kávéval és joghurttal próbálom kiűzni az álmot a szememből.
Véget érta CIFU! Ami egyben jó is és rossz is: sokkal jobban
sikerült, mint gondoltam volna, és hihetetlenül, váratlanul nagy lelki
feltöltődést adott, de közben talán egy hét elég is volt. Elfáradtunk és egy
kicsit ki is merültek a szellemi, fizikai és lelki tartalékaink.
Nagyon jó volt mindenkit látni. Őszintén nagyon örültem még
azok látásának is, akikkel végül nem beszélgettem sokat vagy szinte semennyit.
Láthatóan mindenki más is nagyon örült egymásnak - az első napokban
gyakorlatilag mindenkin letörölhetetlen vigyor volt, és csak szívtuk magunkba
az előadásokat. Este éjszakába nyúlóan söröztünk, fröccsöztünk, beszélgettünk
és énekeltünk. Szeretem a bécsi kampuszt és szeretem látni, ahogy ellepik a
finnugristák.
Féltem, hogy mit szól mindenki ahhoz, hogy nem fejeztem be a
disszertációmat, de sokkal többen aggódtak inkább amiatt, hogy benne maradok-e
még valamilyen szinten a FU világban, mint az, hogy ezt a témát nem fejeztem be.
Persze így is megkaptam a magamét, de csak nagyon kevés embertől. És igazából
meg is jött a kedvem ahhoz, hogy írjak egy cikket vagy valami más módon újra
belemerüljek a finnugrisztikába.
Az előadásom és a szimpóziumunk meglepően jól sikerült.
Mármint a szimpózium, ismerve a többi előadót, tudtam, hogy jól fog sikerülni,
de attól tartottam, hogy az én összecsapott kis előadásocskám negatív irányban
fog kilógni a sorból. Rettentően megijedtem, mikor láttam, hogy megtelt a
terem, de valahogy, amint nekiálltam beszélni, úgy éreztem, visz magával a
diasor és a téma. Megrettentem akkor is, mikor láttam a sok kérdésre felemelt
kezet, de azok is nagyon konstruktívak és pozitívak voltak. Végső soron, mikor
a közös fotót készítettük a lányokkal, nagyon büszke voltam magunkra. Ritkán
érzem magam adekvát nyelvésznek, de most annak éreztem. Magukat az előadásokat
is nagyobb lelkesedéssel és értéssel hallgattam - egy kicsit úgy is érzem, hogy
békét kötöttem a tudománnyal.
Ebédszünetek, kávészünetek, csetablakok és esti programok…
mindig is az az ember akartam lenni, akihez odamennek, akit meghívnak, akit
szívesen látnak. Az voltam. Hálás vagyok érte. Bárcsak kétszer ennyi időm és
energiám lett volna még, hogy sose fáradjak el, sose veszítsem el a türelmemet,
sose érezzem a késztetést a hazamenésre. De én is öregszem.
Úgyhogy sikerült úgy viselkednem, hogy azt később megbántam,
és sikerült úgy is, amit eredetileg nem bántam, de aztán úgy lebasztak, hogy
végül azt is megbántam. És bár több mint egy napja kattog rajta az agyam, nem
tudom, mit gondoljak és mit kezdjek ezzel. De azt hiszem, minél többet
gondolunk ezekre, annál bizonytalanabbak és idegesebbek leszünk, amikor akár el
is felejthetnénk őket. Én is túl tudom tenni magam mások hülyeségein, ők is túl
tudják tenni magukat az enyémeimen.
Nagyon hiányzott Anti. Ő mindig meg tud nyugtatni, ha
bizonytalannak érzem magam, és mindig el tudja terelni a figyelmem, ha
túlságosan beleragadok egy (rossz) gondolatba. Sajnos most még a szokásosnál is
kevésbé volt elérhető, mert ő is ide-oda utazott. Határozottan labilisabbnak
éreztem magam nélküle.
Vége a cifunak és összességében jó érzésekkel távozom róla.
Nagyon is jó érzésekkel. 2025 még messze van, de már alig várom a következő
cifut - pláne, hogy Tartuban lesz. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése