Eh, huh, jaj.
Valahogy úgy érzem, mintha minden és mindenki most előadástartásokra kérne fel. És rendszeresen alulteljesítenék.
Nem indult jól a paksi kirándulásom. A sofőr mélyen a szemembe nézve kérdezett rá, hogy ugye nem vagyunk finnugorok. Ugye nem. Mondd, hogy nem. Csak azt ne. Az felér egy halálos ítélettel.
Najó.
Általában jól kezelem ezeket a helyzeteket, de most annyira nem ment jól. (Mondjuk a sofőr is inkább a saját hangját szerette hallani, mint másokét.) A terítéken a Habsburgok voltak (a széles finnugorellenes mítosz-skála választékából), ami fura, mert ez egy relatíve béna városi legenda, mégis nagyon-nagyon jól tartja magát. (A másik ilyen városi legenda a "finnek már nem tanítják" dolog. Ember, tényleg azt gondolod, hogy mi soha nem találkozunk egy finnel sem?)
Szóval aznap Paksra mentem. Kicsit rossz, hogy a hakniprojektben tényleg nulla esélyünk van megismerni az adott osztályt, mielőtt eléjük kerülünk a saját mondandónkkal. Most is jobb lett volna, ha egy kicsit több időm van egy-két percet tölteni a diákokkal mielőtt nekiállok beszélni, mert személy szerint nem vagyok nagy rajongója a nagy szavakkal való bemutatásnak, amit általában kapni szoktam. ("Nézzétek itt van T.B. a naaagy ELTE-ről!") Nem tudom pontosan, min múlt (bár vannak tippjeim), hogy most nem igazán sikerült megaradnom a diákok figyelmét, és a mondandóm erőtlenül megállt és feloldódott a levegőben, mielőtt a fülekhez eljutott volna, de most valamiért így történt, kívülről hallottam a saját hangomat, és még sajnos fegyelmeznem is kellett. Bár a tanár nagyon igyekezett megnyugtatni (nagyon lelkes volt, bár kissé szkeptikus), egyértelműen én voltam béna. De így is furcsa volt megtapasztalni, hogy mennyire más dinamikájú tud lenni ugyanaz az előadás, ugyanannak a korosztálynak, csak más... környezetben (=mások ülnek a teremben, pedig basszus még egymásra is hasonlítanak).
A Loyola Café színvonala nem nyűgözött le minket, de tulajdonképpen akárhol is lehettünk volna. Főszerkesztő úr alaposan zavarba hozott, mikor beült az órámra, de közben meg hálás voltam neki, amiért felrázta kicsit a kókadozó társaságot. Persze nem voltam elégedett a teljesítményemmel, de a palotanegyedi utcákat róni és a könyvtárban belemerülni a teendő-tengerbe közösen határozottan kellemesebb volt.
Tücsi helyeslően bólogatott a svédországi megbeszélés eredményeit hallgatva, Ditta beszélt, és Orsi beszélt, és megtelt a 029-es terem, ott volt egy csomó kedves ember és még néhány udmurt is, és érdekes dolgokat hallgattunk és támogattuk egymást, és bár nem tudtam végig ott lenni, én teljesen meghatódtam ettől az estétől. "Működő diákkör, ilyen létezik??" Itt igen. :)
Kioktathat a sofőr Paksra menet és várhat a szkeptikus tanár, és furikázhat Erdogan Budapest összes utcáján egyszerre, ha nekem ilyen emberek vannak az életemben.
Valahogy úgy érzem, mintha minden és mindenki most előadástartásokra kérne fel. És rendszeresen alulteljesítenék.
Nem indult jól a paksi kirándulásom. A sofőr mélyen a szemembe nézve kérdezett rá, hogy ugye nem vagyunk finnugorok. Ugye nem. Mondd, hogy nem. Csak azt ne. Az felér egy halálos ítélettel.
Najó.
Általában jól kezelem ezeket a helyzeteket, de most annyira nem ment jól. (Mondjuk a sofőr is inkább a saját hangját szerette hallani, mint másokét.) A terítéken a Habsburgok voltak (a széles finnugorellenes mítosz-skála választékából), ami fura, mert ez egy relatíve béna városi legenda, mégis nagyon-nagyon jól tartja magát. (A másik ilyen városi legenda a "finnek már nem tanítják" dolog. Ember, tényleg azt gondolod, hogy mi soha nem találkozunk egy finnel sem?)
Szóval aznap Paksra mentem. Kicsit rossz, hogy a hakniprojektben tényleg nulla esélyünk van megismerni az adott osztályt, mielőtt eléjük kerülünk a saját mondandónkkal. Most is jobb lett volna, ha egy kicsit több időm van egy-két percet tölteni a diákokkal mielőtt nekiállok beszélni, mert személy szerint nem vagyok nagy rajongója a nagy szavakkal való bemutatásnak, amit általában kapni szoktam. ("Nézzétek itt van T.B. a naaagy ELTE-ről!") Nem tudom pontosan, min múlt (bár vannak tippjeim), hogy most nem igazán sikerült megaradnom a diákok figyelmét, és a mondandóm erőtlenül megállt és feloldódott a levegőben, mielőtt a fülekhez eljutott volna, de most valamiért így történt, kívülről hallottam a saját hangomat, és még sajnos fegyelmeznem is kellett. Bár a tanár nagyon igyekezett megnyugtatni (nagyon lelkes volt, bár kissé szkeptikus), egyértelműen én voltam béna. De így is furcsa volt megtapasztalni, hogy mennyire más dinamikájú tud lenni ugyanaz az előadás, ugyanannak a korosztálynak, csak más... környezetben (=mások ülnek a teremben, pedig basszus még egymásra is hasonlítanak).
A Loyola Café színvonala nem nyűgözött le minket, de tulajdonképpen akárhol is lehettünk volna. Főszerkesztő úr alaposan zavarba hozott, mikor beült az órámra, de közben meg hálás voltam neki, amiért felrázta kicsit a kókadozó társaságot. Persze nem voltam elégedett a teljesítményemmel, de a palotanegyedi utcákat róni és a könyvtárban belemerülni a teendő-tengerbe közösen határozottan kellemesebb volt.
Tücsi helyeslően bólogatott a svédországi megbeszélés eredményeit hallgatva, Ditta beszélt, és Orsi beszélt, és megtelt a 029-es terem, ott volt egy csomó kedves ember és még néhány udmurt is, és érdekes dolgokat hallgattunk és támogattuk egymást, és bár nem tudtam végig ott lenni, én teljesen meghatódtam ettől az estétől. "Működő diákkör, ilyen létezik??" Itt igen. :)
Kioktathat a sofőr Paksra menet és várhat a szkeptikus tanár, és furikázhat Erdogan Budapest összes utcáján egyszerre, ha nekem ilyen emberek vannak az életemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése