Rokon Népek Hete van.
Juhhú.
Iskolákban tartanak finnugor tematikus napokat, kultúrházakban szerveznek előadásokat, táncházakat és egyéb rendezvényeket, Tallinnban és Tartuban megtartják az éves nagykoncerteket. Szegény finnugor világ két éve lábon lőve biceg a koronavírusjárvány miatt, most meg itt van ez a rettenetes háború.
Saját szervezetünk, a Hõimulõimed egy iskolai előadásra, egy múzeumi rendezvényre és a két nagykoncertre hivatalos csak ezen a héten, de a hónapban más programjaink is vannak. Tulajdonképpen rég nem voltunk ilyen aktívak.
Az általam egyébként mélységesen tisztelt Oliver Loode, az otepää-i Uralic Centre vezetője, akinek rengeteget köszönhet a finnugor világ, arra a következtetésre jutott, hogy helytelen manapság ünnepelni. Oroszország népirtó háborút folytat Ukrajna ellen, és az oroszországi finnugor kisebbségek többsége vagy lapít, vagy aktívan támogatja a háborút, mert azt hiszi, az jó ügyért harcol. A mobilizáció ráadásul különösen súlyosan érintette ezeket a térségeket, mind közül leginkább pont Mariföldet. Hogy álljunk ki és énekeljünk a nyelvükön mintha mi sem történt volna, hogy tapsoljuk meg őket, miután eljárták szokásos, mosolygós, csoszogós táncukat dobbal és dudával?
És mi van, a úgy döntünk, hogy ez nem helyes?
Ne menjünk iskolákba? Ne lépjünk fel falusi múzeumokban és kultúrházakban? Ne tartsuk meg az éves nagykoncertet?
Mondjuk azt a minket meghívó iskoláknak és kultúrházaknak, hogy ebben az évben nem vagyunk hajlandók marikról és udmurtokról beszélni?
Lehet, hogy van, aki szerint ezt kéne tenni. De azt hiszem, szerintem nem, és nemcsak azért, mert én szeretek fellépni vagy előadni ezekről a dolgokról. De most sem, és valószínűleg a jövőben sem hiszek a kollektív bűnösségben, és teljes népességek demonstratív jellegű büntetésében, amennyiben ennek nincs biztonságpolitikai alapja. Nagyon sokan érzik már így is magukat magukra hagyva. Egyszerűen nem érzem helyesnek még inkább megtagadni őket.
Meg egyébként is.
Szombaton Väike-Maarjában kell előadnom. Magyarországról. Kicsit elbizonytalanodtam. Mit mondjak Magyarországról? Gulyás, paprika, pálinka, Tenkes kapitánya? És ha a mai Magyarországról akarok beszélni, az nem csak Orbánról szólna? Nem nagyon akarom rá kihegyezni a dolgot.
Az én országom mégiscsak több ennél. És a finnugorok is többek Putyinnál. Putyinok, Orbánok jönnek és mennek, de nem maradnak itt örökre. Még ha nem is fest olyan fényesen a jövő, a finnugor népek többsége valószínűleg így is túléli Putyint. Hogy akarunk a jövőben ezekre az évekre emlékezni? Az évek, amikor megszakadtak a kapcsolatok?
Túl vagyok továbbá azon is, hogy innen, a tartui otthonom biztonságából mondjam meg az embereknek, hogy hogyan kéne viselkedniük.
Lehet, hogy kicsit máshogy illik most ünnepelni. De azért még szabad. Nem mindenki Oliver Loode, és nem mindenki tudja azt csinálni, amit ő.
Meg egyébként is.
Nem kell több embert utálni, mint akit muszáj.
