alányszíveszépvirágzókert

Körülbelül óvodás korom óta meg akartam nézni, amióta csak meghallottam, hogy ez egy színházi előadás, és játsszák, jelmezben.

És ma néztem meg. :)

Nem tudom, jobb-e, hogy most láttam csak, mert kicsit ijesztő lett volna nekem kicsi koromban, ellenben most csak úgy éreztem, mintha valami történetféleséggel össze kellett volna ragasztani ezt a rengeteg remek dalt. Időnként magával a koherenciával is bajban voltam, ki mit miért tett, a befejezésről nem is beszélve. De jó volt ismerős színészeket látni, az ismerős dallamokra énekelve.

Mert alapvetően nem nagy kedvencem a musical műfaj. Ha megnézek egyet (vagy egy operettet), mindig nagyon elvarázsol, amikor ott vagyok és hallgatom, és rápörgök, hogy ez a legjobb zene a világon, de ez a katarzis valahogy olyan instant, hogy igen hamar el is kopik. Mint egy amerikai akcióregény. Van, hogy azért nem merek már többet meghallgatni musical számokat, mert félek, hogy már sokkal kevésbé lesz elsöprő az élmény, ha többedszerre hallom. És itt szó sincs arról, hogy az összetettségével tud újat mutatni, amitől újra érdemes lesz felfedezni.

De A dzsungel könyve annyira végigkísérte eddig az életemet, innen-onnan előbukkanva, hogy már rávetültek a régi emlékek, amik igenis adnak többletélményt minden egyes meghallgatáshoz.

Tehát ennek örömére a jelenlegi kedvenc dalom a musicalből, már csak azért is, mert most annyira baromi király módon nőnek érzem magam, hogy igazán kiérdemlem ezt a dalt. ^^

Mellesleg a hó király. Imádom így befedve a várost, még az utakat is... valahogy annyival közvetlenebb így, hogy elfedte a sávokat és a járdaszegélyeket. No persze én nem vagyok sofőr, ők erről biztos máshogy vélekednek, de engem nagyon elvarázsol. Forralt bor, kutyávalbirkózás és Mecsek. Most.