egy hét az "új életben"

Eh, huh, jaj.

Valahogy úgy érzem, mintha minden és mindenki most előadástartásokra kérne fel. És rendszeresen alulteljesítenék.

Nem indult jól a paksi kirándulásom. A sofőr mélyen a szemembe nézve kérdezett rá, hogy ugye nem vagyunk finnugorok. Ugye nem. Mondd, hogy nem. Csak azt ne. Az felér egy halálos ítélettel.
Najó.
Általában jól kezelem ezeket a helyzeteket, de most annyira nem ment jól. (Mondjuk a sofőr is inkább a saját hangját szerette hallani, mint másokét.) A terítéken a Habsburgok voltak (a széles finnugorellenes mítosz-skála választékából), ami fura, mert ez egy relatíve béna városi legenda, mégis nagyon-nagyon jól tartja magát. (A másik ilyen városi legenda a "finnek már nem tanítják" dolog. Ember, tényleg azt gondolod, hogy mi soha nem találkozunk egy finnel sem?)

Szóval aznap Paksra mentem. Kicsit rossz, hogy a hakniprojektben tényleg nulla esélyünk van megismerni az adott osztályt, mielőtt eléjük kerülünk a saját mondandónkkal. Most is jobb lett volna, ha egy kicsit több időm van egy-két percet tölteni a diákokkal mielőtt nekiállok beszélni, mert személy szerint nem vagyok nagy rajongója a nagy szavakkal való bemutatásnak, amit általában kapni szoktam. ("Nézzétek itt van T.B. a naaagy ELTE-ről!") Nem tudom pontosan, min múlt (bár vannak tippjeim), hogy most nem igazán sikerült megaradnom a diákok figyelmét, és a mondandóm erőtlenül megállt és feloldódott a levegőben, mielőtt a fülekhez eljutott volna, de most valamiért így történt, kívülről hallottam a saját hangomat, és még sajnos fegyelmeznem is kellett. Bár a tanár nagyon igyekezett megnyugtatni (nagyon lelkes volt, bár kissé szkeptikus), egyértelműen én voltam béna. De így is furcsa volt megtapasztalni, hogy mennyire más dinamikájú tud lenni ugyanaz az előadás, ugyanannak a korosztálynak, csak más... környezetben (=mások ülnek a teremben, pedig basszus még egymásra is hasonlítanak).

A Loyola Café színvonala nem nyűgözött le minket, de tulajdonképpen akárhol is lehettünk volna. Főszerkesztő úr alaposan zavarba hozott, mikor beült az órámra, de közben meg hálás voltam neki, amiért felrázta kicsit a kókadozó társaságot. Persze nem voltam elégedett a teljesítményemmel, de a palotanegyedi utcákat róni és a könyvtárban belemerülni a teendő-tengerbe közösen határozottan kellemesebb volt.

Tücsi helyeslően bólogatott a svédországi megbeszélés eredményeit hallgatva, Ditta beszélt, és Orsi beszélt, és megtelt a 029-es terem, ott volt egy csomó kedves ember és még néhány udmurt is, és érdekes dolgokat hallgattunk és támogattuk egymást, és bár nem tudtam végig ott lenni, én teljesen meghatódtam ettől az estétől. "Működő diákkör, ilyen létezik??" Itt igen. :)

Kioktathat a sofőr Paksra menet és várhat a szkeptikus tanár, és furikázhat Erdogan Budapest összes utcáján egyszerre, ha nekem ilyen emberek vannak az életemben.

viszlát Svédország!

Hosszú ülések, narancslé, kávé, bubisvíz. Valószínűleg senki nem hiszi el nekem, hogy élvezem ezeket a tanácskozásokat. Nem vagyok biztos benne, hogy sok hasznomat veszik, de csak hallgatni is jó őket. Ezen az egyetemen vannak a világ legkényelmesebb irodaszékei.

Másfél nap alatt már sok mindenhez hozzá lehet szokni, a szürke ruhás szőke svédekhez is, az utcafronthoz is, ami a folyó egyik oldalán faházakból, másik oldalán pöffeszkedő klasszicista kőházakból áll. Próbálom a tiszta, hideg levegőtől Finnországban érezni magam (de valahogy nem teljesen az az illata, mint ott), és élvezni a rendet és nyugalmat. J. Saarikivi ebédre menet kicsit mesélt a svéd társadalomról, és ez segített perspektívába helyezni a dolgokat, megérteni, mi történik (vagy nem történik) itt. Saarikivi társasága egyébként is üdítő, a legváratlanabb pillanatokban bukkan fel belőle hatalmas tudás.

Társaságban lenni sokkal jobb, főleg ilyenben. Egyrészt az emberek okosak, másrészt sokkal tapasztaltabbak, mint én, harmadrészt uralisták, és lehet belsős poénokat meg anekdotákat mesélni, meg a hasonló problémákat megbeszélni. Szinte nevetnem kellett, mikor azt láttam, hogy ezek az évtizedes tapasztalattal rendelkező nyelvészlegendák pont olyan nehezen tudják elmagyarázni a finnugrisztika világát a külsős szakértőknek, mint amennyire mi nehezen magyarázzuk a családnak, haveroknak azt, hogy miafenét tanulunk.

És mellesleg ugyanolyan beteg humoruk van.

A hostelemben ott maradtam, de nagy műgonddal távolt maradtam olyan sokáig minden este, ameddig csak tudtam, és minden reggel csendben, korán távoztam. A nindzsaüzemmód bevált, a szomáliaival csak egyszer futottam újra össze, de nem hagytam szóhoz jutni. Foglalkozzon mással, ne velem.

A recepcióslány, ahogy ZM mondta is, gyakorlatilag megoldhatatlannak tartotta azt a problémát, hogy egy osztályterembe bemenve megnézzem, hogy otthagytam-e a powerbankemet. Mindent megtett, hogy lerázzon, majd nagy sopánkodások és double checkingk közepette végül muszáj volt odaadnia a terem kulcsát, amelyben persze, a double checking ellenére, igenis óra folyt, de mindegy, láttam, hogy a powerbank nincs a dugóban, franc, anno nászjándékba kaptuk. Visszavittem a kulcsot és hazaindultam.

Uppsalából 10 óra hazajutni Budapestre (vonat-busz-repülő-busz-metró), a különböző városok és helyszínek lefárasztják az ember agyát.

Hivatalosan is végeztem Svédországgal. Végeztem a mintaszerű városokkal, a hóban-fagyban kilógó bokájú szöszke svéd lányokkal, a fenszi ál-angol, ál-belga, ál-ír kocsmákkal, amelyekben számunkra felfoghatatlan gazdagságban élő férfiak-nők költik a pénzüket és idejüket, gurmé módon ízlelgetve az egyáltalán nem lenyűgöző söröket. Tulajdonképpen ezek csak eljátsszák, hogy baromi kifinomultak. Végeztem az utcákon duzzadó egóval masírozó hangos bevándorló férfiakkal, ide-oda járó szemű fejkendős nőkkel, a svédek és nem-svédek közti tátongó szakadékkal, miközben a szocialista egyenlőséget hirdetik. Itt vagy svéd vagy és életedet azzal töltöd, hogy a többi svéd számára bizonygatod tökéletességedet, vagy bevándorló vagy, és ebben az esetben a néped szubkultúrája és a svédországi lagom-rendszer közötti identitásválságban próbálod jól érezni magad. És mindkettő fajta épp eléggé baromi idegesítő. Ahogy fárasztó a polkorrektség, és e két réteg közti kulturális különbségek dacos nem-észrevétele. Mert a svédek igenis jó fejek minden kisebbséggel, kivéve a saját őslakosaikkal, de hát azokkal úgysem foglalkozik senki, hülye bugris számik, csak az útban vannak.

Sosem gondoltam, hogy hiányozni fognak az extra férfiasan dizájnolt finn sörösdobozok és a gigantikus makkarák, melyeket szakállas és kockás inges marcona finn pasasokkal reklámoznak, de lám, Svédországból nekem nagyon hiányzik a proliság.

A lagomot megtarthatják maguknak, én a sisura szavazok.

Uppsala 1. nap, semmi sem 'lagom'

Uppsala, egyetem. Nagy nehezen és hosszú szenvedések árán megleltem az egyetemi kávézót, így az étlen-szomjan való vándorlásom után egy picit megpihenhettem, és legalább valami szénhidrát és koffein került a szervezetembe. Ez már nagy szó. Persze az eduroam nem működik, mert miért is működne.

A hostelem egy ablaktalan lyuk, melyet éppen „felújítanak” (vagy csak ezzel álcázzák, hogy kurvára nem működik semmi és nincs melegvíz se fűtés), első dolgom volt egy lerázhatatlan szomáliaiba belefutni, aki teljesen okénak tartotta azt, hogy dörömböljön az ajtómon, amikor csak kedve tartja. Egy ilyen alkalommal közölte velem, hogy magyar nyelvű segítség kell, mert mittomén miért, mert egy magyar vendégnek segítségre van szüksége, és ragaszkodott hozzá, hogy vele menjek. Egy undorítóan mocskos szobába vezetett, ahol pusztulatos arab zene szólt, halmokban állt a szemét, és egy fogatlan vén pasas várt, meg valami haverkája, aki rögtön puszizkodni akart velem. A fogatlan pasasról sikerült, hogy kurvára nem magyar, hanem román, és szexet akar, ezzel a zárszóval pedig sarkon fordultam és kisiettem a szobából. A szomáliainak, aki közben magunkra hagyott minket, és most a folyosón jött szembe, szépen udvariasan ordítva elmagyaráztam, hogy békén hagyhat a picsába, anyját nézze szexmunkásnak, és többet legyen szíves ne dörömböljön az ajtómon, sőt lehetőleg vegye úgy, hogy kurvára nem vagyok itt. Persze dörömbölt, de egy öblös „fuck off” után végül nem próbálkozott többet. (Amúgy gyanítom, hogy ő tényleg jót akart, csak buta szegénykém, és alulszocializált, de azt tényleg nem értem, hogy hogy képzelte a magyart románnak.)

Hejj, Uppsala, nem tudom, mennyire kedvellek téged. A tegnapi utam úgy kezdődött, hogy a Wizzair legombolt rólam 15000 Ft pótdíjat, mert mint kiderült, az online becsekkolás elérhetőségének időtartama kb. olyan, mint a Magányos Hegy bejáratáé (az őszi napéjegyenlőség idején naplementekor amikor a rigó hármat koppint a kövön). Aztá megérkeztünk abba a birkakarámba, amit Skavsta repülőtérnek csúfolnak, és ahonnan egy ropogós kb. ötezresért el is szállítanak busszal Stockholmig, röpke 1 óra 40 perc alatt. Majd miután Stockholmban az infópultos rossz helyre irányított engem, végül sikerült szerválnom egy jegyet a következő vonatra Uppsalába (újabb 50 perc ücsörgés a fájós derekammal), ahonnan már csak meg kellett találnom (jó 15 perc sétával) a fűtés és melegvíz nélküli hostelemet, amiben a fent említett módon szexmunkásnak néztek.

Biztos jobb lenne, ha lenne itt valamilyen svéd-szakértő vezetőm, pl. az Északos szerkesztőtársaimból valaki, de nekem ez az egész Svédország egyelőre elég fura. Még soha nem voltam olyan városban (Finnországban sem), ahol hétköznap 9-10 óra környékén a városközpontban konkrétan semmi nem volt nyitva. Miazisten baja van itt mindenkinek? Nincs itt egy rohadt kávézó? Miért nincsenek kiírva a dolgok? Folyamatosan az az érzésem volt, hogy egy utopikus társadalomba kerültem, amelyben mindenki ismeri a szabályokat, csak én nem. Az utcák kihaltak voltak, a magas, szőke emberek céltudatosan közlekedtek a dizájnos kabátjaikban, az egyetemen is alig szóltak egymáshoz, az épületek mintha be lettek volna oltva dekoráció ellen. Igen, tudom, skandináv letisztultság. Mindenki hordjon szürkét, intelligens sokfunkciós hátizsákot, bluetooth-os fülhallgatóval védje magát a többi élőlénytől, és almás laptopjával üljön egy műanyag széken, lehetőleg egyedül egy hatfős asztalnál. Különösen a fiúk furák. Mindegyiknek tökéletes frizurája van, ingben és pulcsiban jár, kerek szemüvegben, karcsú, magas, olyan, mint egy modell, és a közelükben én azonnal koszosnak és lomposnak érzem magam (pedig esküszöm figyelek a külsőmre, és direkt szürke ruhákat hoztam).

Azt sem tudom, mennyire leszek hasznos itt, az INFUSE, izé COPIUS-megbeszélésen, de hogy hogyan fogom eltölteni az időt úgy, hogy nem fagyok halálra, nem szegényedek el és nem csavarodok be, azt végképp nem tudom.