ahh, karácsony.

Lecuccoltam Budapestről Pécsre, és a családom körében töltöttem 8 napot.

Szeretem a karácsonyt, nem különösebben stresszel, és élvezem a készülődést. Az ajándékvásárlást is. Ilyenkor általában még a szokásosnál is jobban kerülöm a magyar médiát, az ellenzékit is, mert az ünnep közeledésével menetrendszerűen megjelennek a "hogyan vészeld át ezt a rettenetes undorító mocsok szar ünnepet" témájú cikkek. Amire biztosan van kereslet, és biztosan tényleg van egy csomó ember, akinek a karácsony igazi rémálom - nekem nem.

Régebben esetleg nyavalyogtam olyan dolgokon, hogy jaj nincs karácsonyi hangulat, satöbbi, de most már tudom, hogy, T. Szabó Anna szavaival élve, az ünnep azé, aki várja. A karácsony tulajdonképpen egy alkotó folyamat, és mint olyan, itt-ott vannak benne nehézségek és feszültségek, de sokkal jobb végigcsinálni és utána élvezni az eredményét, mint el se kezdeni, vagy feladni.

Főzés, játék, beszélgetés, minőségi idő. Alkalmazkodás. Elengedés, nyugi.

"Máris mész el?" jött a kérdés. Nem tudom, mennyi időt lenne reális elvárni egy 32 éves embertől, hogy otthagyja a párját, az otthonát, az állatait, hogy a szüleinél legyen 1000 km-rel messzebb. Több mint két hetet töltöttem Magyarországon, és bár a világon semmi okom a panaszra, a szeretet ünnepén akkor is nagyon hiányzik a saját családom.

Nem beszélve arról, hogy idehaza nem nagyon tudok dolgozni. És bőven lenne min.

Holnap repülök haza. <3

Döbrentei tér, Bem rakpart, Móricz Zsigmont körtér, Uránia...

Koszosak az utcák, köpködnek az emberek, lepukkant üzletek csiricsáré kirakatai szegélyezik a nagyobb utakat. Legalább a szankciós plakátok kevéssé férnek el.

Budapest ennek ellenére nagystílű, koszosan is szépséges, mint Párizs, akkor is benne marad az emlékezetedben, ha az apró részletek enyhén szólva is vegyesek.

Az emberek is ilyenek. Lepukkant férfiak és nők között elegáns férfiak és nők vonulnak, a felfoghatatlanul megdrágult élet ellenére a város döcög, halad előre.

Mellettem Nyáry Krisztián dedikál a Magvető Caféban. Annak idején az Észak is itt sorakozott a polcokon, és majd megint itt fog!

Szaladgálok össze-vissza a városban, igyekszem átváltani magyar üzemmódba, bár néha pont olyan esetlen vagyok, mint egy külföldi.

Igyekszem nem sokat gondolni Észtországra és élvezni azt, amit az itt és most nyújt.

Bogáta, aki a Postimees-olvasók szerint vehemensen utálja a hazáját.

Annyira azért nem, de annyira azért nem is imádom.

Anti halkan dúdolgatja az Ummamuudu-dalokat az asztalnál, miközben a 2023-as terveket írja össze.

Gloria mellettem nagy figyelemmel nézi, mit írok - igazi kultúrafogyasztó ez a macska, imádja a képernyőt nézni.

Karácsonyi fények, könyvek, félhomály vesznek körül.

Istenem, milyen hülye év volt ez.

Mégis: olyan jó szétnézni a birodalmamban. Ez az első év, amikor igazán észtországinak érzem magam.

Amikor valami jó történt,

érdemes megemlékezni róla, nehogy elfelejtődjön.

A tegnapi lángos-parti jó volt. Beszélgettünk, énekeltünk, zenéltünk, mindenkit a finnugor világ vonzott oda, és nevethettünk olyan dolgokon, amiket mások úgysem érthetnének.

Bogáta, a rossz vendéglátó. Bogáta, a rossz társalgó. Bogáta, aki mindig valami fura kínos dolgot csinál. Milyen mélyen hittem ezekben a dolgokban, amiket a családom mondott nekem. Még másnap reggel is alig hittem benne, hogy igen, az este jól sikerült.

Mások nem ismertek minden egyes embert, aki megjelent, de én igen. És a bulin megismerkedtek egymással, és beszélgethettek, és nevethettek és jól érezhették magukat egy igazi diverz finnugor társaságban (3 udmurt, 3 észt, 1 komi, 1 izsór, 1 finn, 1 magyar, 1 karél, 1 lengyel, 1 moksa).  A legkülönbözőbb emberek mondták, hogy nagyon jólesett nekik az este.

És ez nagyon fontos. És ez nálunk történt, mert én megszerveztem.

Én igenis nemcsak pofázok. Én élem a finnugor világot, és segítek másoknak is élni azt.

Ez a legjobb dolog a világon.

midnight rain

Hajnali 1-van, én a VTDB-feltöltésekkel molyolok, körülöttem 2 macska, a Valmiermuiža lassan fogy, a kinti sötétség még lassabban, a háttérben Taylor Swift Midnights-ja szól.

Gondolatok és érzések, amik csak akkor bújnak elő, amikor sötét van, mindenki alszik, még a twitteren sem veszekednek már az emberek, és az ember ébren álmodik, egyedül van önmagával.

Ma az edzőteremben gondolt egyet az edző és előhúzott egy 2016-os koreográfiát, amitől egész délelőtt azon gondolkoztam, mennyi minden változott azóta. És mennyi minden maradt ugyanolyan.

Egymilliószor virrasztottam így éjszaka a képernyő, valamilyen gyenge alkohol és a gondolataim társaságában.

Ha ott maradtam volna, ahol 2016-ban voltam, valószínűleg ugyanígy Taylor Swiftet hallgatnék, egy kicsi fehér laptopot püfölnék és a kanapén próbálnám kényelembe helyezni az egyre amortizálódó derekamat.

De nem pihenne mellettem 2 macska, és a sör sem Valmiermuiža lenne.

Azzal a Bogival sem lett volna semmi gond, de én nem az lettem.

Szabad a finnugoroknak ünnepelni?

Rokon Népek Hete van.

Juhhú.

Iskolákban tartanak finnugor tematikus napokat, kultúrházakban szerveznek előadásokat, táncházakat és egyéb rendezvényeket, Tallinnban és Tartuban megtartják az éves nagykoncerteket. Szegény finnugor világ két éve lábon lőve biceg a koronavírusjárvány miatt, most meg itt van ez a rettenetes háború.

Saját szervezetünk, a Hõimulõimed egy iskolai előadásra, egy múzeumi rendezvényre és a két nagykoncertre hivatalos csak ezen a héten, de a hónapban más programjaink is vannak. Tulajdonképpen rég nem voltunk ilyen aktívak.

Az általam egyébként mélységesen tisztelt Oliver Loode, az otepää-i Uralic Centre vezetője, akinek rengeteget köszönhet a finnugor világ, arra a következtetésre jutott, hogy helytelen manapság ünnepelni. Oroszország népirtó háborút folytat Ukrajna ellen, és az oroszországi finnugor kisebbségek többsége vagy lapít, vagy aktívan támogatja a háborút, mert azt hiszi, az jó ügyért harcol. A mobilizáció ráadásul különösen súlyosan érintette ezeket a térségeket, mind közül leginkább pont Mariföldet. Hogy álljunk ki és énekeljünk a nyelvükön mintha mi sem történt volna, hogy tapsoljuk meg őket, miután eljárták szokásos, mosolygós, csoszogós táncukat dobbal és dudával?

 És mi van, a úgy döntünk, hogy ez nem helyes?

Ne menjünk iskolákba? Ne lépjünk fel falusi múzeumokban és kultúrházakban? Ne tartsuk meg az éves nagykoncertet?

Mondjuk azt a minket meghívó iskoláknak és kultúrházaknak, hogy ebben az évben nem vagyunk hajlandók marikról és udmurtokról beszélni?

Lehet, hogy van, aki szerint ezt kéne tenni. De azt hiszem, szerintem nem, és nemcsak azért, mert én szeretek fellépni vagy előadni ezekről a dolgokról. De most sem, és valószínűleg a jövőben sem hiszek a kollektív bűnösségben, és teljes népességek demonstratív jellegű büntetésében, amennyiben ennek nincs biztonságpolitikai alapja. Nagyon sokan érzik már így is magukat magukra hagyva. Egyszerűen nem érzem helyesnek még inkább megtagadni őket.

Meg egyébként is.

Szombaton Väike-Maarjában kell előadnom. Magyarországról. Kicsit elbizonytalanodtam. Mit mondjak Magyarországról? Gulyás, paprika, pálinka, Tenkes kapitánya? És ha a mai Magyarországról akarok beszélni, az nem csak Orbánról szólna? Nem nagyon akarom rá kihegyezni a dolgot.

Az én országom mégiscsak több ennél. És a finnugorok is többek Putyinnál. Putyinok, Orbánok jönnek és mennek, de nem maradnak itt örökre. Még ha nem is fest olyan fényesen a jövő, a finnugor népek többsége valószínűleg így is túléli Putyint. Hogy akarunk a jövőben ezekre az évekre emlékezni? Az évek, amikor megszakadtak a kapcsolatok?

Túl vagyok továbbá azon is, hogy innen, a tartui otthonom biztonságából mondjam meg az embereknek, hogy hogyan kéne viselkedniük.

Lehet, hogy kicsit máshogy illik most ünnepelni. De azért még szabad. Nem mindenki Oliver Loode, és nem mindenki tudja azt csinálni, amit ő.

Meg egyébként is.

Nem kell több embert utálni, mint akit muszáj.

vége van a hétnek és itt tartok

Kinyomtam a zoomot péntek este és nagyot sóhajtottam.

A rohadt életbe, elfáradtam. Pedig ezen a héten összesen 4 órám maradt el. De így is nehéz volt. Akkor is, ha szeretek tanítani, és ha nem igényel már olyan sok időt és energiát a felkészülés. Meg akkor is, ha a diákjaim többsége motivált és sikerült megtalálni velük a közös hullámhosszt.

25 diákom van jelenleg. Jövő hétre talán 26. Többet nagyjából nem is bírok.

Érdekes egyébként, valamikor 15 éves korom környékén úgy képzeltem el az életem, hogy majd egy jó fej magántanár leszek, nyelveket tanítok embereknek, ebből szépen megélek egy szép kis házban egy nálam kicsit vagy sokkal jobban kereső férfival, és milyen jó lesz nekem. Aztán tessék, magántanár lettem.

De nem is ez a baj. Én egy cseppet sem bánom a munkát.

Az viszont nem oké, hogy alig van honnan feltöltődnöm. Üres óráimban fekszem és videókat nézek, de ez nem tölt fel. Ettől nem érzem teljesnek az életem.

Ezen az útvonalon elgondolkoztam, mitől érezném magam jobban feltöltődve. A válasz hamar jött: barátoktól. Kollégáktól. Emberektől, akik megértenek. Valamilyen szociális élettől.

Szeretnék figyelni valakire. Szeretném kidumálni a dolgokat magamból és meghallgatni, ahogy ő kidumálja őket. Élőben. Szeretnék felszínes nyafogást, közös rituálékat, közösen megélt élményeket, és mindemellett azt az érzést, hogy nem vagyok egyedül, van aki megért, tartozom valahova. Ez erőt ad. Ez jelenleg csak kisebb részletekben van meg. Természetesen vannak diákjaim, akikkel összebarátkoztam, és vannak volt kollégáim, barátaim, akikkel nem szakadt meg a kapcsolat, de a közösen megélt valóság nagyon kevés. Még Antival is, aki egyébként nagyon drága.

Meg a háború. Az a rohadt, undorító, rettenetes háború. Bárcsak tudnék segíteni valamilyen olyan módon, ami nem kerül pénzbe, és nem kell hozzá folyékonyan tudni oroszul.

Elkapott a honvágy.

Elnyúlni a nagyárpádi ház teraszán az esti rigófüttyöt hallgatva, fröccsel a kézben, miközben a kutya dörgölőzik hozzám. Random családtagok tűnnek fel és tűnnek el újra. Bármibe is kerül ennek a helynek a fenntartása, nem az én problémám. Milyen jó lenne. Én mégiscsak magyar vagyok.

De már szinte senkivel sem lehet úgy beszélni, mint régen. Túl messzire sodródtam.

Úgyhogy létre kell hoznom a saját valóságomat, a saját hálómat, a saját világomat. Csak ha sikerül is, ennek fenntartása örökké rajtam fog múlni.

Az ég zöld,

a fehér fekete,

a háború béke,

a részleges mobilizáció teljes, ha oroszországi kisebbséghez tartozol.

Kérlek, Észtország, mesélj még arról, hogy hogyan nem emberek ezek, akiket a frontra küldenek.

Kérlek Twitter, gúnyold ki most azokat, akik az utcára mennek tüntetni. Mondd, hogy gyávák, gyengék, kollaboránsok, amiért csak most mentek az utcára.

Gúnyold ki lehetőleg azokat is, akik most kétségbeesetten menekülnek az országból.

Mesélj nekem erről a külföldön is piacképes diplomáddal, a schengeni vízumoddal, a korlátlan interneteddel, a működő demokráciádból, az otthonod melegéből, hogy te hogyan lettél volna a moralitás mintaképe, rád hogy nem hatott volna a propaganda, te hogy kockáztattad volna a megélhetésedet, a lakásodat, a családod épségét, a gumibotot, a könnygázt, a börtönt, hogy szerveztél volna működő ellenállást, kijátszva a rendőrséget és a mindent behálózó FSZB-t, hogyan ráztad volna fel az országot, döntötted volna meg Putyint, stabilizáltad vagy békésen feldaraboltad volna az orosz föderációt, mert ugyan mi lehet ebben olyan nehéz.

Hiszen a twitteren is rendre megosztod a vicces videókat, hogyan menekülnek az oroszok, meg a divatos megmondóemberek frappáns mondásait arról, hogy nyeri el a gonosz méltó büntetését. Te tudod, mi a helyes.

Látod, most is gyűlnek a videók a merevrészeg frissen sorozottakról. Semmi kétség, orkok. Megérdemlik a halált. Nem szerencsétlen, félrevezetett, sarokba szorított emberek, akiket elvittek a családjuktól és most részegek, mert nemsokára halottak lesznek. Te máshogy viselkedtél volna.

Nevezz engem oroszpártinak ezért a bejegyzésért. Hiszen aki embert lát egy oroszországiban, az csakis ukránellenes lehet, mint az közismert.

Nem tudom, mit reméljek jobban: hogy az észtek egyszer végre megértsék, mit művelt Putyin az országával, vagy hogy soha ne kelljen megérteniük.

Miért vittem el a macska holttestét a gazdájához?

Este 9 körül bicajoztam haza, amikor a Turu utca oldalában egy döglött macskára lettem figyelmes. A cica a járdára kiterítve feküdt, mellette a nyakörve, melyen rajta volt a neve és a címe. Telefonszám nem volt.

Aki elütötte, az valószínűleg megtett annyit, hogy így szem elé helyezte a szegény állatot, de arra feltehetőleg már nem volt (lelki) ereje, hogy megpróbálja megtalálni a gazdáját.

Lefotóztam a macskát és a nyakörvet, és segítséget kértem a macskamentő szervezetes Hannától, aki azt javasolta, vigyem házhoz a cicát ha tudom, és próbáljam átadni a gazdáinak. Vettem egy nagy levegőt, fogtam egy gumikesztyűt és visszatekertem biciklivel a holttesthez. Közben gondolkodtam az érzéseimen. Egyrészt izgatott voltam, hogy segíthetek (mindamellett, hogy nagyon szomorú nyilván), másrészt kicsit valahol reménykedtem, hogy valaki addigra már elviszi a macskát, és nem rám hárul a szörnyű feladat, hogy át kell adnom azoknak, akik mit sem sejtve hazavárják.

A macska még ott volt, és beemeltem a még meleg, merev testet a biciklikosárba. A kérdéses lakás az utca túloldalán lévő paneltömbben volt, de a kaputelefon valahogy nem akart működni. Közben Anti csatlakozott hozzám, és gondolkoztunk, hogy mitévők legyünk. Megkérdeztünk pár helyi embert, hogy lehetne becsöngetni, de senki nem tudta. Végül a tulajdonos maga hallotta meg a lakásból, hogy valakik egy cicáról beszélnek és lejött.

Láthatóan mit sem sejtett, és beletelt 1-2 percbe, mire teljesen megértette, hogy a cicája nincs többé. A bőrömön éreztem a meglepetést, a hitetlenséget, a tagadást majd a kétségbeesést, amit láttam rajta. A karjaiba vette a testet, de nem bírt vele felmenni, leguggolt és végeláthatatlanul zokogott. Én is. Orosz volt, nem tudom, mennyit értett vagy fogott fel abból, hogy a macskát a Turu utca szélén találtam (és nem én magam ütöttem el), de láthatóa nem is érdekelte már, hogy mi ott vagyunk. Egy férfi kijött vele, és vádlóan nézett ránk. Antival elkullogtunk. Neki is fel kellett segíteni engem a lakásba, mert annyira sírtam. A fülembe suttogta, hogy a helyes dolgot tettem.

Amint volt annyi lelki erőm, megírtam Hannának, hogy a dolog elintéződött, illetve írtam a cicás csoportba és felhívtam anyát is. Közben két görcsös sírás között tovább gondolkodtam - miért akarom annyi embernek elújságolni, hogy mi történt? Miért érzek még egy enyhe késztetést arra is, hogy kirakjam a szociális médiába? Jól vállon akarom veregettetni magam, hogy milyen jó ember voltam? Fitogtatni akarom, hogy én, Timár Bogáta, felnyaláboltam a döglött macskát az út széléről és házhoz szállítottam?

Lehet. Lehet, hogy valóban szükségem volt hátba veregetésre és elismerő szavakra. De végül úgy döntöttem, hogy ha így is van, akkor is megérdemlem, mert ez piszok nehéz volt. Pontosan tudtam, mit él át az a nő előttem, aki a karjaiban dédelgeti a cicája holttestét, és előhozott minden fájdalmat és traumát Syksy halála kapcsán, amire mostanában amúgy is túl sokat gondolok. Az önmagammal való elégedettség valahol 5% körül mozgott a mindent elsöprő gyássszal szemben. Meg amúgy is. Tényleg jobb tudni, hol van a macska mint hogy örökösen bizonytalanságban élni, várni, reménykedni, akár évekig.

Szóval lehet, hogy volt bennem fontosságtudat, és lehet, hogy dicséretre vágytam. Lehet, hogy ez motivált abban, hogy magamra vállaljam ezt az egész dolgot. És látva az az orosz nő fájdalmát, elgondolkodtam, miért tettem ezt magammal, miért tettem ezt a problémát a magamévá. De ha teljesen őszinte akarok lenni magammal, akkor is elsősorban az ösztönzött, hogy úgy éreztem, ez a helyes. Nem tudtam volna aludni, ha otthagyom azt a macskát az út szélén, mert bár tudom, milyen meghallani a halálhírét, azt is tudom, milyen gyomorgörccsel hetekig várni, hogy mikor jön már végre haza. A végeredmény ugyanaz, csak kevesebb a kínzás. És tényleg jólesett, amikor mások azt mondták, hogy jó ember vagyok és helyesen cselekedtem. Minden ember, akit tisztelek és akire felnézek, ezt tette volna és nem bújt ki volna a feladat elől.

És végül nem, nem flexelek vele szociális médián, vagy családi, baráti csetszobákban. :)

Rohadt életbe azért. Ezért vagyok nevelőotthon. Nem bírok én elviselni ennyi fájdalmat.

a varsói Chopin reptéren

kávéval és joghurttal próbálom kiűzni az álmot a szememből.

Véget érta CIFU! Ami egyben jó is és rossz is: sokkal jobban sikerült, mint gondoltam volna, és hihetetlenül, váratlanul nagy lelki feltöltődést adott, de közben talán egy hét elég is volt. Elfáradtunk és egy kicsit ki is merültek a szellemi, fizikai és lelki tartalékaink.

