just academic things

Őstörténetes órám "vizsgájára" vártam, tehát elbeszélgetésre az imádnivaló SzR tanár úrral, miután a kurzus többi hallgatójával együtt összeállítottuk és végigtoltuk a félévben az Őstörténetről, nyelvrokonságról - másképpen előadássorozatot. Reggel 8 volt és próbáltam ébren maradni, eközben pedig a fülembe ömlő tömény panaszt nem befogadni.

Bébi, ha azt akarod, hogy ne a csókosok, a ki-kinek-kicsodája hozzáállás határozza meg a tudományos előmeneteledet, akkor esetleg ne ezzel foglalkozz éjjel-nappal!

Ne, kérlek ne véleményezd úgy ismerőseimet, hogy egy szót sem beszéltél még vele, mert rosszak lesznek a következtetéseid!

Avagy furcsa az, hogy az generálja a legtöbb drámát, aki a legjobban szenved tőle.

*

Félálomban halálos fáradtság nehezedett rám a negatív érzelmektől, pedig akkor még nem is figyeltem oda a magyar minorosokra.

Magyar minor!!! Valaki magyarázza már el nekem, hogy miért létezik olyan, hogy magyar minor???

Mégis mi a herét bírsz megtanulni 50 kreditben a magyar irodalomtudományról és nyelvészetről, ember??

Tudom, hogy az emberek a legnagyobb hülyeségeket vizsga előtt mondják, és nagyon tudatos pillanataimban megértettem a frusztrációjukat, amiért 1 azaz egy félév alatt, egyetlen kurzusban tanították nekik a teljes finnugrisztikát és nyelvtörténetet. Mégsem bírtam mindig egyenletes vérnyomással hallgatni, amikor "mennyit szenvedtünk azon az esti szaron" mondattöredék formájában értékelték a mi kurzusunkat, S. tanárnőnek pedig fejhangon utánozták a beszédhibáját és figurázták ki a tanítási stílusát. Szú-szá. Úgysem lesz attól senkinek sem jobb, ha beleszólok. Zen.

*

SzR tanár úr állítása szerint nagyon várt.

Közölte, hogy Honti akadémikus úr tegnapelőtt keresztben lenyelte a pillantásával, amiért ő nem kapott meghívást erre az előadássorozatra. Ki beszélte le erről SzR-t? Naná, hogy Timár Bogáta.

Elbeszélgettünk arról, hogy milyen érdekes szakmai vitákat generált ez az előadássorozat, és hogy ez mennyire szép és tudományos. Minden tévút és aggodalmaskodás mellett kimondhatatlanul büszke voltam a tanszékemre.

Miután a neki írt levelem egy részletét kivetítette az előadáson a közönségnek, és fel is olvasta, SzR megkérdezte, hogy felhasználhatná-e egy tanulmányához. Ollé.

Olyan leszek a szakmában, mint Max Martin a popzenében. Jól megírom mindenkinek a dolgokat, ők pedig jó menők lesznek vele. :D

A beszélgetés közben lelkifurdalás nélkül néztem, ahogy a minorosok türelmetlenül forgolódnak, hogy mikor hagyjuk már abba a trécselést. Várjatok csak, gyökerek, kibírjátok, basszátokmeg! :P

*

Miközben a könyvtárban rendezgettem FMH hagyatékát, úgy éreztem, minden egyes könyv a lelkemre nehezedik. Hogy tudtak emberek ennyit írni??? És mi a fenét tudok én ehhez hozzátenni még??? KK tanárnő együttérzően mosolygott rám, és azt mondta, ne adjam fel, kiigazodik. Fáradtságomban lerogytam Zoltánhoz egy székre, és nekiálltam parttalanul fecsegni.

Az én egyik otthonom, a Kamara, a Zoska, a Szabó Ervin és a kolibüfé mellett.

Megjött az első újrakárpitozott fotel.

Holnap megyek vissza szógyököket kutatni.

Majdnem mintha lenne szakmai/emberi súlyom.

rózsaszín álmok

Felszállt a trolira egy csapat lánybúcsút tartó csaj, kb. korombeliek. Az egész busz megtelt vihogással, és nyilván a közvetlen közelemben telepedtek le. A menyasszonyon egy jelzésértékű fátyol, a kísérőin rózsaszín kitűző, és amennyit kivettem a szavaikból, különböző próbatételek teljesítése céljából járják a várost.

Elképesztően idegesítőek voltak.

A menyasszony pirult, vihogott, a társai még jobban vihogtak, és az egész bandáról sütött, hogy nem egészen tudják, mi a fenének csinálják ezt az egész cirkuszt, de nagyon igyekeznek valahogy élvezni.

Itt szeretném leszögezni, hogy ha egyszer én kerülök sorra, én nem ilyen leánybúcsút szeretnék.

Rám senki ne aggasson idétlen fátylakat, ne szólíttasson le velem idegeneket, ne csináltasson idióta feladatokat az egész városban, nem kérek se plüss varázspálcát, se „elkelt” vagy „game over” feliratú pólót, se kibaszott rózsaszínt, se zajt és vihogást és kínos helyzeteket.

Nehezen értem meg, hogy a jó barátnők miért gondolják, hogy egy lánybúcsúnak ilyennek kell lennie, mint egy szalagavatónak, vagy érettséginek, amelynek megvan a maga forgatókönyve, és túl kell rajta esni.

Ha mindenképpen be kell öltözni, adjatok rám mellkidobós gót fűzőt, mint gimnazista koromban. Az emlékeztetne a gondtalan „lányságomra”. Hozzátok vissza nekem a metálos időket, hallgattassatok tarjás Nightwisht és korai Sonata Arcticát, nézegessünk Alhana táboros képeket, itassatok velem Tűzmadár bort, mint anno a 415-ben annyiszor, meg VBK-t, mintha csak Égervölgyben lennénk.

Keressünk fel egy Mister sörözőt, meg a Kálvin téri levesbárt, kérjétek meg, hogy hegedüljek Haramia számokat, torpedózzatok meg a hűtő tartalmával, táncoljunk az ablakban, és emlékeztessetek arra, hogy 2005 óta (kb. akkortól számítom a klasszikus értelemben vett gyerekkor végét) mennyi csodálatos élményben volt részem, részünk, hogy nem éltem hiába, és szerencsés vagyok, hogy ilyen hosszú és tüneményes lánykor adatott meg nekem – és most véget ért.

És ne mutogassatok nekem férfiakat, mert már láttam eleget, és ne gyászoljátok, hogy „vége a bulinak”, mert hulla jó buli lesz itt még, csak nem párt keresek közben. Lehetőleg zárjuk ki az összes pasit, de ha nem, akkor inkább annak örüljünk, hogy sikerült valahogy „révbe érnem”, pedig aztán nem volt egy egyszerű menet, bőven sokszor voltam lehetetlen nyomoronc, de valahogy megcsináltuk. És most jön a feleség project, de a felnőttséghez épp elég legendás emlékem van, amire bármikor visszaemlékezhetek, és eltörölheti bennem a felmerülő hiányérzetet.

Nem kellenek ide idegenek, mi pont elég vagyunk, és a tudat, hogy itt leszünk egymásnak üvöltő gyerekek és gazdasági válság és lustuló férfiak és májfoltos kezek idején is.

Nekem ez búcsúztatná szépen a leányságot.

(Ja, meg persze el kell szívnom egy cigit.)

come along, come along with me...

Vannak olyan napok,

amikor pont akkor vagyok a Batyin, mint Eszti, és meglátom,

pont nincs fenn nála senki a munkahelyén, így felmehetek hozzá hesszelni,

megírjuk Szonjának, hogy milyen király nekünk, erre kiderül, hogy pont szabadnapja van, tehát ő is feljön,

pont van nálam egy adag tegnap este sült oldalas krumplipürével, azt megebédeljük,

pont szemben van a Parlament, és mi pont az élet császárainak gondoljuk magunkat. ;)

(*sóhaj!*)

...

Tudom, tudom.

Nem haltam meg, na. :)

Csak nem tudom... kevéssé érzek magamon az élettől akkora nyomást, amekkora általában a kreativitást kipréseli belőlem. (Ami elég bosszantó. Nem azért léptem meg melóhelyről, hogy felszabaduljanak a kreatív energiáim??)

Nem az, hogy tétlenül hevertem volna egész májusban, csupán azt hiszem, ez egy olyan időszak volt, amikor csak el akartam vonulni egy kicsit, és csak nagyon kevés dologgal törődni (főként a nagyon szűken vett életemmel és környezetemmel).

De már kipihentem magam, és várnak a tettek, amelyek most kicsit ijesztően magasodnak, mert elszoktam tőlük.

De itt a június a beadandók korszakával,

itt a július Dragéval és az oului 3 héttel,

itt az augusztus Tomi esküvőjével és a Táborral,

...aztán lehet újrakezdeni a világot. :)

Én pedig itt vagyok Budapesten, a barátaimnak, az életemnek, és lassan önként csúszok ki a diák-identitásból, a kollégiumi élet kényelméből (és kényelmetlenségéből), a zh-k és a vizsgák iránti érdeklődésből, az átmeneti megoldásokból, a gyakori hazajárásból, a szakmai és emberi útkeresésből.

Úgy érzem, atommal sem tudnám kirobbantani magam onnan, ahol épp vagyok. :) Ez az elmúlt évekhez képest elképesztően megnyugtató.

Igen, most hosszú évek kapálózását és keresgélését és értelmi-érzelmi zötykölődését pihenem ki.

(egyszerűen imádom Észtország eurovíziós versenydalát. Bár Elina Born miatt kicsit elfogult is vagyok. :3 )

the dixie chick

Nem egészen tudom megmagyarázni, mi ez a fura vonzalmam a country zene iránt

De mióta 15 éves koromban megtanultam néhány country akkordot gitáron, mindig visszajön. Még a gót korszakomban is így volt.

Nekem, értitek, aki mindig is városi volt, értelmiségi(szerű), tényleg ízig-vérig európai, feminista, és északi népekkel foglalkozik whatsoever,

tehát nekem visszatérő álmom újjászületni a Deep South délen, Georgiában, Alabamában vagy Arkansasben, egy farmon vagy kisvárosban lakni, pick up truckot vezetni és keresztüllovagolni a földeken, és érezni, hogy minden country dal rólam szól. Pedig a józan ésszel mérve mi sem állna távolabb tőlem.

De mégis, mióta voltam egy county fair-en NY állam egy nagyon rurális szegletében, láttam, milyen könnyedén pattannak fel a terepjáróra az emberek, és milyen keresetlen egyértelműséggel mérik össze a saját tenyésztésű teheneiket, és játsszák a "bucsús" játékokat, és táncolnak az esti koncertre, valahogy folyamatosan visszavágyok abba a szabadságba és vagányságba, amit az ő közelükben éreztem (még akkor is, ha közben nagyon európainak és nagyon bölcsésznek éreztem magam, és nem feltétlenül akarnám feladni a bicajomat és a doktoranduszi szobát hajnali kecskefejésért és sárba ragadt Chevy truckokért. De egy kicsit mégis).

Próbáltam megkeresni a gyökereit ennek a vonzalomnak, de nem sikerült sehogy sem, úgyhogy kénytelen vagyok beletörődni, hogy előző életemben valószínűleg egy dél-karolinai ültetvényes lánya voltam, vagy ilyesmi.

Tehát ma végighallgattam egy country playlistet (a maga hímsoviniszta szövegeivel és bosszantóan modellalkatú bigéivel a klipekben), elmentem orosz beszélgetős délutánra, majd a Food Truck Show-n kifogtam zárás előtt a texasi barbecue árust, aki mikor meglátott, összeállított nekem egy indokolatlan fullextrás burgert a maradékokból (utánam mindenki azért csápolt, hogy ő is olyat kér), most pedig bebújok az ágyba és Elfújta a szél-t nézek.

És röhögök magamon.

kárpit

Hulla fáradtan, a kimerültségtől már-már félrebeszélve, egy sör mellett a Kárpitban (öhhö) magyarázni a lipcsei és a göttingeni nyelvészeti iskoláról: a romantika új definíciója.

Még mindig heverem ki a tegnapot, azt a rengeteg csendes segítséget, vele a talpraesettséget, jószívűséget, amit általam alig ismert finn szakosoktól kaptunk (meg persze a régi, legendás arcoktól), meg azt az örömöt, amit érezni lehetett a tanszéken az eredménytől. Hihetetlenül jó, hogy végül megvalósult, amiért dolgoztunk. Ezért érdemes élni.

A kanapé eddig is a szívem csücske volt, de mostantól különösen. :)

És igen, már több mint 24 órája, de akkor sem akarom, hogy elmúljon az érzés.

Mostakkor fogom magam, hanyatt dőlök, és örülök, hogy minden jó.

És mindenki a helyén van.

(Én is!)

(Végre!)

emberek, akiket ismerek

Megérkeznek és hoznak (majdnem) elég innivalót cserébe azért, amit főzök nekik, elmosogatnak, ha kérem, és betartják a házi szabályokat, de nincs semmi szertartásosság, végighallgatjuk egymást, és rengeteget nevetünk, és ugyanúgy koccintunk, és mindenkinek van egy-egy hasonló sztorija, és szinte túllicitáljuk egymást a képtelen történetekben, és az ablakomból tüncögnek a kilátásra meg egymásra, és mindenki szép és mindenki jóarc, és semmit nem kell magyarázni és senkit sem kell felkarolni, és elképzelhetetlenül boldoggá tesz, hogy ezekben az emberekben valamelyest az a közös, hogy az én barátnőim (és egymást is részben így találták meg).

Zseniális volt.

Idővel elkezdi az ember értékelni azokat az embereket, akiket megismert, és akik hosszú távon az életében maradtak. Fiatalabb korban még lehet haverkodni mindenkivel és kevésbé fontos emberekkel is fenntartani a kapcsolatot, mert ráérsz és mert a világ izgis, de idővel lekopnak azok, akik nem tisztelnek, nem tudnak azonosulni az elveiddel, vagy túl unalmasak.

Akik pedig megmaradnak, azok minden évben egyre értékesebbnek tűnnek. 

És tök jó rájönni, hogy szívgörcs nélkül lehet őket összeereszteni. :)

Így kell szerencsésnek érezni magam, hogy ezek az idióták mind az életemben vannak. :)

ne bassz fel, vepszék vannak az ELTE-n!!!

Hétfőn a kolibüfében elbeszélgettem két idegennel.

Mondtam nekik, hogy szövegíró vagyok és mesterszakos finnugrista hallgató.

De most már, ugye, csak az utóbbi vagyok. Azért, hogy főállásban legyek hallgató. Most már többet nem mutatkozhatok be dolgozó emberként, vagy online kommunikációs szakértőként (bár a tudás, ugye, nem vész el - a munkahely azonban igen).

Magabiztosnak éreztem magam akkor és ott, ezekkel a tényekkel a hátam mögött, a magabiztosságom látszódhatott, mert mind a két idegen azóta újra megkeresett. Jólesett érezni magamon, hogy nem jövök zavarba tőlük, és higgadtan, lazán válaszolgatni a kérdéseikre. Akkor is, ha nyilván egy-két kérdésükkel szándékukban állt kihozni engem a sodromból (és nem sikerült).

Tücsi a minap megállított a tanszék előtt, kérdezett néhány kínosat ("tehát mi lesz a kutatási témád?"), és adott néhány tanácsot tudományos előmenetellel kapcsolatban.

És azóta ez kattog a fejemben.

Most már nincs más, csak tudomány. Nincs több kifogás és magyarázat. Meghoztam egy döntést valami javára, mostantól ezt csinálni kell. Úgy értve, hogy azonnal. Ezt akartam, tessék, itt van. Mi tehát a kutatási témám? Hogy állok a nyelvekkel, a szakirodalommal? Hány külföldi szakértőt ismerek? Na?

Néha "mentorhiányosnak" érzem magam. Mintha senki sem akarna velem szívesen foglalkozni, csak örülnének, ha letennék valamit az asztalra - csak nekik ne legyen vele dolguk. Azt hiszem, jó vagyok abban, hogy ne ítéljek túl hamar, és ha ítélek, akkor sem végérvényesen, de most, látva a szakma érzelmi hátterét, kicsit megijedtem.

Nappalokat, éjszakákat beszélgetek át "kolléga-jelöltekkel", és mindig szentül megfogadjuk, hogy minket nem fognak érdekelni az egyéni sérelmek. Minket a tudomány fog érdekelni, mert nekem az egyetem első óráján az első 10 percben megtanították, hogy a tudomány kérlelhetetlen igazságkeresés. De még nagyon sok mindent nem tudok, és kicsit félek belesétálni ebbe a labirintusba, amit választottam.

Szeretnék kikezdhetetlen lenni.

Szeretnék lelkes maradni.

Szeretném a célon tartani a figyelmemet, é nem az akadályokon.

Szeretném megőrizni a tisztaságomat és a nyugalmamat.

Tücsi azért látott el tanácsokkal, hogy mi ne fussunk bele azokba a hibákba és rossz tapasztalatokba, amikbe ők anno. De nem tudom, ki lehet-e ezt védeni. Meg azt se, hogy ugyanazok-e a céljaink.

Asszem Obama mondta azt, hogy ha el-elgondolkodsz, hogy jó úton vagy-e egyáltalán, azzal nem jutsz sehova. Azonban ha a célra és csakis a célra koncentrálsz, valahogy sikerülni fog, és útközben az értelmét is megtalálja.

Én eddig tudtam, hogy ez a célom.

És most?