azok a bizonyos IFUSCO-s esték

Annyira IFUSCO van. Erre akkor jöttem rá, amikor a nagy csapat ember előtt álltam, mindenki már leült, csak én álltam, mint egy idióta (késve jöttem ugyanis), a „kiről tudom, hogy kedvelem” „kit akarok megismerni”, és a „kivel tudok közös nyelvet beszélni” háromismeretlenes egyenlet mentén máricskélve a terepet, azaz a társaságot. Milyen tipikus, hogy ez a hatodik IFUSCO-m, és még mindig képes vagyok szociálisan alulfejlettnek érezni magam.

Imádom a bécsi kampuszt. Imádom az árnyas fákat, az éttermeket, a jászótereket, a Billát, a futó embereket, a sramlizenés osztrák hangulatot. A bécsi egyetem nem is lepukkant és nem is felvágós.

Emberek között akarok lenni, de ha ránézek az emberekre, elriadok tőlük.

Énekelni akarok a finnekkel, miközben hegeülök Imarral, hegedülni akarok Imarral, amikor mások előadásait hallgatom, mások előadásait akarom hallgatni, amikor a regisztráció után rég látott ismerősökkel egymás nyakába borulunk majd tétován krumplialakzatban ebédelni megyünk, ismerősök nyakába akarok borulni, amikor a reggeli kávét és croissant-ot fogyasztom az újhullámos kávézóban, reggeli kávéra és croissant-ra vágyom, amikor felkelek és Liljával elindulok a konferenciára, de közben ki nem hagynám a felkelési rituálét és a Liljával caplatást a sárgás-szürkés bécsi épületek között. De közben otthon is akarok lenni Csabával.

Naoki adott egy doboz bonbont, amiért segítettem a kalmük-magyar munkafüzetének az elkészítésében. Kolja Anisimov lelkesen a nyakamba borult, és váltottunk pár szót permjákul, Pasha bocsánatot kért a tavaly nyári anomáliákért (cuki volt amúgy), Anna Mishina, az a tündérkisasszony pedig megajéndékozott a CD-jével. Jeremy kijavított egy helyesírási hibát a diasorom nyitóképében, ollé, jól kezdődik.

Az egyetlen bánatom, hogy lemaradtam Merit előadásáról, így ő is az enyémről, így sokan mások is, akiknek választaniuk kellett kettőnk közt. De büszke voltam. Arra is, hogy egy olyan bonyolult témát, mint a hakniprojekt, sikerült emészthető mértékben és vontatottabb részek nélkül átadnom a közönségnek - és hát persze magára a haknira. Egy komi lány kért velem egy szelfit, és közölte, hogy mi vagyunk a személyes hősei. Imádom a FU világot.

Egy feladat letudva. Már csak moderálni kell, hegedülni, énekelni, táncolni és egy másfél órás workshopot tartani.

És visszamenni szocializálódni, hátha éneklünk még egy kicsit a finnekkel.

"Tekerje vissza a nagyikat a beat drophoz!"

Ismerősnek jelölések,

Facebook-bejegyzések,

egy kérdés, hogy milyen néven van fenn a néni az instán,

azóta kitartó lájkolása az összes random kis bejegyzésemnek,

iskolai zárt csoportokba való meghívás

iskolai táncgálára meghívás

kaptam egy kitűzőt is a suli címerével

meg nézhetem, hogy mennyi szuper programot csinálnak motivált tanárok, akik elkötelezettek a gyerekek nevelése iránt

vagy a suli jó hírének terjesztése iránt, mert nekik az a hely fontos (akárcsak mi a tanszékkel!),

látom a jópofa érettségi fotókat

és az ötletes tablókat

és van olyan diák, aki azóta velem beszéli meg a pályaválasztási terveit,

vagy elküld nekem egy FU érdekességet, amit az imént olvasott,

a tanárok több mint két hónap távlatából is megírják nekem, hogy a diákok még mindig beszélnek a rendhagyó magyaróráról,

vagy akár azt, hogy ők maguk mennyi újat hallottak,

a gyerekek kórusban éneklik a folyosón, hogy tuzs kallen no,

felsikkantanak az udmurt manga láttán,

meg közlik a tanárukkal, hogy tutkimusretkikuntát szeretnének,

meg azt is közlik, hogy "a Laura egy udmurt", mert vörös hajú,

"a Dénes egy mordvin", mert nehezen kezelhető,

a Szabi meg akkora lúzer, hogy "Udmurtiában sem tudna becsajozni",

meg kell zabálnom őket,

minden hajnalban kelést és fáradságot megér,

a hakni a legjobb dolog a világon.

imposztor

Nem baj az, ha ijesztőnek és nehéznek tűnik minden, ami a disszertációmmal kapcsolatos, és a disszertációm jelenleg egy hatalmas nagy fekete mörköként tornyosul fölém a jövőben.

De tudnom kell, hogy nincs ebben semmi meglepő, ha ilyen sokáig elhanyagolom, mert mint minden feladat vagy probléma, minél tovább elhanyagolom, annál borzosabb és harapósabb lesz, akkor is, ha vicceskedve legyintek arra, hogy lol, nem haladok a disszertációmmal.

