Hi'iaka együtt táncolt az esővel

Imar elment. Hűlt helye van itt, az Emajõe utcai lakásban.

A vasárnapot és a hétfő nagyrészét is takarítással töltöttem. Lassan minden a helyére kerül. Pár dolgot elnyeltek a szekrények.

Végtelen ideig tudnék szomorkodni azon, hogy mit vesztettünk ennek a kapcsolatnak a széthullásával. A közös történetünk apró részletei veszik körül a környezetemet és a világhálót.

De végtelen ideig tudom azt is sorolni, mennyi fájdalmat kellett elviselnem Imar mellett úgy, hogy őt ez nem érdekelte, vagy nem akart vele foglalkozni, vagy néha simán fel sem fogta. És tudom, hogy végső soron képtelen lettem volna ilyen ember mellett hosszú távon kitartani, akármilyen érdekes és különleges.

A gyász hullámokban jön, de a megkönnyebbülés is. Rég nem volt ekkora rend idehaza.

Syksy sebe maga volt a rémálom. Egy héten át kötöztük napi kétszer (vagy többször), esténként gallért kapott. Egész héten sírt, amiért nem mehetett ki. Vasárnap egyedül maradtam a macskakötözés műveletével, és a fél napomat a kötés vizsgálásával, javítgatásával vagy újracsinálásával töltöttem anélkül, hogy úgy éreztem volna, hogy javulnak a dolgok, így hétfőn bevittem a macskát az állatorvoshoz kontrollra. Az indulás előtt persze már megint lerázta magáról a sebet, én pedig ottbasszameg-felkiáltással hagytam az egészet a csába, vittem a macskát úgy, ahogy volt.

Az állatorvos viszont nagyon elégedett volt Syksy sebével, és felmentett a további kötözés alól. Syksy tegnap kimehetett, és azóta mindenki sokkal nyugodtabb, és a seb is sokkal gyorsabban gyógyul.

A ma esti hula alkalmon egy szentélybe belépős táncot tanultunk. Én könyörögtem ki Ágitól, mert kíváncsi voltam arra a táncra, amiben Hi'iakát az ág is húzza, de valahogy mégis megoldja.

A történet szerint ugyanis Hi'iakát az a megtiszteltetés éri, hogy felnőtté avatási szertartás gyanánt házhoz szállítja a nővérének, Pelének a választott pasiját, Lohiaut a legészakibb szigetről (Kaua'i) a legdélibbre (Hawai'i). A dalban valahol Oahu szigetén kerülnek hatalmas viharba, ahol Hi'iakát elveri az eső, szúrják a jeges esőcseppek és sehogy sem halad előre, mire úgy dönt, hogy mindenki bekaphatja, fogja magát és táncolni kezd az esővel.

(A történet egyébként úgy folytatódik, hogy Hi'iakának végül sikerült leszállítania a férfit, azonban több időbe telt neki, mint a Pele által megszabott 40 nap - ugyanis meg kellett küzdenie legalább háromféle mo'o szörnnyel, és még Lohiaut is újra kellett élesztenie, aki időközben belehalt a sóvárgásba Pele után. A késlekedésre Pele kizárólag azt az okot tudta elképzelni, hogy Hi'iaka meglépett a pasijával, így, vulkánistennő lévén, lávát zúdított Hi'iaka szeretett kertjére és kővé változtatta a barátnőjét, Hopoét. Ebben a szent pillanatban érkezett meg Hi'iaka Lohiaustul Hawai'i szigetére, csak hogy egy lángoló erdőt, a kertje helyén izzó lávát, a barátnője helyén pedig egy darab követ találjon, mire úgy döntött, hogy Pele is bekaphatja ahol van, és csakazértis lefeküdt Lohiauval a szeme láttára. Pele erre Lohiaut is megölte, Hi'iaka pedig megint felélesztette, Lohiau erre pedig azt mondta, neki köszöni pont elég volt ebből, és hazament Kaua'i-ra. (Más verziók szerint Hi'iakával maradt, vagy mindkettejükkel.))

Hát ilyen dolgok vannak.

Ma éjjel hajnali fél 5-kör kikeltem az ágyból mert nem bírtam aludni. Most fél 8 van, minden óravázlatom kész, melegszik a pizzavas a kenyérsütéshez, és üres a mosogató.

Csak én vagyok egy kicsit álmos. :)

Táncolok én is az esővel.

Van

egy albérletem.

Egyedül, csak magamnak.

Tök cuki. Syksy jöhet velem. Kimehet a csendes, zegzugos udvarba.

Most egy kicsit minden jobb. :)

hát öö valamikor biztos jobb lesz

 Jesszus ez a tegnapi finnóra. Micsoda katasztrófa volt.

Valamikor majd biztos jobb lesz. Amikor a frissen felnyitott sebű, felgallérozott macskám nem rázza le magáról a kötést, és nem élőben a diákjaim előtt kell újraraknom az expasimmal, csak hogy aztán az is lerázódjon, majd említett expasim hangosan fütyörészni kezd, majd gitározni, miközben a macskám a két centi átmérőjű, csontig hatoló sebével beleütközik a lakás összes ajtófélfájába a gallérjában.

Amit tudtam, lemondtam az óráim közül, egyszerűen képtelen vagyok tanítani. Vagy dolgozni egyáltalán. Ami kellemetlen, mert nagyjából semmi mást nincs lehetőségem csinálni.

Valamikor majd biztos jobb lesz. Mármint, a jelenlegi állapot olyan rossz, hogy ha sokáig fennállna, az ellenkezne a fizika törvényeivel.