Nagyon jó volt mindenkit látni. Őszintén nagyon örültem még azok látásának is, akikkel végül nem beszélgettem sokat vagy szinte semennyit. Láthatóan mindenki más is nagyon örült egymásnak - az első napokban gyakorlatilag mindenkin letörölhetetlen vigyor volt, és csak szívtuk magunkba az előadásokat. Este éjszakába nyúlóan söröztünk, fröccsöztünk, beszélgettünk és énekeltünk. Szeretem a bécsi kampuszt és szeretem látni, ahogy ellepik a finnugristák.

Féltem, hogy mit szól mindenki ahhoz, hogy nem fejeztem be a disszertációmat, de sokkal többen aggódtak inkább amiatt, hogy benne maradok-e még valamilyen szinten a FU világban, mint az, hogy ezt a témát nem fejeztem be. Persze így is megkaptam a magamét, de csak nagyon kevés embertől. És igazából meg is jött a kedvem ahhoz, hogy írjak egy cikket vagy valami más módon újra belemerüljek a finnugrisztikába.

Az előadásom és a szimpóziumunk meglepően jól sikerült. Mármint a szimpózium, ismerve a többi előadót, tudtam, hogy jól fog sikerülni, de attól tartottam, hogy az én összecsapott kis előadásocskám negatív irányban fog kilógni a sorból. Rettentően megijedtem, mikor láttam, hogy megtelt a terem, de valahogy, amint nekiálltam beszélni, úgy éreztem, visz magával a diasor és a téma. Megrettentem akkor is, mikor láttam a sok kérdésre felemelt kezet, de azok is nagyon konstruktívak és pozitívak voltak. Végső soron, mikor a közös fotót készítettük a lányokkal, nagyon büszke voltam magunkra. Ritkán érzem magam adekvát nyelvésznek, de most annak éreztem. Magukat az előadásokat is nagyobb lelkesedéssel és értéssel hallgattam - egy kicsit úgy is érzem, hogy békét kötöttem a tudománnyal.

Ebédszünetek, kávészünetek, csetablakok és esti programok… mindig is az az ember akartam lenni, akihez odamennek, akit meghívnak, akit szívesen látnak. Az voltam. Hálás vagyok érte. Bárcsak kétszer ennyi időm és energiám lett volna még, hogy sose fáradjak el, sose veszítsem el a türelmemet, sose érezzem a késztetést a hazamenésre. De én is öregszem.

Úgyhogy sikerült úgy viselkednem, hogy azt később megbántam, és sikerült úgy is, amit eredetileg nem bántam, de aztán úgy lebasztak, hogy végül azt is megbántam. És bár több mint egy napja kattog rajta az agyam, nem tudom, mit gondoljak és mit kezdjek ezzel. De azt hiszem, minél többet gondolunk ezekre, annál bizonytalanabbak és idegesebbek leszünk, amikor akár el is felejthetnénk őket. Én is túl tudom tenni magam mások hülyeségein, ők is túl tudják tenni magukat az enyémeimen.

Nagyon hiányzott Anti. Ő mindig meg tud nyugtatni, ha bizonytalannak érzem magam, és mindig el tudja terelni a figyelmem, ha túlságosan beleragadok egy (rossz) gondolatba. Sajnos most még a szokásosnál is kevésbé volt elérhető, mert ő is ide-oda utazott. Határozottan labilisabbnak éreztem magam nélküle.

Vége a cifunak és összességében jó érzésekkel távozom róla. Nagyon is jó érzésekkel. 2025 még messze van, de már alig várom a következő cifut - pláne, hogy Tartuban lesz. :)

Kora reggel van Bécsben

 ...és én vasárnap reggel egy nyitva levő üzlet után kajtatok a bölcsészkar közelében. Villamosok zúznak el a hotelszobám közelében (rájöttem, mi bajom van Béccsel: az istentelen nyikorgás, amit a villamosok minden sarkon produkálnak), én rovom a kábelekkel beszőtt, kipufogógáztól elszürkült, járókelők által lestrapált utcákat idejétmúlt boltok és szendvicsezők-kebabozók között, és közben érzem, ahogy kúsznak vissza belém a három évvel ezelőtti szorongások, kisebbségérzet, önmegkérdőjelezés, önostorozás.

Nem beszélve az emlékekről, amik Bécshez kötnek.

8 nap itt. Mi az istennek foglaltattam 8 napra szállást.

Meglátjuk, mit hoz ez az idő. Mégiscsak ez az égöv az én eredeti otthonom, és ez a társaság az, akiket először kollégáimnak hívtam.

Reggel 7-kor, amint megnyitottam a Postimees-t...

...kiment az álom a szememből.

Nagyon izgalmasnak hangzott a megkeresés a véleményrovat-vezetőtől, hogy havonta írjak egy-egy cikket, melyben Magyarországot és Észtországot vetem össze egymással, vagy valami ilyesmi. Az embereket érdekli, amit mondok! Örömmel beleegyeztem.

Nagy nehezen megírtam az első cikkem, amelyet egyszerre szántam bemutatkozásnak és egy mintának arról, mire lehet tőlem számítani. Úgy gondolom ugyanis, hogy ezekről a dolgokról kell írni és kell velük foglalkozni: hogyan lett Észtország sikeres nyugati állam és hogyan lett Magyarország Kis-Oroszország. Orbánt nagyon kifizetődő utálni mostanában, de ez egy sokkal régebbi és komplexebb történet, mint az övé.

Az eredeti szöveg a Twitteren nagy kört futó hozzászólásláncomra épült, mely arról szólt, hogyan változott a politikai gondolkodásmódom, mióta Észtországba jöttem. Alapvetően lassabb tempójú, elmélkedősebb szövegeket szeretnék írni a múltról és a jelenre gyakorolt hatásáról. Az inspirációt gyakran az anyukámmal való beszélgetések adják.

De Orbánnak azóta maxra kellett tolnia a fasisztát, aztán Bécsben magyarázkodnia, és már megint az egész világ róla beszélt, melyet nyilván érintenem kellett a szövegemben is.

A kéziratot kedden adtam le, hétfőre lett belőle cikk.

Pont azon a napon, amikor Észtországban beszüntették a napilapok hétfőnkénti terjesztését, szóval a nyomtatott lapot csak kávézókban vagy könyvtárakban tudom olvasni. Megvenni nem. :/

Egy rémálmokkal teli éjszaka után, reggel 7-kor végül szembejött velem a saját nevem a Postimees online platformján. És kiment az álom a szememből.

Tudom, hogy never complain, never explain, főleg nyilvános nyilatkozatok esetén, de mivel ez a blogom, itt igenis leírom, amit érzek, mert nem egészen az a cikk jelent meg, mint amit én leadtam.

A címet lecserélték egy sokkal clickbaitesebb verzióra, mint amit eredetileg adtam. Az eredeti az volt, hogy Mi történt Magyarországgal? Ebből lett Orbán enyhén fasisztává változtatta Magyarországot. Ami izé, szerepel a szövegemben, de annak a bekezdésnek lényege az volt, hogy miután a 2000-es években sikeresen elkúrták Magyarországon a demokráciába vetett hitet, ez remek táptalaj volt Orbánnak arra, hogy kihasználva a speckó böszmeséget, ami a magyarokat jellemzi, felépítse az enyhén fasiszta kis birodalmát. A tusnádfürdői beszéd után azonban ez pont úgy tűnik, mintha amiatt gondolnám ezt a fasizmus-dolgot. Pedig izé, Orbán rendszerét távolról sem azért gondolom fasisztának, mert volt ez a beszéd. A szövegemben a kettőt egyáltalán nem hozom párhuzamba.

Ezután jött egy rövid bevezető, melyben megismétlik a fasiszta-dolgot, majd éppen abból a szakaszból idéznek, amit leges-legutolsónak, nagy izzadással írtam meg, hogy összekösse az első, bevezető gondolatmenetet (mi lehet a baj Magyarországgal és milyen döntések vezettek oda, ahol most van) a cikk második felével (észt vs magyar politikai kultúra napjainkban, és a rám gyakorolt hatása). A szakasz arról szólt, hogy hiába utálom a rendszert, ha benne élek, akkor is hat rám. Semmiképpen nem szántam volna neki kiemelt szerepet.

Továbbá a bevezetés kiemeli azt a szakaszt, hogy Varro Vooglaid is belepirulna Orbán tusványosi beszédébe. Ezt lehet, hogy július 24-én, a cikk írásakor így gondoltam, de mivel azóta Vooglaid nyilvánosan megvédte Orbán beszédét, elég kínosan néz ki a cikk elején, nagy betűkkel szedve.

Mivel a Postimees fizetős, és a bevezetés után a cikk paywall mögött van, az olvasók 90%-a annyit olvas csak el, hogy én lefasisztáztam Orbánt, illetve abszolút hülyeséget állítottam Vooglaidról. Juhhú!

Nem meglepő módon kaptam hideget-meleget, és főként azok fejezték ki véleményüket, akik hideget akartak adni. A Postimees-olvasók kommenjei még egész tűrhetőek voltak (ehhez ugyanis előfizetőnek kell lenni, így nagyobb az esélye, hogy elolvassák az egész ciket), a Twitteren rám eresztették a trollhadsereget (ők egyébként elég viccesek), a Facebookon pedig valamiért az a konszenzus terjedt el, hogy terhes vagyok. Meg még elég sok elég csúnya dolog, de ezek a kommentelők túlnyomórészt azok, akik csak a címet olvasták el. De azért volt pár ember, aki pozitív visszajelzést is adott. :)

Na hát na.

A Postimeesszel végzett közös munka buktatóiból tanultam, de azért remélhetőleg nem mondják le az együttműködést. Egyébként meg hiába érzem magam kicsit nyilvánosan levetkőztetve, ezt csak akkor kerülhettem volna el, ha kussban maradok. És nem akartam kussban maradni.

Anti hozott nekem egy csokor rózsát.

