színes álmok táján

Egyszer, kicsi kilencéves koromban egy nagybátyám (huszonvalahány éves lehetett) elvitt városismereti körútra. Nagyon élveztem, mégis a legjobban az tetszett, amikor végül felmentünk a barátnője kollégiumi szobájába. Kilencévesen nagyon meglepett ez az életforma, de ők nem zavartatták magukat, beszélgettek, nevettek, majd egyikük elkezdte random fröcskölni a másikat a csapból folyó vízzel. A másik visszatámadt és vízicsatázni kezdtek. Őszintén elképedtem. Ilyet lehet? Ha valaki nagy, az szétfröcsölheti a csap vizét és nem szólnak rá?

Ekkor határoztam el, hogy gyerekkor-idealizálás ide vagy oda, én nagy akarok lenni, mert az sokkal jobb.

- a 979-es busz a maga indokolatlanságával indult meg az Astoriáról a villamosmegállóban. Leültem és mosolyogva vártam a folytatást. -

A Misterben nem lehet levakarni, azt a tolakodó ürgét, a Kamarában nehéz elmagyarázni, hogy nem akarom, hogy a vállamat fogdossák, Budán az istenért sem lehet elzavarni a hozzánk leülő arcot, a buszmegállóban alkalmazott nyelvészetről beszélgetek egy random spanyollal, dél-koreaieakkal koccintunk újévkor, pózolás közben egy olasz videóra vesz. A megilletődésből lassan rutin lesz, azzal az édes érzéssel karöltve, amit egy férfi (akárhány éves) figyelme jelent. A meghitt kis helyeken magabiztosabban, az újakon bizonytalanabbul. Mindig jelen van, mindig jó és rossz is egyben, közben a huszonkevés lány-élet sava-borsát adja.

- Az Andrássy-útra fordulunk közben merészen, egyesek meglepődnek, akik nem ismerik a járatot, mások inkább az elalvás ellen küzdenek -

Amikor anyának azt mondtam, hogy nem tudom elképzelni a leendő életemet (párkapcsolatomat) randomfaktor nélkül, azt mondta, ezek olyan egyszeri alkalmak, hogy butaság építeni rájuk. De ebbe egyszerűen nem lehet belefáradni. Feliratozott vécépapír-gurigák, véletlenszerű kajahozzávalók, záporozó hűtőtartalom, indokolatlan feles, rapperöltözék, hatalmasnagy plüsscápa, ide-oda hajigált konfettik és kifogyhatatlan ötletek: nem, a randomkodás nem egy ritka ünnep, az egy eszköz, ami könnyedebbé, viccesebbé, sajátabbá tesz minden élményt.

- Az Opera hautue couture szalonjai még az éjszaka közepén is gőgösen világítottak a vacogó BKV-utasokra. Ekkor érzem, milyen nagy a szakadék köztem, és az a nő között, aki legutóbb megköszönte az észrevételemet a divatblogján, és épp lázasan készül az Oscar-díjátadóra. -

Menjünk a KCS-ba, menjünk utána sörözni, üljünk be a Kamarába majd utána a Katapultba, nem jó ez a Bobek, bezzeg a Pajkos Póni, az Altair a leghangulatosabb teaház, a Mika Tivadarban slam est, míg tőle pár méterre több százan zsivalyognak a Szimplában, közben a thai kajától a first class séfek streetfood-bisztróján át egy zsinagógáig és az ELTE PPK-ig minden ott van egy helyen, egy olyan minőségben, egy olyan különlegességgel, hogy ha csak ők léteznének 2 négyzetkilométeres környezetben, akkor is a környék specialitása lennének. Mindig érdekes, mindig vonzó, mindig hangulatos. Üvölti magából a mindent megtehető fiatalság imázsát. És a Duna-partot nem említettem, mert tél van.

- Az ellenőrök fölvették az ellenőrző karszalagjukat. Unott képpel tekintgettek végig a bérleteken, nem mutatva, hogy megkönnyebbülésükre vagy csalódásukra nem kellett-e senkit sem leszállítani a járatról. Megeresztettem nekik egy mosolyt, mert azt mondták nekem, hogy a mosoly mindig jólesik, egyesek arca meglágyult, majd visszatértem az utcanézésbe az ablakon át. -

Na nem mintha mindig minden jól sikerülne. Buta, büdös, erőszakos emberek is megtalálnak néha, nem beszélve arról, amikor mi nem vagyunk kommunikatív állapotban (ezért vagy azért). Vagy sikerül elküldeni, vagy nem... de mindez a hangulathoz tartozik. A dülöngélő szerencsétlenek, a szakadt harisnyák, a rikácsoló hangok, a kilöttyintett borok. A nagy összeveszések, a sírós kirohanások, a zaklatott hazasétálás. Vagy sikerül, vagy nem, lássuk be.

- A Hősök Terén jobbra fordulunk a szánalmasan profán Dózsa György útra, magunk mögött hagyva a nemzeti nagyság jelképeit a palotákkal, követségekkel és villákkal együtt. A körülöttem ülők beszélgetnek vagy bóbiskolnak. -

Ekkora ziccert azonban akkor sem lehet kihagyni. A fiatalság, a globalizáció előnyös oldala, az alkalmazkodóképesség, a carpe diem diatalútja ez a fényes és izgalmas Budapest a fagyos éjszakában, érzelmekkel és okossággal, tervekkel és isteni beavatkozással. Egy engem üdvözlő harmincfős társaság a Krimóban. Egy felém forduló szöszke fej a Pajkos Póniban. Egy engem átölelő kar a Bobekban. Néhány izgatott hang a mikrofonban a Mika Tivadar házban. Csattogó fényképezőgép a Szimplában. Kutyák a Kék Lóban. Indokolatlanul jó fej srácok a Bors Gasztrobárban. Fények és szerelem, ahogy az a fiatalokhoz illik.

- Bár közeledünk a megállómhoz, elkap az érzés, hogy nem akarok leszállni. Fáradtan és dideregve is  nehezen engedem el a pesti éjszakát, az andalító buszt, az átmelegedett ülést. Mert erről az élményről csak felsorolásokban lehet beszélni. -

Mert ilyenkor minden a miénk, mi is egymáséi vagyunk, azok, akik lenni akartunk kicsi korunkban, miközben örökké változunk, fütyülünk a konvenciónkra, és sosem halunk meg.

it's all a big show

Én mondok valamit valakinek, amit ő közkincsként kezel, mert miért ne mondaná el másnak ha már én elmondtam, de én vajon miért nem mondtam el másnak (tulajdonképpen neki is miért mondtam el), nem baj, majd ő elmondja, sőt egyszerre mindenkinek, nem kell félni, jó lesz, és én elmondom valakinek, hogy hülye volt, hogy továbbadta, és az a valaki elmondhatja, hogy én az előző valakit lehülyéztem mert miért ne mondhatnám el ezt az egész világnak ha már neki elmondtam, de nem baj, majd ő elmondja, mert miért ne tenné, mert a kapcsolatok ilyen transzparens dolgok, tulajdonképpen ennyi erővel tökmindegy, kinek mit mondok el, mert úgyis mindenkinek beszélek egyszerre, ha kinyitom a számat, csak akkor meg miért nem beszélek konstans egy megafonba, vagy esetleg miért nem kussolok el örökre, ha olyan úri igényem támad, hogy ne tudjon mindenki minden egyes megnyilvánulásomról.

Vagy mi.

I'll guide you through your years

Az az őszinte öröm, amivel nekem tud esni, semmivel sem pótolható. Ismeri már minden mozdulatomat, csak azt figyeli, épp mi a program. Nem kellett tanítani vagy betörni ahhoz, hogy tudja, mit szabad és mit nem. Kimegy velem, ha látja rajtam, hogy kimehet, ha meg nem látja, nem megy ki. (Ez egy olyan dolog, amit az állandóan ezen problémázó nagynéném soha nem ért meg.) Féktelen szeretetével bújik, dörgölőzik hozzám vagy lesi, éppen mit csinálunk. Néha látom, mit szeretne, akkor utána szaladok. Néha én döntök úgy, hogy a legkopottabb és legelnyűttebb melegítőmben és pulcsimban (terebélyes ruhatáram legértékesebb darabjaiban) felfedezünk egy bozótost vagy bebarangolunk egy lövészárkot. Előremegy, hátranéz, jelez, hogy tiszta a levegő, végigszaglássza a földet, boldog lihegéssel rohan vissza, ha minden oké és várja a következő kanyart. Biztos lábbal kapaszkodik föl az elhagyott homokbánya gyurgyalagfészkektől tarka meredélyén és ugyanolyan biztos lábbal gurul le a másik oldalon az elhagyott gémeskút romjaihoz. (Emlékszem, milyen értetlen szaglászás és bámulás közepette kevert a vályú körül, amikor először láttuk, hogy ledöntötték a vödröt tartó "gémet".) A virágos mezőn szaladni vele legalább 100 métert, közel s távol egy emberrel sem, csak én meg ő, én két, ő négy lábon, mindkettejünk arcán az őrült örömmel, ez az egyik legcsodálatosabb érzés, amire csak emlékezni tudok.

Mindig felsejlik egy rakás szép emlék. Milyen bocsánatkérő vigyorral nyargalt vissza hozzám a legutóbbi sétán, amikor a mező másik végéről kiszúrt egy mozgó állatot, kilőtt, mint a nyíl, majd láthatóan lefékezett és visszafordult, amikor konstatálta, hogy az egy másik kutya! Jól ki is nevettem. :)

Ha érzelgős lennék, elmesélném azt a bizonyos éjszakát vele, még kölyökkorában.

Hm, tegyük fel, hogy érzelgős vagyok.

(Kölyök huskynk mellé vettük társnak, de nem tudtuk, hogy ameddig egy kölyköt nem oltanak be minden betegség ellen, nem szabad másik kölyköt venni mellé. Vettünk, a kicsi megérkezett Tutulla mellé (aki a legszebb és leghülyébb kutya volt, amit valaha láttam), és 2 nap után a következő fogadott: Tutulla meghalt, a kicsiben pedig alig pislákolt az élet a kölyökkori vírus miatt. Infúziót kapott, széntablettát, de harmatgyenge állapotban találtam a fürdőnk konyhájában. Támolyogott, meleg és száraz volt a kicsi orra, rosszkedvűen nyüsszögött a vacokként szolgáló kis rongyokon. Az állatorvos azt mondta, 10 kutyából 1 éli csak túl ezt a vírust. Nekem a fürdőszoba mellett van a szobám, nem engedték, hogy a szobámban aludjon, és nem kicsi szorongással feküdtem le aludni, hogy mi lesz ezzel a kis lénnyel holnapra.

Hajnali 4-kor felriadtam. Úgy éreztem, nem bírom tovább, és berontottam a sötét fürdőbe, ahol egy farkát csóváló egészséges kiskutya szaladt felém. Boldogan üdvözölt a már sokkal kevésbé forró testével, én pedig felkaptam és erősen magamhoz szorítottam, becézgettem, szeretgettem örömömben. Anya felébredt a lármára (mindenre felébred), ő is örömmel nézte a pici, vidám kutyát, kivitte a konyhába, adott neki főtt húst. Fél ötkor a nagynéném is megjelent (a kutyák legfőbb őrangyala, akit valószínűleg a szorongás és a megérzés ébresztett fel ilyen korai órán), és majdnem könnyekig hatódott örömében, amikor meglátta a főtt húst boldogan csócsáló kis vakarcsot. Rögtön elnevezte Mázlinak, amiért ilyen szerencsésen megmenekült.)

Szövetségünk már több mint öt éve tart. Épp elég szörnyű, hogy az ember kutyája ennyivel kevesebb ideig él, mint maga az ember. De Mázlim még úgymond fiatal, boldog és egészséges, és olyan bizalmi kapcsolat fűz össze minket, ami igen nehezen lekövethető az emberek világában, bár szüntelenül törekszem rá.

Nagy barna szemei, nyílt tekintete, jellegzetes futása, és az abból fakadó komikus lihegése mindig elűz minden gondot a fejemből. Milyen rohadt dolog, hogy erre csak pesti egyetemistaként jövök rá!

(ha már Vivi szerint ez a dal kutyákról szól, íme. Nagyon szeretem. :) )

(ennek a két bejegyzésnek meg kellett születnie a visszautazásom előtt)

a raw gem

Ha lemegyek a spájzba, mindig van rá esély, hogy összefutok vele. Az arca felragyog, megtárgyaljuk, éppen ki mit csinál, én lazán és furán kibices stílusban előadom, mi történik épp a családomban, ő nagyokat bólogat és nagyokat nevet.

Lemegyek néha csak úgy, hogy meséljek vagy ő meséljen. Üdítően különböző világban élünk ahhoz képest, hogy egy családba tartozunk és ő egy házban lakik "velünk". (az idézőjel azt kimutatandó van, hogy nem egyértelmű, tulajdonképpen én hol is lakom) Úgy érzem magam, mint egy stand-up komikus, bár neki nem tudnám megmagyarázni, mi is az. Így azt mondom, kabarés. Ő hangosan kacag és sugárzó arccal figyeli fiatal felnőtt létem fordulatait.

Az, hogy mindketten csak úgymond mellékvágányról figyeljük a Timár család működését, különös cinkosokká formált minket. Ő érti, miről beszélek, ha panaszkodok, és válaszolni is tud rá. Bár a válaszai nagyban hasonlítanak egymásra: mosolyogj, ez bizony így van, de ne bánd, majd megtanulod, a korral jár... mégis mindig megnyugtat, amikor újra és újra feltörő kuncogással és hajlongásszerű bólogatással ontja ezeket a minimalista magyarázatokat, amik nem közhelyek, hanem tényleg csak ennyiből állnak. Tud ő már mindent, anyám mit miért csinál, mert ő is így tette vagy tenné most, csak több érzelemmel. És rettenetesen felszabadító, hogy belőle nem árad az az áhítatos tisztelet anyám iránt, ami mindenki másból.

Tudom, hogy sok a baj vele és szomorú és sok bosszúságot okoz anyának és a testvéreinek, de azért senki nem fog megharagudni rám, hogy én attól még nagyon élvezem a társaságát. De most a nagymamám az egyik legjobb arc az életemben, és ez új, és jó, és nagyon imádom. :)

baby you light up my world like nobody else

Olyan hideg van itt a szobában, hogy teljesen indokolatlan, hogy itt ücsörgök és gépelek. De mégis itt vagyok, én szerencsétlen idióta internetfüggő entitás. Ráadásul este bealudtam Rowling felnőttregénye fölött (szó se róla, nem Harry Potter-i figurákkal van megtöltve) egy kiadós Hercegnő és a béka-nézés után, tehát most várhat rám a virrasztás.

Úgy jöttem haza, hogy most minden nagyon király lesz. Na azért nem ilyen hatalmas reményekkel, mert az hiba lenne, de teljes nyitottsággal álltam hozzá az otthoni időtöltéshez, ami régóta nem történt meg. Ön- és emberismereti hullámvasúton vagyok azóta.

Egyrészről ott van a családom, amiben azért mégiscsak felnőttem.

