Bár már jócskán elkezdődött az év, azt hiszem, mégiscsak illene egy évösszegzés-szerűséget írnom, ha már véget ért ez az év, mert évösszegzést írni menő meg én is szeretem olvasgatni őket.
Azt szoktam mondani, hogy a páratlan évek általában izgalmasabbak, több fontos esemény történik alattuk, de 2010 végén azt írtam az otthoni cuki kis titkos naplómba, hogy ezúttal biztos fordítva volt. Nos, 2011 végén elmondhatom, hogy 2010 langyos piskóta volt cukros habbal, ehhez az évhez képest. Ez alatt nem azt értem, hogy rossz volt - akkor lett volna rossz, ha eseménytelenül telik -, hanem hogy megküzdöttem vele. Olyan nagy hihetetlen rémség persze nem történt velem, és bőven van minek örülnöm (pláne hogy a megküzdés ritkán jelentett alulmaradást), csak egy komolyabb felnövési procedúrán estem át és azt hiszem, ez maradandó nyomokat hagyott.
Ami végül is jó, mert meg kellett történnie - mégis idén van először, hogy valamiféle eltűnt ifjúság-siratási ingerem van.
2011 tulajdonképpen nekem már 2010 decemberével elkezdődött, akkor történtek olyan változások, melyek 2011-et meghatározták. Nem akarok hosszú kronológiákba bocsátkozni, nem vallana rám. 3 és fél hónapot töltöttem Mátéval, kissé félvállról véve a kapcsolatunkat. Életem legrövidebb kapcsolata volt ez és az első, amelynek nem én vetettem véget. Ez a tény, az egész váratlan jellege, Máté hamari megvigasztalódása és az, hogy továbbra is közel maradt a személyes kis világomhoz, valószínűtlenül hosszúra nyújtotta a szomorkodásomat a történteken. Ugyanakkor elindított magamban egy vedd-már-észre-magad folyamatot, az I-will-survive már ismert érzésével karöltve, és ebből azt hiszem, nagyon sokat nyertem.
Ahogy az MTT-nek a "barátibb" közösségébe való lassú beilleszkedés is, hiszen mindig kivételes jelentőségűek az MTT-s események az életemben. Ez a társaság árnyéka végigkísérte az egész évet, de valahogy megmaradt absztrakt fogalomnak, nehezen körvonalazható halmaznak, egyetlen kapcsolatomat sem nevezném olyan szorosnak vagy mélynek - Csabát és Ankalimont kivéve -, amely felérne az eddig már meglévőkkel. Persze így is nagyon élveztem a rendezvényeket, a tábort, a KÖMT-öt, az IHB-kat meg mindenféle egyebeket.
Szerelmi életem furán alakult és ennek nem örülök. Nehéz volt túltenni magam Mátén, nehéz volt mit kezdeni Csabával - még amikre a legvidámabban emlékszem vissza, azok a súlytalan kis kalandok, melyeket nem kísért figyelemmel széleskörű médiaérdeklődés. Nem akartam bekerülni a szappanoperába és nem tetszik, ahogyan viselkedtem benne, ahogyan szerencsétlenkedtünk, nemcsak a saját magamra haragszom azonban, hanem minden egyes szereplőre.
Persze azért jó, hogy most együtt vagyunk, és nagyon sok szép és új élménnyel gazdagodtam. És megismertem egy tök jó családot, akik szívélyességükkel már nem egyszer hoztak zavarba.
Egyéb téren különösebb változás nem történt. Igaz, hogy Szonja fél évig kint volt Prágában, de a kapcsolata velünk egyáltalán nem látta ennek kárát, sőt, a prágai kiruccanások mindannyiunk életében különleges színfoltot jelentettek. Nórival még mindig pusztítjuk egymás és az Ajtósi kollégium lakóinak agysejtjeit idiótábbnál idiótább megnyilvánulásainkkal és rendíthetetlen összhangban, mely talán még szorosabbra fonódott az egyre gyakoribb kolibüfés beszélgetésekkel és közös bulizásokkal. Sajnos Vivi már nem képezi a csapat részét, de a képeit látva, melyeket Angliából küld, nem tudok nagyon szomorkodni emiatt, mert láthatóan nagyon boldog. A Haramiával remek koncerteket adtunk az év elején, de Dávid távozásával és egyre mélyebb elhatárolódásommal a többiektől elkerülhetetlenül beindult a hanyatlás, melynek az októberi kilépésem lett a végeredménye. De Kálmánnal azóta is beszélgetek időnként, ami rendszeresen feldobja a napomat. Volt osztálytársaimmal egyre ritkábban találkozom, de még mindig király, ha adódik egy ilyen alkalom, ahogy a nyár eleji Boginálparty is tök jól sikerült. Fannika meg minden egyes alkalommal, amikor hazajön, ügyeletes lelki társammá avanzsál. Cinegével azonban számottevő mértékben eltávolodtunk egymástól - nem tudom, hogy ez jó-e vagy rossz, mert részint miattam is van ez így, mégis, néha hiányzik.