Jól vagyok, biztonságban vagyok.

finnugorok és háború

Hajnali kettő felé közeledik. Kint csendesen esik az eső. Fejemen füllhallgató, Tibu előttem az ablakpárkányon szundít. Én vagyok a Lofi Girl.

A tipológiai adatbázisunk paraméterleírásait töltögetem fel rendületlenül. Elég mocsok meló, lélekölő kódolás méltatlan körülmények között, de még mindig szívesebben végzem ezt, mint állok neki újra a finnugoros cikkemnek, amit már legalább egy hónapja le kellett volna adnom.

Jaj, finnugor világ.

Az egész világ.

Jaj.

Ez az egész téma olyan rohadt nehéz. Amikor kitört a háború, elhatároztam, hogy nem megyek vissza a VKontakte-re (orosz facebook), mert túl veszélyes. Persze abban is reménykedtem, hogy az én oroszországi ismerőseim bizonyára nem állnak a háború olalára. De hát az élet nem ilyen egyszerű.

Befagytak a kapcsolatok, leálltak az együttműködések, megint, épp mikor végre újraindulhattak volna. Az ösztöndíjprogramokat lemondták, Tomi, Rebeka, Soma és Zoli hazaköltöztek Udmurtiából.

Ha a koronavírus fizikai akadályt állított elénk, a háború fizikait és morálisat is.

De az isten szerelmére, mi élünk és nem minket lőnek, itt a demokratikus szabad világ áll szemben egy beteg diktatúrával, teljes városokat bombáznak porrá, nekem is van bucsai ismerősöm, nehogy már én álljak neki panaszkodni, hogy nem tudok Mariföldön sztárkodni és sugrimugrizni.

Úgyhogy félretettem ezt a részét az életemnek és nem foglalkoztam a finnugor kapcsolatokkal. Mert mégis mi a rohadt élet mást tehettem volna vele, ugyebár. IFUSCO-n sem nagyon említettük egymásnak: kicsit olyan volt, mintha senki nem akarná felhozni, mi folyik Oroszországban és Ukrajnában.

Aztán ez megváltozott.

Anton és Aleksei mindketten lelkesen beleegyeztek abba, hogy készítsek velük egy interjút. Én meg lelkesen készítettem. Viszont az Estonian World-nek írt cikkem, melyben a háború hatásait szerettem volna bemutatni a finnugor világon, szétfolyt, mint a palacsintatészta. Túl sok minden van itt.

Tartu külvárosában Kolja Kuznetsov és Inga Ignatieva otthonában végre találkoztam Ortem Jorgival és feleségével. Két hónapja vadászom rájuk, és éppen azelőtt csíptem el őket, hogy Kazahsztánba költöztek volna. Koljáék borral és saslikkal kínáltak, és hosszan beszélgettünk oroszul, udmurtul, komiul, magyarul, észtül a világ állapotáról. Azon kaptam magam, hogy iszom a szavaikat: mindenkinek volt néhány személyes története, melyeket sokkal jobb volt hallgatni, mint az általános helyzeten töprengeni.

Sergei Nikiforov kicsit gyanakvó fejjel nyújtotta át nekem Ivan Kamenshchikov szülinapi ajándékát: egy mari pénzes nyakláncot és hozzá illő fülbevalót. Én sem voltam kevésbé zavarban, de a gesztus, majd a beszélgetés Ivannal nagyon megérintett: mégiscsak emlékeznek rám ezek a marik. Lehet, hogy nem tudok mindenkivel érintkezni, de nem felejtettek el. Sergeijel ezután nekivágtam egy közös tandemprojektnek: én segítek az angoljában, ő pedig az én marimban. Az első találkozás alkalmával majdnem az egész időt végigbeszélgettük a mariföldi helyzetről, amiért nagyon-nagyon hálás voltam.

A FUFF-on táncoltunk, énekeltünk, kézműveskedtünk, agyagoztunk, szaunáztunk, főztünk. Kreatív táborrá változott ez az alapvetően finnugor filmfesztiválként megrendezett hétvége, mivel harmadik éve nincs kit meghívni Oroszországból. Persze így is volt szó finnugor dolgokról, például én is tartottam egy gyorstalpalót a mari szociálmédiából, és persze az U Jenget is népszerűsítettem, mert ezt mindenhol megteszem, ahol csak tudom. Kadi Raudalainenék a Fenno-Ugriával szintén nyújtottak egy áttekintést arról, amit ők tudnak és mondhatnak. Rajtuk is ugyanazt a tehetetlen kényelmetlenséget éreztem, mint Edinán és magamon. Edina a tábortűznél egy ponton neki is kezdett a panaszkodásnak... nem is csoda, hiszen évek óta vitte a FUFF-ot, ami egyre népszerűbb lett az oroszországiak körében is, és erre most nemcsak a korlátozások tesznek be a projektnek, hanem a háború okozta kognitív disszonancia és teljes agyrém is.

Nekem nem volt kedvem maradni. Sokat gondolkoztam, mit mondok majd, ha rákérdeznek, mi panaszolnivalóm van, de magamtól nem szívesen szálltam volna bele. Egyfelől kicsit túl sok a fájdalom, másfelől nem akarom magamat a középpontba helyezni. Minden, ami engem bánt, bánt másokat is. És egyébként is jót tett volna a mentális egészségemnek órákig arról beszélni, mi mindent vesztettem? Hogy nem tudom, kihez merjek szólni. Nem tudom, kit látok még élve valaha. Az akadémiai karrieremnek (ami nagyrészt terepmunkákból állt volna) így is annyi.

Elbújtam aludni.

Később elgondolkoztam, miért éreztem olyan kényelmetlenül magam Edinánál és miért nem éreztem magam kényelmesen Koljáéknál.

Nos, először is utábbi helyen konkrét információkat kaptam konkrét emberekről és helyzetekről. Sikerült jobban megértenem a mostani állapotokat még akkor is, ha nem minden tetszett, amit hallottam. Alakot, formát öntött az egész, és a szereplők arcokat, neveket kaptak. Nem az információhiány és a tehetetlenség uralta a beszélgetést.

Másrészről nem mi voltunk a középpontban. Hülyén is éreztem volna magam Kuznetsovék, Ortem Jorgiék és Aleksei Ivanov mellett a saját nyomoromat ecsetelni. Illetve nem akarom én magam olyan nyomorultul érezni. Informált és hasznos akarok lenni, és fenntartani a hitemet abban, hogy a finnugor világban vannak még megőrzendő, felfedezendő, megosztandó dolgok. Ha már úgy alakult, hogy ez az életem (egyik) értelme.

Lényeg a lényeg.

Hülyén tettem, hogy korábban nem kerestem a kapcsolatot a többiekkel, és nem hoztam fel a "kellemetlen" témákat. Nem igaz, hogy senki nem érti, hogy min megyek keresztül. Nem igaz, hogy le kell mondani az eddig felépített kapcsolatokról. Nem igaz, hogy áthidalhatatlan akadályok kerültek közénk.

Régebben az volt a mondásom, hogy sokkal jobb helyi politikával foglalkozni mint globálissal, mert a globális politikától csak kicsinek, tehetetlennek és mérgesnek érzed magad. Na most erre magamat is emlékeztetnem kellett.

Nem csak globális politika van.

32

Tegnapelőtt volt a szülinapom.

Szeretem a szülinapomat.

Van, akinek nem olyan fontos vagy nem szívesen gondol rá, hogy basszameg öregszik, de nekem jólesnek a köszöntések, az ajándékok, meg az, hogy ez a nap valamiért speciális. Semmi bajom a hétköznapokkal, de az ünnepek arra valók, hogy az ember ne azt csinálja, amit minden nap csinál.

Én például a szülinapomon reggel 6-kor keltem, Tibu ugyanis jó hangosan lefosta a falat. Fostakarítás után kicsit nehezen aludtam vissza, mert forgott a gyomrom - a kései reggeli viszont egy torta volt, amit Anti tegnap manifesztált haza a Prismából, és most - szülinapi gyertyák nem lévén - teamécsesekkel rakta körbe ötszöget formálva, mintha szülinapozás helyett démonidézésre készülnénk. De finom volt - ezután elnyargaltunk a Lõunakeskusba megajándékozni önmagamat, és Antitól is kaptam ajándékot: az első Minu-könyvemet, a Minu Karjalát, és egy mari nyelvű szülinapi üdvözlőlapot! ^^

Délután aztán fogtuk Anti szüleinek a gumicsónakját és lehajtottunk vele Szetuföldre. Kicsit késő volt, és engem nagyon vonzott gondolatban Obinitsa (már megint, igen), így végül újra a Taarka Tarõ-ban ért minket a vacsoraidő, és már megint megismerkedtünk Anti egy szegről-végről szetu rokonával. :) Nem tehetek róla, imádom azt a helyet. A házbelsőt, a házat, a kertet, a konyhát, a tulajdonosokat, mindent.

Lehajtottunk utána az obinitsai tóhoz, és vízre eresztettük a gumicsónakot. A romantikus csónakázásba kissé bezavart, hogy 1) iszonyatos bögölyjárás volt, 2) a csónak lyukas volt, így lassan de biztosan ázott el minden cuccunk az aljában, úgyhogy kényszerpartraszállást hajtottunk végre, Anti kiöntötte a vizet, majd visszaültünk és nagy erőkkel visszalapátoltunk a kiindulóhelyre. Így is csodálatos volt persze: az obinitsai tó, bár mesterséges, gyönyörű.

aaahhhh

Anti persze még tett egy hurkot autóval Szetuföldön mert miért ne, aztán hazahajtottunk - így is este 11 volt, mire visszaszolgáltattuk a csónakot. Anti szüleitől is kaptam virágot és ajándékot, aztán otthon végre kettesben is pezsgőztünk egy kicsit. Éjjel 1 volt már, mire végre válaszoltam mindenkinek, aki írt nekem, és kiírtam magamból, amit szerettem volna.

Magamnak meg azt ajándékoztam, hogy végre nekikezdtem valaminek, amiről már több mint két éve álmodoztam, és meghirdettem egy hula táncolást a folyópartra a tartui külföldiek csoportjában. Ezermillió éve szerettem volna már ilyet, csak persze sosem volt önbizalmam hozzá. Nagyon örültem neki! :) Ehhez kapcsolódott a fizikai ajándék is, egy bluetoothos hangszóró: ebből fogom veretni a kahiko és auana táncokat jövő szombaton. :)

Hát így telt a 32. szülinapom. Tökéletesen. Leszámítva a fosós macskát.

Az éveim száma egy cseppet sem zavar. Általában már június elején elkezdem szoktatni magam az új számhoz, és az utolsó napokban inkább az tud összezavarni, hogy még nem vagyok annyi éves, mint amennyit mondogatok magamnak. :)

Nemrég visszapörgettem az instagramomat évekkel ezelőttre: hát, nem úgy nézek ki, mint 2018-2019-ben. De még mindig szép vagyok, és kétszer ennyi idősen is szép leszek. Öregedni kiváltság, mely nem mindenkinek adatik meg.

Különösen ennyi szeretetben. <3

IFUSCO Prága

Három éve nem volt normális IFUSCO.

Aztán most végre volt. :)

De hogyan lehet újraéleszteni egy alapvetően diákoknak szóló konferenciát 3 év kihagyás után? Ennyi idő alatt az ember elvégez egy alapszakot. Hogyan lehet relevánssá tenni egy ilyen intézményt, amikor Oroszországból évek óta senki nem jöhet (most meg aztán pláne nem), a szakmaibb jellegű rendezvényekre meg ott vannak a COPIUS/REMODUS programok, a téli iskola, a nyári workshopok, az online továbbképzések. Kinek való, kinek kell az IFUSCO?

Nem tudom, erről talán érdemes lenne azokat megkérdezni, akik most voltak először IFUSCO-n. Adott-e nekik valami mást.

Nekem ez inkább visszatérés volt a megszokott, kellemes kis varázsvilágomba, ahol én vagyok a protouráli unikornis.

Imádtam IFUSCO-n lenni, mert szeretem azt az embert, aki ilyenkor vagyok. Nyílt, mosolygós, mindenkivel barátságos, vicces, mindenkit ismer, akit nem, ahhoz odamegy... jó volt énekelni, előadásokat hallgatni és előadni, a várost járni, zöldkönyvet kezekbe adogatni, táncot tanítani, sörözni, lejárni a lábam, keveset aludni és várni a holnapot. A résztvevők közül többeken is látszott, hogy eltökéltek abban, hogy revitalizálják azt az érzést, amit az IFUSCO adni tud. Azt a... random, kiszámíthatatlan, kicsit ripsz-ropsz, ilyen-olyan, kicsit kényelmetlen de semmivel össze nem hasonlítható sugrimugri indokolatlan bulihangulatot, amit az okoz, hogy soknyelvűek az előadások, vannak régi klasszikusok, vannak új dolgok, van közös néptáncolás, van zöld könyv, ezerféle téma és és együtt lehet orítani újra a Marjamol'-t, ami csoportkohéziós tevékenység. Ezúttal a Károly-hídon.

De ez az IFUSCO most elég kényelmes volt.

Kényelmes, mert leginkább a visszatérő vendégek igényeinek kielégítéséről szólt. A főszervező látott három IFUSCO-t korábban, és ebből próbálta kitalálni, hogy mi lehet népszerű. Ez nagyrészt sikerült neki, a többit megtámogatta a rutin.

De az a kényelmetlenség, az az izgalom, az az újdonság, az a szorongás...

...nem igazán volt jelen...

...persze könnyebb dolgom is volt: ezúttal a párommal mentem, aki nem is akárki, hanem Anti Lillak. Nem voltam soha magányos, nem kellett soha azon gondolkoznom, hogyan töltsem az estémet. Meg senkinek nem kell semmit sem bizonyítanom. Timár Bogáta vagyok, az isten szerelmére, ha valaki nem ismer, majd a többi résztvevő képbe helyezi. Nehogymár nekem kelljen.

Emlékszem, amikor az első nap a regisztrációra mentünk, és belenéztem a tükörbe. Azt hittem, kész vagyok, pedig alig tettem bármi energiát a megjelenésembe. Leálltam egy pillanatra: Bogi, ennél azért többre vagy képes! Kinyitottam a neszesszeremet újra és normálisan elkészítettem magam.

Kicsit mégiscsak felrázott ez az IFUSCO. És egyedül eljátszottam az Ördög Útját az ugri-mugri esten, és betanítottam a táncot is. Ez sokat jelentett. Egyrészt mert imádok vezetni és parancsolgatni lol, másrészt meg mert sokat jelentett, hogy egyedül, Imar nélkül is képes voltam rá. A hegedüléssel kapcsolatos komplexusaim száma végtelen ugyanis.

Péntek éjjel értünk haza. Vasárnap este, éles kontrasztként, Aleksei Ivanovval, Anton Smirnoffal és barátnőjével, Sasha Khudyakovával ültünk a Püssirohukerderben, és azon tanakodtunk, hogyan szerezzünk letelepedési engedélyt a politikai okokból menekülésre kényszerülő Alekseinek, meg közvetve Ortem Jorginak. A beszélgetés során szóba került nemcsak a finnugor világ jelenlegi skizofrén helyzete, hanem a protestáns vallás, Fukuyama elmélete a történelem végéről, és egyéb érdekes dolgok is.

Az a helyzet, hogy ez a finnugor világ most.

Nem a Marjamol'-éneklés Prágában.

Felnőttünk és politikai menekültek lettünk.

És te miért vagy hálás az édesanyádnak?

A Protokollkommunikáció instagram-oldalán bukkant fel ez a kérdés, és gondolkodóba ejtett.

Na nem azért, mert olyan nehéz lenne bármit is találni, amiért hálás vagyok anyának. :) De hogyan foglalom szavakba? Mi a legfontosabb?

Nem is olyan egyszerű. Mint mindenkinek, nekem is rengeteg gondolatom és érzésem van édesanyámmal kapcsolatban. De a legerősebb a megnyugvás. Ha anya ott van, akkor minden rendben. Akkor a dolgok meg lesznek oldva valahogy. <3

Na de és még mi? Hol tudom tetten érni anyukám hatását magamon és hol tudok hálás lenni? Úgy döntöttem, kiemelek 5 dolgot, nyilván 6 lett belőle.

-        Általános iskolás osztályfőnököm, Gréti néni mondta egyszer, hogy sokan örülnének, ha ilyen anyjuk lehetne, aki ennyire partnerként kezeli a gyerekét, és nem akar uralkodni felette. Ezt nagyon megjegyeztem (a 13 éves fejemmel) és valószínűleg igaza volt. Azt hiszem, az az egyenrangú hozzáállás, megérteni vágyás és rugalmasság, amivel anya kezelt és kezel engem (és a tesóimat), meghatározó hatással volt arra, ahogy én kezelem az embereket. (Ami remélem nagyrészt jó.)

-    Hálás vagyok azért, hogy mindig az értelmes dolgokat értékelte, és azok felfedezésére bátorított. Sosem motiválta a kinézet, a presztízs, a hatalom, a befolyás. (Persze utóbbi kettőre azért szert tett, de sosem ezek voltak a végcélok.) Anya a Hermione Granger típus, könyvmoly és matekzseni, de megbocsátotta, hogy én végül nem lettem olyan, mint ő, és sosem ellenezte, hogy bölcsész pályára lépjek. Nagyon örülök, hogy hagyta, hogy a saját életemet éljem.

-        Mindig nagyon világosan és értelmesen tudott magyarázni. Ha anya mondta el, mindig megértettem és mindig biztonságban éreztem magam.

-   Apával szinte mindig közös álláspontot képviseltek. Nagyon ritkán volt, hogy egyik szülőm mellett állást kellett foglalnom a másikkal szemben. Nem voltunk eszközként használva, és nem versenyzett egyikük sem azért, hogy neki „higgyünk” vagy őt „jobban szeressük”. (Persze ez ugyanígy apa érdeme is. Neki is kéne egy lista!)

-    Hálás vagyok a zene szeretetéért. Bár sok szempontból elcseszettnek bizonyult a zenei oktatásom, nagyon fontosnak érzem, hogy négyéves koromtól jártam zeneiskolába, kórusba, énekeltünk, zenéltünk otthon együtt, a tesóim is tanultak hangszereket és együtt is zenéltünk (nyilván ők sokkal ügyesebbek), és ez a tudás végül nagyon sokat adott.

-     Naéshát végső soron azért vagyok hálás, hogy hajlandó fejlődni, új dolgokat felfedezni, felülvizsgálni magát, változni a kedvünkért (meg a sajátjáért is, persze). Tudom, hogy ebben munka van, és értékelem.

 

Anya, annyi idősen, mint én, a harmadik gyermekét szülte. Ahogy öregszem, úgy vagyok egyre megértőbb iránta. Huszonévesen az ember mégiscsak fiatal, és fogalma sincs, hogy kéne ezt a dolgot csinálni, csak teszi, ami szerinte remélhetőleg a legjobb. Aztán a gyerek valamilyen lesz. (Na hát igazából nyelvet tanítani is ilyen.)

 

De azért én elég jó anyát fogtam ki. :)

Tudom, hogy anyák napja egy hete volt, de itt Észtországban, és a világ legnagyobb részén ma van anyák napja. Úgyhogy ez a bejegyzés egyáltalán nem késett el. :)

Goodbye, my friend

17 fok van végre, süt a Nap, a katolikus templom melletti Mandelben isteni a pavlova, és az utolsó Supilinnben marad tulajdonomat, Antóniát is elhoztam a biciklijavító műhelyből. Alattam Tartu talán leghíresebb városrésze, képeslapok, festmények, versek, turisztikai brosúrák visszatérő szereplője, közepén a Herne utcával, ahol mindezidáig laktam.

Összesen három címem volt Supilinnben. Herne 35, Emajõe 6, Herne 56.

.

Tartu - väike puust linn. Az egyik legnépszerűbb tartui képeslap, rajta Herne utcatábla. Valahogy én úgy érzem, hogy a Herne 38 inspirálta.

