"A magunkfajtákkal úgysem az szokott lenni a baj, hogy nincs elég szellemi kapacitásunk, hanem hogy lusták vagyunk kifejezni azt!"

Szeretek Ankalimonnál lenni. Kütyürészik, dolgozatokat javít vagy teáskészletet mosogat, ameddig én végigfutom a szemem a sok filozófiai-teológiai-természettudományos könyvén, és már a gerincek olvasásától okosabbnak érzem magam.

A gyanúsan kiirthatatlan megilletődöttségem még mindig munkált, de határozottan enyhébben.

És a teaszertartás jó ám. ^^

Aztán meg ja. Mindig nagy élmény egy ilyen rokon lélekkel beszélgetni, témától függetlenül. Vagy ha nem rokon lélek, jól titkolja. :D És most kivételesen nem azt éreztem, hogy kalapálják a lelkemet egyenesre, hanem simán szellemi szeretgetést kaptam.

Aha... már megint azon voltam, hogy írjak arról, milyen volt nála. Aztán megint arra jutok, hogy izé, jó. :P

-Annyira idegesít, hogy sosem én kereslek?
-Izé, megbékéltem, hogy így van ez a dolog, de azért eléggé jól esne...
-Tudom, hogy nem hiszel nekem, de tényleg mindig akkor hívsz, amikor már épp én is hívni akartalak...
-De szivem, én mindig csak akkor kereslek, amikor már komolyan úgy érzem, hogy már baromira de nagyon ideje lenne...
-Pedig én szívesen találkozom veled gyakrabban is!
-...na ja, és végképp le mondhatok arról, hogy neked eszedbe jusson felhívni engem...
-... ehh, úgy tűnik választanod kell, mi a fontosabb...
-kösszépen, erre asszem már én is rájöttem!