Valamikor majd elmegy Imar, és akkor legalább nem lesz itt és nem fog emlékeztetni arra a kilotonnányi fájdalomra, amit okozott. Akkor majd nem fogok azon gondolkozni, vajon hány óra alatt feledkezik meg rólam teljesen, mit művel twitteren, és milyen könnyedén folytatja majd az életét mintha mi sem történt volna, anélkül, hogy a tetteinek bármikor bármi következményei lennének rá nézve.

Majd egyszer enyhítik a korlátozásokat és el tudok menni helyekre és tudok időt tölteni emberekkel, akár újakat is megismerhetek, és végre megtalálom a helyem ebben a városban, ahol egy éve élek.

Majd egyszer összeszedegetem és visszaépítem az önbecsülésem romjait, egyszer majd újra el tudom viselni a tükörképem és nem látok minden nőt szebbnek, jobbnak, vonzóbbnak és érdekesebbnek, mint magamat.

És belejövök a sebkötözésbe, és a cicám újra egészséges és vidám és szaladgálós lesz, és kimehet az udvarra fára mászni, és nekem dörgölheti az arcát reggelenként.

Valahogy, valamikor, ennél már csak jobb lesz. Mert jelenleg úgy érzem magam, mint egy felégetett szántóföld.

és akkor vége lett

és a füst elszállt és a kimondatlan dolgok kimondásra kerültek és Bogi és Imar szakítottak.

Ez van!

Persze, jó lett volna megmenteni. Jó lett volna abban az eufóriában élni, amiben néhány hónapig éltünk, örökre egymásra figyelni, nem elvarratlanul hagyni egy szálat sem, mindent először egymással megbeszélni, mindig egymást helyezni az első helyre, míg nem lesz minden teljesen kristálytiszta.

De elvesztettük ezt a képességet, és sosem nyertük többé vissza, és most már azt is látom, hogy ez nem egy végzetes hiba következménye, hanem előbb vagy utóbb óhatatlanul megtörtént volna.

Nagyon nehéz érzelmi teherrel ugrottunk neki ennek a kapcsolatnak mindketten, és azonnal nagyon nehéz helyzetbe hoztuk magunkat (az, hogy egyik fél teljesen felforgatja az életét és elköltözik egy másik országba, minden kapcsolatra hatalmas terhet helyezne). Erre jött a covid. Nagyjából másfél évig bírtuk, és mindketten igyekeztünk.

De nem működött. Igyekeztünk, de nem működött. Hiába szerettük egymást nagyon (persze most is szeretjük egymást, ahogy volt szerelmesek, szövetségesek és jó barátok teszik), nem illettünk össze és valószínűleg nem is fogunk soha. Mindkettőnknek vannak olyan alapvető tulajdonságai, amellyel a másik nem tud mit kezdeni, és nem tudtuk megadni egymásnak azt az érzelmi és intellektuális stimulust, amire a másiknak szüksége lett volna. Erre természetesen jönek a hibák és a félreértések és a félrekezelt helyzetek, de az egész mélyén az egyszerű össze nem illés áll, és egyikünknek sem a hibája.

Szóval most béke honol. Imar is megkönnyebbült és én is.

Mi lesz most? Ő nemsokára hazautazik Hollandiába (családi okokból) és feltehetőleg jó pár hónapig ott is marad. Én itt maradok Tartuban az albérletünkben Syksyvel. Majd ha Imar hazajön (legkésőbb szeptemberben, elvileg), én elköltözöm majd valahová máshová.

Nem Magyarországra. Egy cseppet sem végeztem Tartuval. :)

Kié lesz a macska? Az enyém! :) Álmodni sem mertem volna, de Imar azonnal kijelentette, hogy Syksy elsősorban hozzám ragaszkodik, így velem kell maradnia. Egyelőre ez az ő életében semmilyen változást nem jelent (hiszen én maradok az elbérletben), a jövőben majd igyekszem a környéken lakást bérelni, hogy ne szakítsam ki a macskát teljesen a környezetéből (sőt akár kétlaki is lehet belőle). De ez még messze van.

Van-e köztünk feszültség? Nincs. Végre nincs. Amíg Imar haza nem költözik, együtt lakunk az albérletben, és a közös barátainknak sem kell azon aggódniuk, melyikünket hívják meg a házibuliba (lol) vagy a konferenciára (lol). Nem látom semmi okát annak, hogy kerüljük egymás társaságát.

Ezt a kapcsolatot én már réges-rég elgyászoltam. Sokáig tartott és nagyon fájt, de túlküzdöttem magam rajta. És örülök, hogy ennek végeredményeképpen most csak béke és egymás végtelen heccelése van itthon, szenvedés, önutálat és bizonytalanság helyett.

(Meggyőződésem, hogy az Irish Embassy Pub csaposa valamikor akkor zárt a szívébe, amikor egy októberi estén edzés helyett, miután sírógörcsöt kaptam az öltözőben, inkább bekúsztam a kocsmába és patakzó könnyekkel kértem egy Sillamäe-t. Azóta minden alkalommal megjegyzi, mennyire örül, hogy lát.)

Ahogy hallgatom Imar neszezését a szomszéd szobából, piszkálom az Északos recenziót és nézem az arcom a tükörben, kicsit olyan érzés tölt el, mint mikor az elfeküdt végtagot megmozdítják és újra áramlani kezd benne a vér.

Szia Bogi.

Miért kételkedtél magadban ennyire. Hogy tudott lekötni ez a rengeteg hülyeség. Miért gondoltad, hogy nem vagy elég jó.

Biztos lesznek ennek az elengedésnek fázisai, rosszabb vagy jobb időszakai, de most nem kell sajnálni engem. :)