Kus sa elad? Supilinnas. Erre a többség elismerően bólogatott. Supilinnben lakni, az valami. Az igazi tartui életérzés (vaim). Főleg egy eredeti, régimódi faépületben, nem ám egy új építésű, folyóparti társasházban az Oa vagy Kapsa utcában! Supilinnben, mely Levesvárosként fordítandó, egyébként az utcák zöldségekről vannak elnevezve. A főutca, Herne a Borsó, vele párhuzamosan a Bab (Oa), merőlegesen a Krumpli (Kartuli), a Tök (Kõrvitsa), a Bogyó (Marja), meg még van a Zeller (Selleri), a Káposzta (Kapsa) és a Dinnye (Meloni). Húsz éve még a város szegénynegyede volt, manapság művészek, politikusok, értelmiségiek, meg persze gazdag fiatal családok lakják.

Meg én, múlt hét végéig.

Igazi rituálé volt módszeresen körbefényképezni a lakásomat, írni egy kis ódát hozzá a hirdetéshez, melyben új albérlőt keresek, összepakolni, kitakarítani a helyet, visszaállítani abba az állapotába, amilyen a beköltözésemkor volt. De jót tett, adott időt feldolgozni azt, hogy ez a fejezet most lezárul. Többet nem jövök ide vissza. Valószínűleg Supilinnbe sem.

Milyen hálás vagyok ezért az egy évért itt! Különösen az április és július közötti három hónapért, amikor Imartól búcsút mondva ide, 500m-rel odébb költöztem Syksyvel, életemben először teljesen egyedül laktam, vettem egy mély levegőt és nekiláttam újrarakni az életemet. Abban sem voltam egy időben biztos, hogy Tartuban maradok.

Elég hülyén hangzik, hogy 30 évesen az volt a nagy élmény, hogy magam kötöttem szerződést az energiaszolgáltatókkal, vagy intéztem el az internetet, de hát na. Valamikor ide is el kell jutni, nekem most sikerült. :) Ráadásul, bár nem érzem Tartut külföldnek, azért mégiscsak külföld volt, észtül meg minden. Többször beindítottam a szénmonoxid-érzékelőt, a füstérzékelőt, veszekedtem a szomszédokkal, intéztem magamnak használt bútorokat Marketplace-en (az asztalomat egy olasz pasas hozta el Viljandi mellől), próbáltam valahogy elintézni, hogy Syksy biztonságban hazajuthasson, zavartam el más macskákat, hajigáltam ki egereket, próbáltam békés együttélést kialakítani a lambéria alatti lódarázsfészek lakóival. Telente egerek neszeztek a tetőtérben, ősszel berepült egy denevér.

Szerettem, hogy a hely ilyen kicsi. Szerettem, hogy a dolgokat én intéztem el. Szerettem a káoszos, fura, izgalmas, sokarcú kis magánéletemet, ami akkoriban alakult ki. Nagyra értékeltem az új embereket, a velük, általuk átélt új élményeket. Azt hiszem, a kapcsolatom Észtországgal is sokat profitált abból, hogy "kettesben" maradtam vele. Nagyon szerettem a függetlenségemet.

Ami aztán persze véget ért.

A Herne utcai éjszakák többségét mégiscsak Antival töltöttem (jesszus hogy visítottam magamban június végén, miután először aludt nálam! :D), és elég hamar kialakult egy együttélés-jelleg. Ami egy teljesen új paradigmát indított az életemben, és az új kapcsolatok, a függetlenség, a kettesben maradás Észtországgal mind-mind köddé váltak.

Vagyis hát, nem folytatódtak. Nem fejlődtek tovább. De végül is, mégiscsak nyomot hagytak bennem.

Ahogy az a felismerés is, hogy minden nehézség és aggodalom ellenére az életemet egész jól el tudom vezetgetni. Persze itt-ott jólesett némi segítség. :)

És ezért örökre hálás leszek Supilinnek és a Herne utcának.

Holodomor és nácik

"Ljosát már elfogyasztottuk. Most besózzuk Ányecskát."

Talán semmi nem maradt meg olyan mélyen bennem a gimnáziumi órákról, mint ez a mondat töri fakultáción.

 

Mostanában sokat olvasok a Holodomorról. Azért kezdtem el, mert ez volt az egyetlen kikölcsönözhető könyv Anne Applebaumtól angolul a tartui egyetemi könyvtárban, így ezt kölcsönöztem ki. Anne Applebaumot kb. másfél éve fedeztem fel, és azóta nagy (hatalmas!) rajongója lettem. Pont azokat a dolgokat mondja, azokról a témákról, amelyek engem is érdekelnek, vagy amikről szerintem is beszélni kellene. És úgy, ahogy ő teszi.

És hát írt egy könyvet a Holodomorról, vagyis az 1932-33-as nagy ukrajnai éhínségről. Emlékszem, 2019-ben Liljával elsétáltunk Kijevben a Holodomor-örökmécses mellett, és ő mesélt róla, hogy ez népirtás volt, melyet az oroszok célzottan az ukránok ellen követtek el, melyet persze tagadnak, és azóta is kevés ország ismeri el. Nem tudtam akkoriban, mennyire az ukrán patrióta beszél belőle, de azt már igen (hála a töri fakultációnak), hogy az éhínség rettenetes volt, és joggal tekintik az ukránok rájuk célzott tudatos támadásnak.

Aztán most a Holodomor újra megtalált engem. Fotók kolhozba belépő parasztokkal, később arról, ahogy a füvet rágcsálják. Holttestek az út szélén. Puffadt, cinegelábú gyerekek plédekbe bugyolálva. Egy férfi utolsó rángásai a halála előtt. Családi fénykép egy év különbséggel: hárman hiányoznak.

Amit Applebaum könyvében (és videókban és podcastokban) olvasok, segít megérteni a mostani inváziót is. Hogy is van ez, hogy az oroszok képesek voltak minderre? Megtámadni Ukrajnát. Elvitatni a legitimitását. Lenácizni őket. Válogatás nélkül gyilkolni. Nem nézni őket embernek.

"Ők nem emberek, hanem kulák söpredék." "Akiktől most elveszem a gabonát, azok a nép ellenségei." "Járulékos veszteség, mellyel a történelmi események járnak." Van pár orosz, aki felidézte, és le is írta, milyen volt szovjet aktivistaként elkobozni azon ukránok élelmét, akik később éhen haltak.

"Lődd őket, ne sajnáld, mind náci söpredék." "Megérdemlik. Ők nácik, nem emberek." Részletek lehallgatott telefonbeszélgetésekből orosz katonák és családjaik között. Megint sikerült ide jutni.

Ehh.

Bárcsak látnák azt Oroszországból, amit én látok és láttam. Látnák az állami csatorna kifinomult propagandáját. A Nyugat felé irányuló állandó lejárató hadjáratot, ami belőle ömlik. Az oroszokba kiskoruktól belenevelt büszkeséget a múlt felé. A Szovjetunió-nosztalgiát. 

Németországnak szembe kellett néznie a náci múljával, mert vesztett. Oroszországnak nem kellett szembenéznie a szovjet bűnökkel, mert nyert. Egy olyan országról beszélünk, melyben a nácik legyőzése mélységesen beleivódott a nemzet identitásába. Az Szovjetunió felfoghatatlan veszteségek árán, de megvédte a hazáját, és ez végül legitimált minden kegyetlenséget, minden abnormalitást, minden leírhatatlan pusztítást, amit Sztálin és utódai tettek.

Két tanulság: 1) a haza védelmében mindent szabad, 2) az ellenség náci.

Rásütni Ukrajnára a náci bélyeget, és ezzel véget vetni minden érdemi vitának arról, hogy indokolt-e, amit művelnek az orosz katonák, szinte túl egyszerű volt.

Aki Oroszországnak nem tetszik, az náci.

Aki náci, az nem ember.

Az egyik legnagyobb vita, amibe a hozzám közel álló emberekkel hajlamos vagyok belekeveredni, az az orosz megszállók embernek nézése körül alakult ki. A rettenetes, borzalmas, kimondhatatlan elkövetett bűnök ellenére sem gondolom azt, hogy Ukrajnában a megszálló erők közt egy csomó lelketlen pszichopata harcol. És azt is elvitatom, hogy önálló személyes döntésük volt oda kerülni, vagy akár csatlakozni a katonasághoz. Egy önálló gondolkodással bíró emberrel nehéz megértetni, milyen, ha valakinek nincs önálló gondolkodása. A szüleiknek sem volt. Az iskola sem tanította meg rá. A közélet pláne nem. A hadsereg (mint gyakran egyetlen potenciális karrierlehetőség) meg még annál kevésbé. Honnan lenne? Honnan szeretné az erőt, hogy kiálljon valami ellen, ami ellent mond mindennek, amiben korábban hitt, ráadásul egyes-egyedül?

Aki szerintünk felfoghatatlan bűnöket követ el, aki szerintünk megtestesít mindent, ami csak rossz ebben a világban, akkor azt megölhetjük? Akkor megszűnik a probléma?

Bárcsak mindenki olvasna a Holodomorról. Meg Anne Applebaum cikkeit. Hiányzik, hogy valakivel ugyanazt a képet lássuk erről. De nem lehet az embereknek megmondani, hogy mit olvassanak és kinek higgyenek. Én sem tudtam végignézni Tomcat videóit a témáról, mikor azokat ajánlották nekem.

De senki nem akar már a háborúról beszélni, vagy aki igen, az csak a saját véleményét szeretné hangoztatni.

Én is. :/

a medve hónaljában

Anti holnap elmegy Lettországba három napra. A mai napon, azaz húsvét vasárnapkor felvágtuk a kalácsot, sonkát ettünk (juhú vége a böjtnek), én sört ittam (juhú vége a böjtnek - büszke vagyok arra, ahogy az alkoholböjtöm sikerült), elmentünk a városba ebédelni, átköltöztettünk egy adag cuccot az új lakásba, este mesét néztünk, most pedig Anti itt szuszog mellettem, míg én kezelem a rám jellemző, késő esti energiarohamomat.

