Jesszus ez a tegnapi finnóra. Micsoda katasztrófa volt.
Valamikor majd biztos jobb lesz. Amikor a frissen felnyitott sebű, felgallérozott macskám nem rázza le magáról a kötést, és nem élőben a diákjaim előtt kell újraraknom az expasimmal, csak hogy aztán az is lerázódjon, majd említett expasim hangosan fütyörészni kezd, majd gitározni, miközben a macskám a két centi átmérőjű, csontig hatoló sebével beleütközik a lakás összes ajtófélfájába a gallérjában.
Amit tudtam, lemondtam az óráim közül, egyszerűen képtelen vagyok tanítani. Vagy dolgozni egyáltalán. Ami kellemetlen, mert nagyjából semmi mást nincs lehetőségem csinálni.
Valamikor majd biztos jobb lesz. Mármint, a jelenlegi állapot olyan rossz, hogy ha sokáig fennállna, az ellenkezne a fizika törvényeivel.
Valamikor majd elmegy Imar, és akkor legalább nem lesz itt és nem fog emlékeztetni arra a kilotonnányi fájdalomra, amit okozott. Akkor majd nem fogok azon gondolkozni, vajon hány óra alatt feledkezik meg rólam teljesen, mit művel twitteren, és milyen könnyedén folytatja majd az életét mintha mi sem történt volna, anélkül, hogy a tetteinek bármikor bármi következményei lennének rá nézve.
Majd egyszer enyhítik a korlátozásokat és el tudok menni helyekre és tudok időt tölteni emberekkel, akár újakat is megismerhetek, és végre megtalálom a helyem ebben a városban, ahol egy éve élek.
Majd egyszer összeszedegetem és visszaépítem az önbecsülésem romjait, egyszer majd újra el tudom viselni a tükörképem és nem látok minden nőt szebbnek, jobbnak, vonzóbbnak és érdekesebbnek, mint magamat.
És belejövök a sebkötözésbe, és a cicám újra egészséges és vidám és szaladgálós lesz, és kimehet az udvarra fára mászni, és nekem dörgölheti az arcát reggelenként.
Valahogy, valamikor, ennél már csak jobb lesz. Mert jelenleg úgy érzem magam, mint egy felégetett szántóföld.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése