Némán, tompán sétáltam az Aréna Plaza előtti útszakaszon. A rózsa fityegett a kezemben, utáltam cipelni. Tisztán emlékeztem arra, ami történt, amik elhangzottak. Mégis, totális gondolattalanságban róttam az utcát. Megpróbáltam felidézni a szavakat, a saját érzéseimet, de belül határozottan tiltakoztam ez ellen. Semmire nem akartam gondolni. Nem azért, mert fájtak a gondolatok, hanem mert kellemetlen volt gondolkozni. Teljesen átadtam magam annak a belső, feszítő érzésnek, amikor tudod, hogy most megváltozott valami, és meg kell szoknod ezt az átrendeződött létállapotot. Mint más pózba fordulni félálomban és megszokni, hogy most máshol nyom az ágy. Mint oldani egyet a bonyolult csomón és újból szemügyre venni, hogyan állnak most a hurkok. Mint sósavat önteni az algás üveglapra (akvaristák értenek), és látni, ahogy barnul, pusztul, tisztul a felület.
Csak rutinból raktam be a zenét a fülembe, a hangok csak a receptorokig jutottak el. A fejemben a Sound of Silence szólt. Semmi mást nem akartam hallgatni, csak a csendet. Nem akartam semmit sem feldolgozni, csak meditálni. Nem azért, mert védekező mechanizmus kellett nekem. Majd egyszer talán elgondolkozom. Majd talán megbeszéljük. Vagy nem.
Veszteség mindig van. De a vereség más dolog, és most nem tudom elképzelni magamról, hogy bármi is maga alá nyomjon.
Most csak szörfözök a Sors kezén.
Zombiként baktattam haza. Már maga az út egy meditáció volt. Tökmindegynek éreztem, mikor érek haza. Hirtelen fáradtság zuhant rám, kellemes álmosság, mintha valami távozott volna belőlem, ami egy ideig egy részemet nem hagyta pihenni. De még a megkönnyebbülést is csak nyomokban éreztem, pedig tudtam, hogy ott van. Legszívesebben azonnal aludtam volna reggelig.
Azt hiszem, akármi is történik, mostantól jobb lesz. Mert ez a tompa transz-élményen határozottan éreztem, hogy valami mérget szívott ki belőlem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése