Megint hétfő dél van

Egyedül vagyunk a campus melletti kis kínai kajáldában. Én a szokottnál kicsit formálisabban, nadrágkosztümben, feltűzött hajjal, mint aki valóban egyetemről jött, ő a szokásosan formális, ízig-vérig pedagógus öltözékében, a fejünk kicsit az egyetemmel telve, ülünk és beszélgetünk, mutat egy szociometriát, hogy az mi és miért, eszembe jut, hogy, hogy egyszer azt mondta, biztos tudnék tüncögni arra, ahogy a tanításról beszél, nos hát igaza volt, egy egész kis osztály rajzolódott ki előttem, a maga kis viszonyaival, klikkjeivel, problémáival, ő pedig mesélt, hogyan rakta össze ezeket az ábrákat. Én meg meséltem az oroszról, meg hogy milyen jó volt újra látni a többieket, és milyen aranyos volt, amikor belemerültünk Andrissal a питьё ~ pityókás szavak közti feltételezett kapcsolatba, és hogy mennyire szeretem a marit, és L. kisasszony (aki nem összetévesztendő L. tanárnővel) menjen a fenébe, hogy még tatárul is tanul, és mennyire utálom, amikor valakik akadályozzák az előrehaladást, mert teljesen süketek a nyelvtanuláshoz, és mert nem fogják fel, hogy ez már nem a gimi, ahol a tanár megszakad, hogy beléd verje azt a fránya esetragot, hanem biz' le kell ülnöd és be kell vágnod otthon kisanyám, mert nyelvet tanulni nehéz és vagy csinálod rendesen, vagy csak szórakozol magaddal és mások idejével, de rohadt idegesítő, hogy mégis minden csoportban van legalább egy ilyen balf*sz, aki hátráltatja az egész csoportot, és minek jár egyetemre ha nem veszi komolyan, igen, igen, bólogat, náluk ógörög órán is volt egy ilyen gyökér, akin harmadévesen sem ismerte még fel a görög ábécé minden betűjét, és ez indokolatlan, mert ha már egyszer tanulhatsz akkor tanulj rendesen. Megint megkaptam, hogy aranyos vagyok, ahogyan a finnugorról lelkesedek. Én meg élveztem, hogy a közben közelünkbe települő egyéb vendégek milyen veszett nagy entellektüelnek gondolhatnak minket, ahogy random népnevek röpködnek körülöttünk.

Felkerekedtünk, elkísértem a Kazinczy utcába a PePszi-re, esernyőstül, bölcsészaktatáskástul, kicsit még mindig az egyetem bűvkörében vibrálva, tipikus hétfői lendülettel (a hétfő ugyanis egy remek nap). A PePszi-n ő fel, én ki, fél óra sem volt az egész, nekem mégis fél napig mosolyt ragasztott az arcomra. :)

the things I do for love

Halad-halad a meló és a mókuskerék. Megdicsérte a szövegeimet Ancsi és a főnök is, a mobilgondozásos cikkem (mely már akkor a kedvencem volt, amikor csináltam, merthogy teljesen saját kútfőből hajigáltam össze) lájkolási rekordot döntött és 17-en osztották meg, "nagy igazság" meg "érdemes elolvasni" megjegyzésekkel, szóval most hízik a májam, ennek fényében azóta is alig csináltam valamit, lúzer vagy Bogikám.

Most fülelek a tévére. És minden reklámot szövegíró szemmel figyelek, milyen ütős. Hajaj, mi lett belőlem!

Igyekszem tüncögni. Igyekszem lelkesedni. Igyekszem megtalálni gyerekkorom tiszta érdeklődését és bizonyosságot, hogy az életben vannak abszolút és megfellebbezhetetlen tények, amikhez lehet tartani magam. De a felnőttség azzal jár, hogy elfogadom, hogy nem így van és így is tudom mihez tartani magam. És így is tudok lelkesedni és persze gazdálkodni az időmmel!

Rájöttem, hogy nem lenne már szükséges finnugrisztikára járnom és szenvednem három nyelvvel. De akarok. Ha nehéz és gyakran púp a hátamon és időrabló, akkor is. Nem tudom, lehet-e egyszerre több dolgot jól csinálni, de az ember vagy jól csinálja, vagy sehogy. És közben lecsúszik egy-két macifröccs, mert lazítani azt kell.

Eszti a pillecukros kávé mellett mesélte, milyen kellemetlen volt, amikor egy sráccal a búcsúzáskor jöttek rá, hogy egyikük sem igazán olyan, amilyennek mutatta magát, és talán ha nem mutatták volna magukat olyannak, akkor jobban passzoltak volna. Hm, hm. De a megnyugvás olyan felszabadító! Egészen más távlatok nyílnak meg tőle.

Szétcsúsznak az esték és az éjszakák. Rég ágyban van már a helyem, mit keresek még mindig szanaszéjjel a városban?!

Csütörtök este fél tizenegykor felvonszoltam magam a szobámba és beájultam az ágyba. Ott helyben elaludtam, ruhástul meg minden, csak hogy hajnali 3 körül a rezgő telefonomra ébredjek. Félálomban próbáltam megfelelni annak a jóleső érzésnek, hogy valaki hajnalok hajnalán engem keres, de az agyam visszacsúszott az igazak álmába. Az első átaludt éjjel a héten... ja, mégsem...

Kénytelen vagyok rájönni, hogy nekem is véges a türelmem, és van, akire/amire nem vagyok kíváncsi. Utálok nemet mondani de egyre kevésbé fáj.

Pörgetni kell, tovább.

Szeretetből, vágyból, kíváncsiságból, kényszerből, versenyből, türelemből, fáradtságból, megszokásból.

De talán leginkább még mindig szeretetből.

Unconditionally

Unreasonably.

Felpolcolom a lábamat, nevetek és írok és szomorkodok és együttérzek és beleélek és... érzem, hogy élek. Senki nem tudott még ennyire "életre kelteni".

Néha csak mosolygok, mint aki tud egy titkot.

Nem igaz, mennyit bírok tüncögni.

Hogy lehet valami ennyire erős? Hogy szelhet át óceánokat, tengereket, teret és időt, mintha semmiségek lennének egy, a pőre matériákat teljesen ignoráló felettes univerzumban?

Hogy lehet valami ennyire erős? Hogy lehet ennyit rúgni, tépni, taposni, anélkül, hogy a foszlás leghalványabb jelét mutatná? Őszintén nem tudom megmondani, de a tudat annyi erőt ad!

Nem tudom, hogyan és mikor történt és azt sem, miért. (Még mindig bőven kevesebb, mint egy év?!) Gyárthatnék rá teóriát de minek. Csak azt tudom, hogy nem akarom soha elengedni.

De szörnyen random helyzetekben tud rám törni, hogy mennyire szeretlek!

where are we going, what are we doing?

Reggel, megint zabkása, megint értékesítési oldalt kell írni, ráadásul szobafogságra ítéltem magam, hüpp-hüpp. Közben igyekszem rendet rakni az agyamban.

Epikus méretű beszélgetés Mercivel FTW! Jó érzés néha random rájönni, milyen hihetetlenül jó fej emberek vannak körülöttem. Ebben a tegnap különösen emlékezeteset alkotott... Tanja válaszától a levelemre azt hittem, bekönnyezek. Finnugor tanszék! <3

Érdekes, mennyit változott a világ.

Ahogy biciklizek a hidegben, mindig arra gondolok, hogy nem is lehetne jobban egyben az életem. Az egyetemen azt tanulom, amit szeretek, van egy remek munkám ami jól fizet és kihívás, és lassan tényleg kezdek hasonlítani egy felnőttre.

Aztán jön egy-egy beszélgetés és rájövök, hogy mennyire távol állok még ettől.

Ültem, bámultam a nagy árnyalatos feketeséget és fejemben a Lies szólt. Olyan zárkózottságot tapasztaltam magamon, amilyet még soha. Mi bajom lett hirtelen? Ez a furcsa, összezavarodós hétvége is valahogy azt igazolja, hogy bőven nem vagyok még sehol. Falat emeltem az életem és az életem közé?
Hirtelen letaglózott, milyen ellentétek vannak bennem. Nem lehetne inkább visszabújni a csigaházamba...?

Bogáta, igazodjál, akkor minden jó lesz! És tudd, mit mond rólad a Rorschach-lombkorona, attól még jobb lesz! Mert a Városliget éjszaka mindig varázsvilággá válik, ez köztudott, legfeljebb nem merem beengedni.

Egy idióta kis bokorkaktusz vagyok.

Ideje rám dizájnolni az értékrendeket.

cheesy

Reggel 8-kor néhány jól irányzott rúgással kifordultam az ágyamból, hogy mindjárt jön Eszti és indokolatlanul futnunk kell egy Városliget-kört. Futottunk, jó volt. Utána még vagy tíz percig dicsértük magunkat, mintha heroikus és megismételhetetlen teljesítmény lenne futni 20 percig a Városligetben, de legalább mégiscsak jól kezdődött a napom. Ahhoz képest, hogy az éjjel mordvinokkal álmodtam... Főztem magamnak egy adag zabkását mézzel, hozzá teát, elmerültem az alternatív nyelvrokonságok cáfolataiban meg némi csetben. Úgy éreztem magam az ágyamon, gombócba gyűrve, mint egy kicsi cica.

Eltelt ez a hét nyúlósan és kelletlenül. Cheesy. Élet az egyetemen, kötelességből kikapcsolódássá avanzsált nyelvórák, a délutáni kellemes császkálásokat felváltotta a hazasietés és a konstans szövegírás/feladatra várás, elrepültek a délutánok és az arcomba sietett az este. Minden nap egy kis kifogás, egy kis megkönnyebbülés, majd feladatok, újra és újra... fáj a hátam és elgémberednek a tagjaim. Hiányzik a szabad biciklizés, az új helyek felkutatása és a kedvem szerint felhasználható idő arra, hogy csak úgy történjenek velem a dolgok. Talán ezért keverek még mindig néha indokolatlanságot a napjaimba, amiknek persze alaposan meg is iszom a levét.

De azért jó volt Ancsit látni és jó volt megkapni a fizetésemet és jó volt hallani, hogy az én cikkeimmel van az egyik legkevesebb gond. Szóvalszóval nem vagyok olyan rossz, még ha lassú dög vagyok akkor sem.

Fog ez javulni csak ki kell alakítani az egyensúlyt, ugye ugye...

Azért még mindig van, ami feldob. Például a mari. Meg a becsúszó furcsa kis találkozások fülledt kínai kajáldákban és a telefirkált Csendesben. Talán azért is nehéz ellenállni nekik, mert ezek képviselik a munkamentes életem maradványait... meg mert viccesek. :) Úgy tűnik, valamiért bejön a bölcsész-pedagógus stílus... jaj de rossz!

Meg persze a facebook cset. Mindig, minden napot föl lehet dobni kellő mennyiségű random etimológiával meg egyéb indokolatlanságokkal, meg a tudattal, hogy valahol a világ másik végén van egy olyan lény, aki ilyet tud okozni nekem. Gyöngyszemnyi kis boldogságszikrák.

Lehet, hogy még szomorú leszek, amiért nem mentem haza. Nade nem baj, ideje összekapnom magam.

És össze is fogom! Nem fogok itt megpenészedni, de nem ám!

Azért pár ember lehetne közelebb hozzám, földrajzilag vagy tudatilag vagy lelkileg. A marketing nem okoz akkora elégedettséget, mint egy jó nagy beszélgetés...

we will not grow old

Szonjával lehajítottuk magunkat az ágyra, felkaptuk a borospoharunkat és nevettünk és nevettük és nevettünk. Igen, a világ épp vicces.

Egy hétre nosztalgia van a három szörnyűséges boszorka világában. Mintha újra 20 évesek lennénk (ugyanis az 3 éve volt, bizony!), csitrik és optimisták, az élet adta minden apró lehetőséget behabzsolva, a ráérés minden előnyét kihasználva. Könnyű léptekkel végigbalettozva a városon és a környező világon, a felnőttség minden kellemetlenségétől mentesen, csupán a színekre és a benyomásokra figyelve.

Hát vajh' hol voltunk eddig? Elkapáltuk magunkat a temetőbe??? Ideje tölteni még egy kis Dankót.

Holnap újra Kamara, és ideje, hogy újra jól érezzem magam. A karikák nem enyhülnek a szemem alatt, de a ráncok a sarkokban legfeljebb a sok tüncögő nevetésnek tudhatók be.

Nem leszek J, ha nem vagyok J. P leszek, ahogy eddig. Most elmegyek aludni, holnap 6-kor fölkelek, megírom az oroszházit, skype-tárgyalok, suliba megyek, találkozok, dolgozok, barátnőzök és kiegyensúlyozott leszek,  a P-ségemben.

Impresszionista dolog egyetemistának lenni. Felszínes és részletes, és elmosódó és ezerféleképpen árnyalt, de mégis ez lesz, amivel az eljövendő éveinket dekoráljuk a dolgozóasztalunk fölött a falon.

some large shoes to fill

Trouble he will find you, no matter where you go

No matter if you're fast, no matter if you're slow

The eye of the storm or a cry in the morn, oh

You're fine for a while then you start to lose control...

Mikor elkezdtem dolgozni, kár hogy senki nem figyelmeztetett arra, miket NE csináljak. Mondjuk kifejezetten ellenjavallott egy fárasztó, átdolgozott hét után annyira lefárasztani magam, hogy egész szombaton csak nyüsszögni és fetrengeni tudjak. Pedig végre elterveztem, hogy majd mászkálok a városban és vásárolgatok és Esztizek meg minden... aha...

Nagyjából elégedett vagyok ehhez a héttel. A munkaritmus igen hamar kialakult, éreztem, hogy lassacskán belejövök a stílusba és a tempóba. Bár az elején a menedzser nagyon megijesztett, meg a skype-ok, Ancsi kicsit megnyugtatott, meg a tény, hogy a nyelvekkel sem maradtam le annyira, hogy ne tudjam tartani a lépést. Sőt, kifejezetten inspirált a melós közeg, marin egészen brillíroztam! A finnugrisztikába menekülök a versenyszféra elől... :D

Volt mindenféle öröm és vidámság ezen a héten. Láttam unokatesómat Kápmegyerre tüncögni, hogy az milyen imádnivaló környék. Hát én azt tudom... :D

Exodus van a koliból. Fáj, hogy utolsó alkalommal nem igazán sikeresen elbúcsúzni Vivitől, csak mire föleszméltem, huss már el is repült... nagyon fura lesz megint nélküle. Fura, hogy az utolsó napokban alig beszéltem vele, csak tompán hallgattam, mi történik épp... jobban örültem volna, ha nem áll annyira szanaszéjjel az agyam, hogy hagyjam csak így elröpülni, szavak nélkül. Remélem szilveszterre kimegyünk, ha már Szonja ennyire lelkesedik... :)

Nóri is elköltözött, és ez indokolatlanul egy kicsit lenyomta a kedvem. 3 nagyon fontos közös év, élmények és bolondozások minden nap, iszonyú erős kötelék, ami a 415 után is megmaradt... valahogy az én agyamban Nóri és a koli elválaszthatatlanok egymástól... bizonyos szempontból Nóri jelenti A kolit. Ahogy becsapja az ajtót, díszítgeti a szobát, a köntösében suhog, a nevetése bezengi a folyosót... és az a rengeteg kolibuli, amin felrángatott a parkettre táncolni! Én még itt ragadok két és fél évre, miközben már sosem lesz olyan szín és élet ebben az épületben, amilyen eddig. Nem mintha nem érteném meg, hogy az élet változik és megy előre, mert velem is ezt teszi, de néha elkap egy-egy szomorkás gondolat. 2013, te, a változások éve!!!

Mikor az uráli nyelvek családfájáról beszéltem, közölték velem, hogy aranyos vagyok. Mindig is tudtam, hogy a nyelvészet szexi.

Szeretnék egy kicsit magammal törődni. Sokáig én voltam, akinek mindig volt ideje mindenkire, de most már nem így van. Most egy kicsit a világ is alkalmazkodjon hozzám. Sok energiára van szükségem az eljövendő időben, mindent felforgatott a meló, és most ez a legfontosabb. Ha kegyetlenül hangzik, akkor is, mert valamikor nekem is fel kell építenem a karrieremet, mert senki nem fogja helyettem.

Persze a világ akkor pöcköli meg az orromat, amikor ilyen szépen elhatározok dolgokat, mert nagyon nem bírja elviselni, ha az van, amit akarok... bár szeretem a le wild helyzeteket, most mégis inkább össze vagyok zavarodva, mint feldobva. Rég voltam a hosszúkásan, titokzatosan elnyúló, szorongós óbudai oldalon... aztán most visszajöttem, és Besenyő Pista bácsi rám bámul, hogy no, mi van?

A hormonok monnyanakle, az van. -_-" Hú de nem hiányzik ez most. A P-k is monnyanakle, a helyzetnyitvahagyási mániájukkal együtt.

Na jól van, majd minden igazodik, mert szokott. Legalább kicsit meg lett simogatva a női önérzetem (ráfért).

Ügyes vagy Bogáta, már megint.

mitszólnak, mikvannak!

Első közös szkájpolás pipa, ma menedzserreltalálkozás megbeszélve, laptop elcsomagol, lefordítandó szövegek elmentve, irány a finnóra, majd uccu dolgozni.

Helló életem első igazi munkája!

Igen, izgatott vagyok, igen, szerencsésnek érzem magam, igen, félek.

...and it talks to me and tiptoes, and it sings to me inside

Ne idegesedjen fel senki, de muszáj leírnom, mennyire őszintén, szívből imádok nyelvet tanulni.

Zebegényből arra jöttem vissza, hogy kikapcsolták a netemet és a gondnokság nem volt nyitva, hogy megjavítsa, így kőkorszaki eszközökkel, órákon keresztül csak ültem és írtam az orosz házit. Közben random latinosan hangzó diszkósított gregorián majd skandináv vikingnótázás szólt a fülembe, én pedig csak ültem és gyakoroltam és írtam és szótáraztam és keresgéltem, és úgy éreztem magam, mint egy kódfejtő, egy felfedező, aki most feltárja a titkokat és kibogozza a nyelvtan fonákját, igen, hímnem, nőnem, egyes szám, többes szám, van-e lágyságjel, köhögőhangra végződik-e, és ha ez van akkor az a végződés jár hozzá, és olyan, mint egyenletet fejteni, mint forró nyomon járni, mint aki szagot fog és eljut a célhoz végre, egy másik világba...

Közben ízlelgetem a szavakat, néha egyenesen nevetek rajtuk, lám ez is milyen szép vagy csúnya, indokolt vagy indokolatlan, mintha mindegyik beszélne hozzám, néha leragadok egy-egynél, vagy csak beterelem a kategóriáimba, és gyanakodok, ha egy-egy nem illik a mintázatomba...

Több időt kellene net nélkül töltenem és egy dologra összpontosítanom. Már majdnem elfelejtettem, milyen jó érzés.

Nyelvet tanulni a legjobb kaland a világon. Hogy is felejthettem el, mennyire imádom! És valóban, miközben belegyógyulnak az orosz nyelv intarziái az agyamba, úgy érzem, megsokszorozódok...

csillámdimenziókapu

Na, itt vagyok, hazajöttem KÖMT-ről. Annyira vagyok kipihent, mint egy agyonhasznált felmosórongy, de holnaptól kőkemény munka vár, tehát nincs időm azon lamentálni, hogy nincs energiám.

Az elmúlt pár nap olyan darabos, hogy nem is tudok róla érdemben írni. Egy jelentős részét szívesen el is felejteném, ami azt illeti. Egy másik része meg nyilván jó volt és élmény és hiánypótló, sőt az elfelejtendő részeknek is megvan a maguk helye ebben az univerzumban, de most még nem szívesen piszkálnám a nyomukat.

Mit is írhatnék? Szonja élvezte, és az király. Csak kicsit zavart a gondolat, hogy ez a KÖMT hangulatában meg sem közelítette az eddigi hármat. Nem, most nem az van, hogy Bogi már megint mindennel rohadt elégedetlen, mert bárki visszaolvassa az eddigi KÖMT-beszámolóimat, azok mind csöpögnek a rajongástól a szervezők iránt, de az ideiből valami nagyon hiányzott. A spontaneitás, az élmény, a közösség-érzet, a szanaszéjjel áradó kreativitás, ami eddig mindig egészen átjárta az iskolát... valahogy most nem jött át. Mintha kicsit a szervezők is félvállról vették volna a társaságot, „majd feltalálják magukat” jelleggel... de most aztán igazán nincs érkezésem arra, hogy a keményen dolgozó, lelküket kitevő társaimat pocskondiázzam. Elég volt már ebből a gyakorlatból, másoknak biztos így volt a tökéletes, és egyébként is én nem vagyok mérvadó, az én helyzetemet több körülmény is nehezítette, amiért nem tudtam magam a közösség részének érezni. Egyéni szocc probléma. Máskor majd sikerül.

Néhány rész igenis jó volt. A műhelyek, az utolsó esti Mókusozás a díszes társasággal... na az nagyon jó volt. Mincet megint, még jobban a szívembe zártam. J

Végre Ankalimonnal is sikerült beszélni. Leápolta a lelkem, többször is, és erre borzasztóan szükségem volt. Szinte éreztem, ahogy begyógyul rajtam néhány makacs vagy tátongó, beforratlan szomorúság.

Így van ez, talán néha muszáj szörnyen érezni magam ahhoz, hogy teljesen kiszabaduljak a saját béklyóimból. It’s always darkest before the dawn, hogy egy nálam sokkal kompetensebb hölgytől idézzek...

Csak ez a szociális fóbia, ez honnan jön mindig, azt fejteném meg egyszer végre már! Mindig, minden egyes MTT-s élményen, táborban vagy KÖMT-ön, halálosan megijedek mindenkitől, és félek hozzászólni bárkihez is. Ez még nem lenne meglepő, hogy idén is így volt, de az, hogy még a műhelyeken is gyengén szerepelek, és már egy értelmes mondat összerakása is problémát okoz, na ez újdonság. Eddig legalább ha munka volt, oda tudtam magam tenni, most viszont még az sem... mondom mindezt úgy, hogy közben rám tört, hogy szeretnék szervezni. Random gondolataim támadtak, hogyan lehetne javítani a KÖMT-élményen, és milyen szívesen megpróbálnám. Awkward, nem?

A KÖMT mindig egy nagy adag meditáció, belső félelmekkel gyürkőzés, elvonulás, újjászületés, katarzis, feltöltődés, felkészülés a télre. Ez idén nem igazán teljesült, de még az is lehet, hogy egy ilyen, minden szempontból sorsfordító és megismételhetetlenül durván lenyűgöző évhez ilyen KÖMT passzolt, amikor kicsit visszafordultam régi önmagamba és emlékeztetett a gyengeségeimre.

A tény, hogy Szonja velem jött, és együtt kalandoztunk a faluban, az Ankalimonos beszélgetések jellege, az utolsó esti hihetetlenül jóleső, meghitt kis motyogós-guggolós telefonhívás, a hozzávetőleges nyugalmam a hazaúton már nagyon is a jelenbe mutatnak.

A világ leggyönyörűbb ősze véget ért.

Előre csak előre, lássuk, mi lesz belőle...

(A világ legnagyobb kérdése jelenleg az, honnan ismeri Tarcsai Tibi a tüncög szót.)