Hétfőn a kolibüfében elbeszélgettem két idegennel.
Mondtam nekik, hogy szövegíró vagyok és mesterszakos finnugrista hallgató.
De most már, ugye, csak az utóbbi vagyok. Azért, hogy főállásban legyek hallgató. Most már többet nem mutatkozhatok be dolgozó emberként, vagy online kommunikációs szakértőként (bár a tudás, ugye, nem vész el - a munkahely azonban igen).
Magabiztosnak éreztem magam akkor és ott, ezekkel a tényekkel a hátam mögött, a magabiztosságom látszódhatott, mert mind a két idegen azóta újra megkeresett. Jólesett érezni magamon, hogy nem jövök zavarba tőlük, és higgadtan, lazán válaszolgatni a kérdéseikre. Akkor is, ha nyilván egy-két kérdésükkel szándékukban állt kihozni engem a sodromból (és nem sikerült).
Tücsi a minap megállított a tanszék előtt, kérdezett néhány kínosat ("tehát mi lesz a kutatási témád?"), és adott néhány tanácsot tudományos előmenetellel kapcsolatban.
És azóta ez kattog a fejemben.
Most már nincs más, csak tudomány. Nincs több kifogás és magyarázat. Meghoztam egy döntést valami javára, mostantól ezt csinálni kell. Úgy értve, hogy azonnal. Ezt akartam, tessék, itt van. Mi tehát a kutatási témám? Hogy állok a nyelvekkel, a szakirodalommal? Hány külföldi szakértőt ismerek? Na?
Néha "mentorhiányosnak" érzem magam. Mintha senki sem akarna velem szívesen foglalkozni, csak örülnének, ha letennék valamit az asztalra - csak nekik ne legyen vele dolguk. Azt hiszem, jó vagyok abban, hogy ne ítéljek túl hamar, és ha ítélek, akkor sem végérvényesen, de most, látva a szakma érzelmi hátterét, kicsit megijedtem.
Nappalokat, éjszakákat beszélgetek át "kolléga-jelöltekkel", és mindig szentül megfogadjuk, hogy minket nem fognak érdekelni az egyéni sérelmek. Minket a tudomány fog érdekelni, mert nekem az egyetem első óráján az első 10 percben megtanították, hogy a tudomány kérlelhetetlen igazságkeresés. De még nagyon sok mindent nem tudok, és kicsit félek belesétálni ebbe a labirintusba, amit választottam.
Szeretnék kikezdhetetlen lenni.
Szeretnék lelkes maradni.
Szeretném a célon tartani a figyelmemet, é nem az akadályokon.
Szeretném megőrizni a tisztaságomat és a nyugalmamat.
Tücsi azért látott el tanácsokkal, hogy mi ne fussunk bele azokba a hibákba és rossz tapasztalatokba, amikbe ők anno. De nem tudom, ki lehet-e ezt védeni. Meg azt se, hogy ugyanazok-e a céljaink.
Asszem Obama mondta azt, hogy ha el-elgondolkodsz, hogy jó úton vagy-e egyáltalán, azzal nem jutsz sehova. Azonban ha a célra és csakis a célra koncentrálsz, valahogy sikerülni fog, és útközben az értelmét is megtalálja.
Én eddig tudtam, hogy ez a célom.
És most?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése