik. De szeretnék emlékezni rá, hogy milyen a szakma a tanszékem és az IFUSCO-k bátorító-szeretgető közegén kívül, és nem akarom magamat mentegetni azzal, hogy „dehát ők generatívok én meg nem”.
Jóságos isten, mennyire igyekeztem követni az előadásokat, de annyira nehéz volt, és hányszor elakadtam. Márpedig úgy tűnt, hogy csak nekem van ezzel problémám, mert a többiek olyan vidáman vitáztak, mintha mindig is NP-k mozgatása lett volna a kedvenc hobbijuk. (Valószínűleg mert ez így is van.) És most már világos előttem, hogy én sosem fogom megérteni a generatív grammatikát. Ez a hajó elment. Az egyetlen kérdés csak az, hogy lehet-e így értelmes nyelvészetet művelni. Mindig is mondtam, hogy csicskanyelvész vagyok, és nem, nem azért, hogy buksin simizzenek, hogy „neeeemiiiis”, hanem azért, mert ezt igenis tudom magamról.
F. Lacit megdobtam egy hógolyóval. Az napok során nagyrészt ő volt a társaságom. Az akadémiai élet kilátástalansága félig átsült rénszarvascomb és grúz vörösbor mellett bontakozott ki előttem a LavkaLavka (mariul a lavka azt jelenti, hogy bolt) étteremben. Hát jó. Mellettem egy szuperzseniális orosz MA-hallgató csajszi beszélt magyarul - mint kiderült, volt Magyarországon nyelvjárásgyűjteni. Meg Guatemalában is.
A laboratóriumszagú nyelvészetben nehezen találtam a FU varázst. Mondjuk ezek az emberek nem igazán beszélik a FU nyelveket, csak kutatják őket. (Ebben legalább kivívtam egy kicsi tiszteletet: hogy beszélek mariul.) Az intézetet inkább Chomsky varázsa lengi be.
Hazafelé menet felkaptam a boltból egy doboz pelmenyit és Baltyika sört, és hazabattyogtam a hostelbe. Ott elbeszélgettem a cuki vörös ausztrál sráccal, és váltottunk egy-egy sörös fotót Koivunen úrral. Kippis. Milyen jó lett volna, ha eljutok Kazányba!
Beborult az ég Moszkva felett, szitál az eső. Az épületek extra szürkévé változtak, az emberek arca elkomorult. Kivéve a krisnás csapaté, ami lelkesen pörögve lejtett végig a Novij Arbaton. Na, hát igen, így képzelik el Nyugaton Moszkvát. Szürke és borongós és hideg. Én már meguntam az internetvadászatot (ami orosz SIM nélkül esélytelen), megettem a borscsot, megittam a kvaszt, megcsodáltam a metrót, és rádöbbentem önmagam jelentéktelenségére. Kipipáltam mindent.
Meglepően jól kipihentem magam Moszkvában, de közben valamit meg is ölt bennem. Tök jó volt, de most már szeretnék hazamenni.
Ha ilyesmik a kritériumok, akkor én is csicskanyelvész vagyok, de jóvanazúgy :D
VálaszTörlés