Felnőtté válásom egyik leglátványosabb indikátora a családon belüli viselkedésem, meg a szemléletmódom változása: egyre inkább meglátom szüleim apró hibáit és defektjeit, és én is otthon kevésbé gyerekként, hanem kvázi segédszülőként veszek részt a családi életben, ami persze totál természetes, mégis érdekes élmény. Különösen a szüleimmel töltött időt szeretem - úgy érzem, kissé tehermentesíteni tudom őket azzal, ha időnként belső poénokat durrogtatva főzünk vagy vásárlunk apával, vagy anya ritka szabad pillanataiban hangosan gondolkodhat mellettem. Meg persze Gyerek, aki egyre inkább cseperedik felfele, és egyre jobb arc.
És ami még jön: örülök, hogy Evi megismertette velem a Jung - Myers-Briggs típuselméletet. Határtalan érdeklődéssel tanulmányoztam, és azt hiszem, rengeteg mindent megtudtam magamról és másokról is. További nagy élményem Wilhelm Meister Tanulóévei, "a világ legszebb könyve" olvasása volt: régóta hiányzott egy mély olvasási élmény, és ez kimerítette azt. Tavaszi megzuhanásom eredményeképp felfedeztem magamban valami olyan erőt, amiről eddig nem tudtam, és ez az élmény újra egy kicsit Isten és a vallás irányába hajtott. Többek közt ennek nagyon szép lenyomatát találtam meg a Wilhelm Meisterben. A relatíve gyors tempójú "felnőtté válás" - már ami világnézetemet és lelki alkatom átrendeződését illeti - egy eddig nem tapasztalt mértékű kiegyensúlyozottságot eredményezett. Soha nem tudtam még ennyire ki vagyok és mit miért csinálok, illetve régebben mit miért csináltam. Így bátran bevallottam magamnak, hogy igenis nagyon érdekelnek az emberek és van is némi érzékem hozzájuk, és a divat iránti érdeklődésemet sem szégyelltem többé, pedig tudom, hogy sokan felszínesnek tartják. Azt is bárkinek megmondom, hogy nem vagyok egy nagy utazó, jobban szeretem az otthont, mint világot látni, de ha világot látok, ott sem a látványosságok érdekelnek, hanem a lakók, a helyi érték. Mindezekkel párhuzamosan Damoklész karjaként lebeg fölöttem a szakzárás és annak a nyomasztó gondolata, hogy ideje "felnőtt módjára" élni, karriert építeni, pénzt keresni, de félek, rettentően félek ettől, ahogy attól is félek, hogy lemaradok.
Nehéz év volt. Kimagaslóan jó és kimagaslóan rossz pillanatokkal tele. A küzdés megérte, örülök, hogy eljutottam idáig, mégis az a megfontoltság, amit így magamba építettem, valahogy azt súgja, hogy soha többé nem fogok tudni már olyan felhőtlenül örülni semminek, amennyire régen. Persze ugyanez a bánatra is igaz, ahogyan leértékelődtek az életemben az ösztönös és indulatos cselekedetek. Kétség és ellentmondás azonban még mindig bőven van bennem, mely még sok izgalmat szülhet, mire kiegyenesedik bennem.
2011-ben a kis dolgok határozták meg az életem. Elmentem Párizsba, Prágába kétszer is, mégis egy beszélgetés mélyebb nyomot hagyott bennem. Történt MTT tábor, rengeteg szerepléssel, KÖMT megannyi programmal, mégis fontosabb volt nekem egy este Ankalimon lakásán (kivétel ez alól a farsang - az büntetett). Szerveztünk közös utazást a lányokkal, de a legszívmelengetőbb mégis az, ha spontán felhív az egyik (vagy én őket), hogy találkozzunk egy órán belül. Tamás és Melinda esküvője nagy banzáj volt, mégis élénkebben él bennem a leánybúcsú emléke, ahogy Melindával majdnem csatakrészegen vándorlunk a pécsi éjszakában.A nagy partikat nemegyszer lecseréltem volna egy citromos Becherovkás estére Csabánál vagy egy pocokbeli sörözésre Minccel. Egy apró ajándék Nóritól (vagy Nórinak), egy átvihogott este Gyerekkel. Négy cent tequila Metával. Satöbbi.
Tulajdonképpen rengeteg minden történt velem 2011-ben.
És hogy ezentúl mi lesz? Nem tudom. Nincsenek nagy terveim 2012-re, nem is vagyok tervezgetős kedvemben. Biztos vagyok benne, hogy fogom magam jobban is érezni, mint jelenleg. Sok minden szeretném, ha sikerülne, de a sikerben egyáltalán nem vagyok biztos.
De most nem is akarok gondolni erre.