A karlovai Prismában cirkálva vigyorogva néztem rá. Olyan jó fiatal felnőttnek lenni, olyan izgalmas minden.

Otthon Tibullus vár minket. Befészkelte magát mellénk, a fejét Anti vállára hajtotta. Szegény cicát négy napja az Elva melletti főútról szedték össze a macskamentők, valaki ugyanis kirakta csak úgy. Most nálam lábadozik.

Miután hazaértem Magyarországról, akkor vált világossá számomra, hogy Észtország, ahol élek, mennyire kicsi, mennyire törékeny, és mennyire máshogy értelmezi Ukrajna orosz invázióját, mint más országok. (Mármint nyilván vannak még országok, akik hasonlóképp kezelik a helyzetet, de ez egyáltalán nem jellemzi az egész világot.) Hazérvén teljesen megdöbbentem, milyen zárt kis akváriumban élnek a tartuiak, bár 1-2 nap alatt visszaszoktam abba a tudatba, hogy ez a normális. Észtország hivatalos külpolitikája nagyon is egyetértésben van az enyémmel, amiért nagyon hálás vagyok - de attól még ha elszabadul a pokol, itt is pokol lesz.

Meddig tudunk még végigsétálni a Rüütli utcán kézen fogva a tavaszi napsütésben. Meddig tudok még végigtekinteni a karlovai Prisma kenyérválasztékán. Meddig tudok még mentett cicákat befogadni.

"Hát igen Bogi, te jól elköltöztél. Ha jönnek az oroszok, onnan merre menekülsz?"

Kaptam pár ilyen megjegyzést Magyarországon. Emlékszem, Csaba is mindig azt mondta, hogy nem akar Észtországba, "a medve hónaljába" költözni. Finnországi diákjaim egy része is pedzegette, hogy merre tovább, ha megindul a front.

Amit ők nem értenek, az az, hogy sehova. Én nem megyek innen sehova.

Egyrészt Anti sem menne. Bár ő nem professzionális vagy félprofesszionális katona, mint az öccsei, az elég egyértelmű számára, hogy nem kívánja külföldről nézni, mi történik a hazájával. Én meg nem hagynám ott őt.

Meg egyébként sem. Észtország az én helyem. Ha a gazdagság, kényelem vagy karrier motivált volna, nem költöztem volna ide: mindhárom szempontból jobb lett volna, ha Magyarországon maradok. Nem tudja szimplán más ország felváltani azt, amit ez a hely iránt érzek. A legszebb hely, ahol valaha jártam, Georgetown volt Washington DC-ben, de ahhoz képest is ezerszer lennék inkább itt, a tartui dombok között, a hülye kis irreleváns Emajõgi mellett, irreleváns utcákon, ebben a pici országban.

Ez az ország azért volt képes fennmaradni, mert a lakói hittek benne. Én azért költöztem ide, mert hiszek benne.

Nagy szónak tekintem, hogy találtam ilyen helyet, és ki szándékozom tartani mellette.

Magyarország

A nagyárpádi szavazóhelyiségbe úgy toppantunk be, mint a maffia. Anya, én, Nagyi, Noémi, Andris plusz Zsófi segítőnek felsorakoztunk a számlálók előtt, és jól felnyaláboltuk a szavazócéduláinkat. A szavazatszámlálók kicsit kigúvadt szemmel néztek minket, figyelték, nem szabálytalankodunk-e miközben a szomszédos asztalnál más szavazók csoportosan töltötték ki a céduláikat... kicsit olyan érzésem volt, mintha már vártak volna minket.

Na nem mintha számított volna. Bár azért egy kicsit igen: Budapesten kívül csak Pécsett, a mi választókerületünkben nyert ellenzéki jelölt, illetve még egy helyen, Szegeden.

Nem vártam újabb kétharmadot, de vasárnap este, ahogy kezdtek jönni az első eredmények, hamar elkezdtem szoktatni magam a gondolathoz. A végső eredmény egy Scrabble-meccs és egy azt követő zoom-hívás során lett világos, kevés kétséget hagyva afelől, hogy mit akar az ország nagy része.

Az első napokban nem nagyon viselt meg az eredmény. Persze nyilván ordítanom kellett tőle, és mindentől, ami ezzel az istenverte országgal történik, de nem taszított azonnali mély letargiába. Valahogy elfogadtam, hogy jelenleg Magyarországon ez van.

Egyrészt mert már nem élek itt. Már több mint két éve. Ami engem érint, az a bénácska, időnként komikus, gyakran elég frusztráló, de mégis működőképes és értelmesen funkcionáló észt politika. Ott olyanokon lehet veszekedni, hogy hová kerüljön a következő kulturális központ, kell-e közvetlen vonatjárat Rigába, illetve hogyan csökkentsük az energiafüggőséget Oroszországtól. Ilyesmiken lehet jókat vitatkozni. Jól tudok már észtül, és a esetleg valamelyik tesóm vagy szülőm elköltözésre adná a fejét, tudnék neki segíteni. Tisztában vagyok annak a jelentőségével, hogy a családban elsőként én meg is léptem azt, amiről már réges-rég beszéltünk.

Másrészt, ahogy döcögtem be Ferihegyről Budapest belvárosába, úgy vált számomra abszolút világossá, hogy ez az ország menthetetlen. Olyan mély volt a szellemi és morális válság, melybe hirtelenjében csöppentem, és olyan torz a valóság, hogy nem volt miről beszélni.

Szeretném rövidre fogni a panaszaimat, mert senki nem akarja azt hallgatni, hogy egy külföldre költözött hogy szidja a hátrahagyott hazáját. De az első taxis lepattintott, a másik négy kerületen keresztül oktatott arról, hogy kit miért utál, a tanár, aki haknira hívott az iskolájába, maga nem jött el (90 percet beszéltem három nyolcadikos osztálynak, és egyetlenegy tanár sem jött oda megköszönni), majd a Deák téren valaki az ablakból megdobott egy üres kólásüveggel (mármint üveg-üveggel), és ezt én igenis kiakasztónak tartom. Ahogy kb. mindent, ahogy az emberek nem törődtek egymással, útban voltak egymásnak, nem értettek szót egymással.

Ehh.

Örökké tudnám magyarázni, de semmi értelme nincs.

Egy dologban voltam biztos, ezzel a helyzettel jelenleg nem lehet mit kezdeni.

De aztán végül az, amit képtelen voltam megszokni vagy elengedni magyarországi tartózkodásom alatt, az Ukrajnával kapcsolatos hozzáállás volt. Egyszerűen nem voltam képes megbocsátani ezt az érzéketlenséget. Értem én, hogy választások voltak, de senkit nem izgat, mit követtek el Bucsában vagy Borogyankában? Mariupol neve mond még valakinek valamit? Hány képre és videóra van szüksége a nyilvánosságnak, hogy átjöjjön, mi történik? Senkinek nem tűnik fel, hogy itt nem csupán egy országról van szó? Mi a fenét kell ezen ennyit gondolkodni? Teljesen mellbe vágott, hogy milyen tájékozatlan Magyarország. És életemben először az utcákat járva el tudtam képzelni, hogyan lehetett ez az az ország, mely a hatóságokkal együttműködve, lelkesen asszisztált a lakosságuk egy jelentős részének megsemmisítő táborba küldéséhez.

És ezt speciel korábban nem éreztem, most meg igen.

Hátszóval ennyit Magyarországról. Azzal az országgal is nehezen tudom már azonosítani, amiben felnőttem.

Landolva Rigában, a hazafelé úton, a tranzitból kiérvén meglátva a lett és ukrán zászlókat, úgy éreztem, mint aki hosszú idő után újra levegőhöz jut.

Viszlát. Azazhogy inkább a soha viszont nem látásra.

nem hiszem el, hogy már megint ez van

Föl-alá járkáltam a lakásban, kisütöttem olajban egy rakás sajtkarikát (szinte sosem sütök olajban), felvágtam egy boltban vett sütit és elképzeltem, hogy alkoholos a vörösbor, amit iszom (mert egyébként alkoholmentes volt). Valahol egy adag chips is várt rám.

Több mint egy éve szakítottunk Imarral, de a mai beszélgetés Jeremyvel (amiről azt hittem, hogy csak nevetni fogok rajta) simán tudott újat mondani, amit nem tudom, mennyire jó, hogy most már tudok.

Emlékeim szerint miután szakítottunk, arra kértem a többséget, hogy lehetőleg ne áruljanak el több részletet Imar viselt dolgaiból, mert nem vagyok rájuk kíváncsi. A hátam mögött akartam hagyni ezt az egészet.

De most már kezdek ott tartani, hogy jobb lenne, ha valaki leültetne és minden egyes dolgot elmondana nekem, és akkor végre legalább nem kellene attól félnem, hogy valahányszor Imar szóba kerül, valami új dolgot tudok meg a kapcsolatunkról. Egy újabb karakter, egy újabb részlet, egy újabb idősík, egy újabb történetszál, amit valahogy nekem anno máshogy mesélt. Vagy egyátalán nem.

Hány nap van egy évben? Hány óra van egy napban, és hány hülyeség fér bele egy órába, amivel az ember megalázhatja a barátnőjét, hány közös csetszobában lehet egyszerre beszélni, hány nyilvános tweetet lehet megfogalmazni, hány lánnyal lehet egyszerre privát üzenetekben flörtölni, hány barátot lehet szimultán megetetni valami nagyon kerek sztorival arról, hogy ez az egész mind miért oké?

És nem tehetek ez ellen semmit.

Nem lehetek ott minden kocsmában, amikor a lányoknak előadja, hogy a szakításunk oka az volt, hogy egyszer megpuszilt egy lányt és én féltékenységi rohamot kaptam, aztán meg nem akartam elutazni vele Hollandiába, mikor az anyukája haldoklott.

Nem pontosíthatok minden alkalommal, mikor azzal kérkedik, hogy soha nem csalt meg engem, amikor az aktus fizikailag csak azért nem történt meg, mert Vilnius koronaidőben messze van, de az online tér így is tartogatott lehetőségeket.