Kis lépések is sokat jelentenek, a szörnnyé hatalmasodott morgó lényt pedig csak akkor tudom megszelídíteni, ha felé fordulok.

Oké félni, oké nem tudni, hogy mi fog történni. Oké, hogy halogattam, és pókhálót fontam a saját fejem köré, és hagytam, hogy befonja az életem.

Nincs semmi baj, Bogáta, de dolgozzál, és ne mástól, vagy az életed más részeitől várd azt, hogy megoldják ezt a részét.

A mari nyelvet pedig nagyon szeretem. A mari nyelv tesz engem önmagammá.

Тый дечет мый вий-куатем налам, санденак уэш да уэш пöртылам.

Én egy hölgy vagyok.

Én egy hölgy vagyok, és hölgy módjára viselkedem akkor is, amikor a gyerekek ide-oda dobálják az udmurt nyakékemet, amőbáznak vagy látványosan alszanak az órámon, vagy kénytelen vagyok fegyelmezni őket. Ha kénytelen vagyok, akkor is hölgy módjára fegyelmezem őket, udvariasan és világosan tisztelettel megkérem őket, hogy segítsenek nekem előadni, mert ha folyton beszélnek, belezavarodom a mondandómba. Hölgynek kell lenni, amikor túlkiabálok 20 db hulla fáradt zsezsgő ötödikest, és ugyanolyan tisztelettel kell egyenként szót adni mindenkinek, jelentkezési sorrendben, ha 20-an jelentkeznek egyszerre. Hölgyként nem szabad fáradtnak, sem rekedtnek lennem, nem tehetnek a gyerekek arról, hogy én jutottam nekik az életünk random 45 percére, de ha már én jutottam, az én felelősségem, hogy az a 45 percük jól, sőt nagyon jól teljen, akkor is, ha ez nekem már zsinórban a negyedik 45 percem.

Hölgy vagyok, amikor a tanár még végighordoz engem a tanárin mint a véres kardot, felteszi ugyanazokat a kérdéseket, amiket több tucat tanárkollégája előtte, és mentegetőzik minden miatt, amit miatt több tucat tanárkollégája előtte. Ilyenkor illik valami szépet (de mindenképpen őszintét!) mondani a diákjairól. Hölgy módjára, biztonságosan és türelmesen kell átbiciklizni a Lánchíd turistaáradatában az egyetemre.

Akkor is hölgy vagyok, amikor étlen-szomjan, kialvatlanul és koffeinhiányosan kérnék dolgokat az egyetemi büfében, és a pultos olyan bunkó velem, hogy elsírom magam ott helyben, ami nyilván meglepi, először magyarázkodik, aztán bocsánatot kér, de igen, megérte nem drámázni és jelenetet csinálni, hanem még meg is nyugtatni, hogy a reakcióm nem teljesen arányos a bunkóságával, és nem teljesen az ő hibája, hogy belepityeregtem a kártyás fizetésbe. Ha fáj a hasam mint az állat, érzem, hogy betegszem meg, megvágtam az ujjam kora reggel, éhes maradtam és pont a nem megfelelő szókincset néztem át, akkor sem érdemli meg Tanja, hogy az ő óráját hanyagoljam el, és legyek rajta felkészületlen (persze az voltam, pedig hogy átnétem a házbelső részeit!), senki nem tehet az én személyes fájásaimról, de szépen eldönthetem, hogy vállalni tudom-e az adott interakciót, vagy nem. Viszont ha vállalom, akkor legyek ott rendesen.

Najó, ez Tanjára nem vonatkozik. Ő 6 éve tanít, látott már mindenféle állapotban, egy lélegzetvételemről tudja, hogy milyen hangulatban vagyok, és esélyem sincs megjátszani magam előtte. De azt is tudja, hogy mikor igyekszem, és mikor nem, és egyébként akartam, hogy látszódjon rajtam az igyekezet.

Hölgy vagyok egészen addig, ameddig Tücsi diadalmenetben be nem vonul a tanszékre (zseniális haknit tartott ugyanis Várpalotán), aztán megbeszéljük, mit éneklünk IFUSCO-n, de nem tudjuk elpróbálni, mert a konyhában Gergő és Andris bele vannak szerelmesedve a japán társalgási szótárba, így végre megiszom Merit sörét, amit kb. októberben hagyott a tanszéki hűtőben (nem is baj, mint kiderült, világos volt, ő pedig a barnát szereti), Tücsi pedig a Liza, a rókatündér direkt-giccses japán slágereire, majd jakut elektropopra rázta, rázatja velünk, és mire észbe kapok, mindannyian ott poppolunk a konyhában. Hát aztán kell-e ennél jobb. Végül csak elpróbáltuk, amit el akarunk énekelni IFUSCO-n, ami kicsit közelebb hozta hozzám, hogy az IFUSCO tényleg meg fog történni lassan-lassan.

És azt, hogy nincs az a nehézség, ami el nem múlik, és ha visszatekintek rá, akkor legalább jó tudni, hogy hölgyként kezeltem.