Nem mondhatom el minden barátnak, hogy nem, nem tudtam róla, nem egyeztem bele, igenis bántott, amit csinált, ha a barát azt hiszi, hogy tudtam róla, beleegyeztem, és nem bántott. Hiszen nem tudja, hogy miről nem tudtam. Lehet, hogy csak mellékesen említ valamit, ami nekem új.

Annyira sokat dolgoztam, hogy hátat fordítsak ennek az egésznek. Olyan jól sikerült újraépítenem az életemet, és valahogy kizárni Imart meg az általa okozott fájdalmat belőle. De mint a műanyagszemetet, újra és újra elém sodorja az élet, és nem lehet megszabadulni tőle.

De ez az egész senkit nem érdekel, mert Imar vicces, és mindenki lógni akar vele.

Én meg a hülye csaj vagyok, aki járt vele, úgy kell nekem.

Jaanuar on läbi.

Hajnali egy volt, és az előadásom még sehogy sem állt. A naptár már 23-át mutatott, ami történetesen pont az előadás napja, és én, mint mindig, az utolsó utáni pillanatra hagytam mindent. A fejem fogott, a szemem fájt, az agyam kezdte beadni a kulcsot. Mögöttem Jaanuar halkan felnyávogott.

Lefolytam mellé a padlóra, elővettem a trikolór játékot, amit én fontam, és játszottam vele, próbálván párszor megsimogatni. Jaanuar az oldalára dőlt, jelezve, hogy a továbbiakban nem érdekli annyira a dolog, hogy felemelje a fenekét a padlóról. Kidőltem én is a padlóra, néztem a mancsait és a lámpafényt a szőrén, és kitört belőlem a sírás.

Kicsi cica, te még nem tudod, de tegnap a fiú, aki itt volt vendégségben, a jövendőbeli igazi-gazdid lesz. Nem csak olyan átmeneti, mint én, hogy ne kelljen ketrecben laknod. És pénteken elvisz.

Addig kell kiélveznünk a játékainkat.

Jaanuar megdöbbenten nézte, ahogy padlón szipogok. Odasompolygott hozzám és megszaglászta az arcomat. Mi a baj? Nem értette, mi történik, de a hatalmas szemein láttam, hogy érti, hogy gond van és nem akarja, hogy gond legyen.

Anti, aki szintén felébredt, kótyagosan bevonszolt az ágyba és átölelt, ameddig meg nem nyugodtam.

Abban a négy napban, ami alatt tudtam, hogy el fogják vinni, volt alkalmam megvizsgálni az érzéseimet. Tulajdonképpen mi fáj, és mit tudok vele csinálni? Tudtam, hogy Jaanuart nem akarom megtartani. Világos volt számomra, hogy bármeddig is marad, ez csak átmeneti dolog lesz. És na, igazából arra is számítottam, hogy lesznek rá érdeklődők, hiszen egy egészséges, fiatal, szociális és nagyon aranyos cica.

Akkor mi a baj? Hát, talán nem gondoltam, hogy ennyire hamar. Úgy éreztem, hogy Jaanuarral dolgozunk valamin, aminek még szüksége lenne egy kis időre. Épp csak három napja engedte meg először, hogy megsimogassam. Minden nappal egyre nyugodtabb a közelemben, ráteszi a mancsait a karomra, mikor együtt tévézik velem, elfogadja a tojássárgáját az ujjam hegyéről, felugrik a konyhaasztalra és nézi, hogyan főzök. De még nem dorombol, de még meg szokott riadni, de még nem szereti ha hozzáérek. 1-2 hét alatt még annyi eredményt tudtunk volna elérni.

Fáj, hogy nem láthatom többet. Hogy önként ki kell lépnem az életéből. Talán még hiányozni is fogok neki. Szegény most újra stresszben van és minden új és idegen, és szokhat meg egy új helyet.

Hiányozni fog ő is nekem, a kis rózsaszín orrával és fehér rajzolatával és nagy zöld szemeivel, és a bolondos, fiatal fiúcica-egyéniségével. Olyan jó volt látni, ahogy napról napra oldódik. És segített gyógyítani a Syksy halála okozta, még begyógyulatlan sebeket. Olyan aranyosak voltak Antival, ahogy együtt aludtak az ágyon, egyik erre, másik arra, amíg én éjszakába nyúlóan dolgoztam. Kicsi család voltunk.

De a macskák macskák. Alkalmazkodnak az új környezethez. Megszoknak új embereket. Elfelejtik a régi életüket. Minden rendben lesz. És ha majd látom, hogy boldog és kiegyensúlyozott, és nekem is lesz talán egy új cicám, megnyugszom és nem leszek többet szomorú. :)

még mindig háború van.

Több mint egy hete háború van.

Ahogy mindenki más is, minden egyes napját gyűlölöm.

Tegnap még hajnali 1-kor is ébren voltam. Jaanuar az íróasztalomon szundított, mellettem Anti feküdt és mélyeket szuszogott álmában. A lábam fájt, a fejem zúgott, a becsukott szemem másik oldalán szétlőtt épületek, pufidzsekibe bugyolált gyerekeket cipelő nők, hátrahagyott kutyák és macskák, zsúfolt menekültszállások váltották egymást.

Meg se próbálom eltávolítani magam a világ történéseitől. Ahhoz nekem ez túl közel van. Finnugristaként nekem Putyin nyolc éve a mindennapjaim része, és ha nem is első, de mondjuk harmadik vagy negyedik sorból néztem végig a demokrácia utolsó maradványainak leépítését is. Beszélgettem ahhoz eleget Oroszországban, Ukrajnában és azon túl is putyinistákkal és putyinellenesekkel, városi aktivistákkal és vidéki egyszerű emberekkel, fiatalokkal és idősekkel egyaránt, olvastam eleget a jogállamiság leépüléséről és az autokrácia térnyeréséről, a Nyugat inkompetenciájáról és a bizalom megroggyanásáról ahhoz, hogy ne akarjak ettől távol maradni. Akkor sem, ha nem tudok aludni, és ha mégis, akkor is tankokkal álmodok.

Tegnap elolvastam a telexesek cikkét a menekülésükről Kijevből. A bőrömön éreztem minden leírt szót: az éjszakai pályaudvarok hidegét, a hömpölygő fáradt, büdös, elgyötört tömeget, a nyomorgást az ősöreg vagonokban, a suhanó sötét tájat, a kiszolgáltatottságot, az éhséget, az álmatlanságot, a kietlenséget. Nem, nem kellett soha háború sújtotta országból menekülnöm, de a díszlet ismerős. Én is nyomorogtam fáradtan, éhesen, elgyötörten lerobbant vagonokban és pályaudvarokon magányosan a végtelen kelet-európai pusztában.

Mindezek nekem kalandok voltak. Kalandok az utolsó napjaiból annak az időnek, amikor még így vagy úgy figyelmen kívül lehetett hagyni a szoruló hurkot, az orosz-európai kapcsolatok elhidegülését és Oroszország bezárulását. De én talán még senkit nem zavarok, ahogy egyedül, turistavízummal, a világ végén az udmurt dombok és a mari mezők közötti földutakon becsusszanok egy általános iskolába, táncolok a gyerekekkel, megiszom hét sört Tomi Koivunennel, felveszek néhány beszélgetést és kitöltetek néhány kérdőívet. Jó, persze, elvisznek a rendőrök, bírságot kell fizetnem, meg Jeremyt és Christiant is vegzálják, de na, még itt vagyunk… még menjünk újra… négy kollégámról is tudok, aki tavaly költözött ki Izsevszkbe.

Hát eddig lehetett menekülni a valóság elől.

Az óráimon mindenkit, még a pszichológusomat is megkérdeztem, hogy bírja, hogy kezeli ezt a helyzetet. Érdekes dolgokat mondtak. Érdekel, ki mit szűr le, milyen érzéseket indít benne, és mennyire akar erről beszélni. Arra nem feltétlenül vágyom, hogy a saját véleményemet is megosszam: épp elég ember beszél, nekem pedig senkivel nincs kedvem vitatkozni. Nincs hozzá se enrgiám, se gyomrom. Látom az iszonyúan ignoráns, félreértelmezett, érzéketlen megnyilvánulásokat, az orosz propagandagépezet berobbanását… és én most ott vagyok, hogy nem akarom meghallgatni „a másik oldalt”. Egy cseppet sem kívánom árnyalni a véleményemet. Vannak dolgok, amik igenis feketék és fehérek. Aki nem úgy gondolja, hogy Putyin egy szörnyeteg, a rezsimje egy paranoiás pszichopata által diktált rémálom, hogy Ukrajna megtámadása embertelen és megbocsáthatatlan, és nem érez empátiát ez a negyvenmillió ember iránt (nem beszélve a sokmillió oroszról is, akinek ez szintén rettenetes), annak nincs mit mondanom és nem akarok tőle semmit sem hallani.

Néhányakkal azért beszélek. Horváth Csabával például. Meg Antival. Követem Adam Something jelentéseit. Előző bejegyzésemben Putyin látható gyengeségéről írtam. Ami igaz lehet, de most akkor is a legvalószínűbb forgatókönyvként azt látom, hogy a szociális médiának köszönhetően a világ live stream-ben fogja tétlenül végignézni, hogy az ukránokat hogyan véreztetik ki az oroszok. Kijevet majd egyszer körbezárják, utcai harcok lesznek, éhezés és járvány, Zelenszkijt megölik, menekültek és befolyásos személyek sírva követelik a közbelépést, bedől a gazdaság és ellátási gondok lesznek az egész világon, szendvicsek jönnek a határra de fegyverek a frontra nem, mindenki kék-sárgában fog pompázni és drukkolni az utolsó elcsigázott védőknek, de nem lesz, nem lesz semmi.

Aztán nézhetünk egymásra, hogy mit kellett volna tenni.

Megérte-e feláldozni Ukrajnát az atomtól való félelemben.

 

Aztán egyszer meghal Putyin, és akkor majd megint valami más jön.

Én nem tudom a válaszokat, de valahogy, valamiért rettenetesen szégyellem magam.