Másrészről kb. négy éve nem lakom otthon, ők pedig lassan de biztosan berendezkedtek a négygyermekes felállásra. A kieső iskolás gyerek helyét idén betöltötte Zsófi húgom, aki rettenthetetlenül viaskodik hatéves létére a Szent Mórral (naptár szerint egy nappal született korábban, mint én, tehát elvileg évvesztesnek kéne lennie, ahogy én is az voltam), a kieső kamaszgyerek helyét betöltötte Gyerek, aki sokkal "kamaszosabban" csinálja ez a műfajt, és persze kevesebb aggodalomra is ad okot, mint az alkohol felé húzó, csúnyácska, szociálisan visszamaradott rocker nővére annak idején, a kieső hiperokos csodagyerek helyét pedig betöltötte Andris, akinek hiperokossága mellé nem társul az a kellemetlen nagypofájúság, ami anno engem jellemzett, tanulmányi jegyei és egyénisége azonban engem idéznek.

A kieső hasznosnővér szerepét pedig általában Noémi tölti be, a maga csendes, felelősségteljes módján. És vagyok én, a félig felnőtt, félig gyerek, ismeretlen dolgokat csináló és ismeretlen problémákkal küzdő entitás, aki egy rejtély a családja számára - anyját leszámítva -, mindig van valami pasija, sok pénzt visz el, a kutyák egészen kerge módon rajonganak érte, és ha itthon van, általában süt valamit. De mit csinál ez a hétvégi vándor pillangó most, hogy egy egész hétig itthon van, és a hétköznapok családi rutinja sokkal szentebb, mint az ő szabálytalan fullextrái?

A családom sosem volt bőbeszédű, de még különösebben kedves sem. Szó sincs róla, hogy csúnyán beszélnénk egymással, de azért nem is hordozzuk a tenyerünkön egymást. Az a tény, hogy én nem a 19 éves, frissen érettségizett Bogi vagyok, az őt azóta berendezett életük pedig nem magától értetődő nekem, úgy tűnik, csak nekem tűnt fel. Őszintén szólva erre én sem készültem fel, így talán még rosszabbul esett, amikor ezek a dolgok kiviláglottak. Nem tudom, hogy megy a napi rutin és kinek miből kell állnia. Merőben új dolog számomra az öcsém kis fociedzés utáni szeánsza apával és a forrócsoki-automatával, anya sirályszerű cikázása a lakás, az iroda és a város között, Zsófi végtelen szóáradata, amelyben kiereszti az iskola okozta gőzt, Nagyi néha megjelenő tál süteményei vagy vágott gyümölcsei, Gyerek állandó sorozatnézése és végtelen számú csetablakjai.

Miért nem ment el Bogi kenyérért, amikor egész nap itthon ült? Mert mióta megjöttem, nem néztem a kenyértartó felé, mellesleg fogalmam sem volt, mikor megy apa boltba és mikor nem.

Miért nem szóltam, hogy 20 percet késett a buszom, és csak akkor érek oda Zsófihoz, amikor már bezárt a napközije? Mert fogalmam sem volt, meddig van nyitva, és anya azt mondta, nem kell sietnem.

Miért este fél 7-kor jut eszembe, hogy mesenézést ígértem Zsófinak, amikor ő 8-kor már aludni szokott? Mert csak most értem haza vele és nem tudtam, hogy ilyen korán lefekszik.

Hogy mertem feltölteni Gyerekről szemüveges képet a facebookra? Szánom-bánom, nem vettem észre, hogy szemüveges rajta, de azonnal töröltem is a kedvéért, ha már ilyen hatalmas nagy problémának bizonyult. De talán nem kéne egy egész napig haragudni miatta.

A szándéktalan kudarcok halmozása eléggé megterhelő tud lenni lelkileg, pláne ha azt az érzést erősítik, hogy útban vagyok a saját családomnak. Akkor már nem tartozom ide? Vagy rosszul csinálok valamit? Hol van a határ az is-is és a sem-sem között? Tegnap már eljutottam a nagyonkiakadás szintjére, amikor már csak azért sem bújtam ki a szobámból, mert nem akartam közveszélyt jelenteni. Tudom, hülye hiperérzékeny. Anya tele kérdőjelekkel bejött, hogy minden rendben van-e, majd rendkívüli érzelmi intelligenciával megkérdezte, csak nem kezdek-e el itt helyben sírni.

-Ó hát nem irigyellek, a családod, ami olyan kis szúrós, élen anyáddal, aki aztán pláne szúrós alkat, hát istenem, figyelni kell és tanulni, mit csinálnak!

-De Nagyi, úgy érzem, hogy mindig csak útban vagyok nekik, és hogy jó fej próbálok lenni, azt senki nem veszi észre...

-Naná, hogy nem veszik észre! Csak mosolyogj, akkor minden könnyebb!

Bár nem sokat tudtam kezdeni Nagyi évek alatt felszedett, zen-buddhistát megszégyenítő nyugalmával, mégis jól esett, hogy valaki megérti, mi bajom lehet. Előző este némi indokolatlan picsogás Metának és Cinegének már szerencsére rendezte a gondolataimat, de anyám még mindig látta rajtam a szomorkodást.

-Nem veszik észre, hogy neked nem minden egyértelmű itt a családban? Látod, ennyire úgy gondolják, hogy még szorosan a családhoz tartozol!

Anya szavai nyilvánvalóan kiforgatták a problémámat, de a mai napon mégis már könnyebb lélekkel mutatkoztam a többiek előtt.

Mert végtére is, minden hordoz magában egy félig meghitt, félig új élményt.

Zsófi vidáman nevet rám a McDonalds-os csirkefalatkái fölött, amit azért vettem neki, mert elkéstem a napköziből.

Gyerek reggel a család lelkére köti, hogy hagyjanak még nekem az überfinomra sikerült sütiből.

Apa szókirakó-párbajra hív a frissen vásárolt tabletjén (és jól el is ver :D).

Anya nagyokat nevet A hercegnő és a békán.

Noémi megkérdezi, hozzon-e valami nasit a boltból hazafelé menet.

Mázli végre nem szalad el a labdával, hanem hagyja, hogy eldobjam neki újra.

Andris kikéri a család véleményét, hogyan hozzon végre össze egy igazgatói intőt.

Nem az, amiben én felnőttem (bár az is egy örökké változó jelenség volt), de azért még mindig a családom. Még mindig tudunk nevetni hülyeségeken, tudom, mit jelent a süti fölött tétován eldörmögött "hát, egészen ehető", tudom, hogy a maguk módján figyelembe vesznek engem is.

Azért mégiscsak még mindig ide tartozom. Talán. :)

hóllofféjm 2012

(eszembe jutott, hogy ha már 2011 végén csináltam ilyen top5 listát, csinálok most is, így megkésve)

Bár ez a hóllofféjm nem lesz olyan reprezentatív, mint a 2011-es, mert ott tényleg arról volt szó, hogy kiemelkedően jó és rossz élményekből állt az év, most viszont sokkal több kicsi jó és kicsi rossz dolog történt, tehát a kiemeltek elég önkényesek. Nem mutatja, mennyi szép pillanatot okoztak nekem a barátnőim és Csaba, meg az MTT kis közösségei, pedig valójában az a lényeg.

Legjobb élmények:

-bogrács-est

-Kálmánnál kaja + Ildivel Maggie ruhák próbálása

-Schein órái

-az év végi tüntetések

-szilveszter Nórival

Legjobb beszélgetések:

-dec.30 Ankalimon

-okt.25 Eszti, a slam est után

-nov. végén anyával a Capriban

-dec. végén Cinegével mindegyik

-zsíroskenyér-est Andrissal

Legrosszabb élmények / Legnagyobb csalódások:

-Mamika halála

-Andris

-Kálmán

-MTT tábor

-Hobbit hétvégék (szervezőként)

Epic:

-lediplomázás és ennek minden előzménye

-Toscana Gyerekkel

-szeptember a kollégiumban :)

-okt.23 és a diáktüntetések

-biciklizés Tiszafüredtől Tápiószentmártonig

-frufru ^^

Zene:

-Ellie Goulding

-Emilie Autumn

-Alison Krauss

-Amaranthe

-Conjure One

-One Direction :3

elhatározzuk, kijelentjük és vállaljuk

Az az én életem tragédiája, hogy a legjobb dolgok az életemben csak úgy megtörténnek velem. Nem szaladok utánuk, nem gyűrök le másokat, hogy elérjem őket, csak úgy... jönnek. Maguktól. Épp ezért semmi motivációt nem érzek, hogy a fent említett fogásokhoz folyamodjak saját magam érvényesítése érdekében. Kínos, de számomra valahol megnyugtató is.

Pont ilyen random, ahogy bekerültem az MTT-be és ahogy MTT Tribute Band-tag lettem.

Az indokoltnál eggyel több érzelemmel néztem végig a kis zenélő társaságon. Fio csakúgy ragyogott a lelkesedéstől, ahogy vezényelt és magyarázta az ötleteit, Ádám a szokott mosollyal és számomra még ismeretlen szigorral vetette bele magát az akkordokba, gillz a végkimerültek üdvözült mosolyával húzta a nótát, Marci magába merülve igazi művészies beleéléssel variálta az akkordokat és a témákat. Én a felelősségtudatos közkatona fegyelmével szinte észre sem vettem, hogy majdnem mindent rám osztanak, ami szólóhegedűt igényel. Utólag veszem észre azt is, mennyire nagyon élveztem ezeket a kis alkalmakat, és milyen hihetetlen gyorsasággal repült el az idő, mikor sor került rájuk.

Inkább negatív, mint pozitív érzelmekkel vártam a LEP-et, de ahogyan ez lenni szokott, amikor már benne voltam, nem volt időm azon gondolkozni, hogy élvezem-e - és pont ezért élveztem. Sosem voltam még szervező ilyen rendezvényen (a feledés jótékony homályába borítandó Hobbit hétvégés közreműködésemet leszámítva), most sem volt nagy szerepem, de ami volt, az jó volt. Az infopultban a szemlélődés és az őrültködés Olostával, a random érkező MTT-sek, a belső működés figyelgetése, majd az überstresszes árusítás, ami a maga transzba esős überstresszeskedéseivel is jó volt, meg a próbák, melyeken végig mindenki üvöltött és idegeskedett (bár valószínűleg ez elkerülhetetlen), de a zenekar rendületlen nyugalommal tette a dolgát. A legjobb volt azt látni, hogy mindenki megtalálta azt a szerepkört, ami jól állt neki és élvezte. Fujfuj, nyál, igen, de egy ilyen jellegű rendezvényről "one does not simply speak without nyál".

Szonjácska jelenléte olyan kis fényes piros pötty volt a rendezvényen, hogy nem is tudom elmondani, milyen jólesett. Talán az esett benne a legjobban, hogy nem szívességből jött el, hanem magától is megtette volna. Hihetetlenül jó érzés volt, hogy a legjobb barátnőm fogékony erre és őszintén érdekli és élvezi ezt az eseményt. (És nem, nem MTT-s. :D)

A művészeti est már egy másik Bogit igényelt. Haza is mentem egy időre, elhoztam a fellépőruhámat, kisminkeltem magamat. Kicsit ijedten, mégis egész más tartással és méltósággal vonultam a lila ízlésficamos tündelány-ruhámban - néhányan meg is jegyezték, hogy rám sem ismertek volna.

A szokott némasággal figyeltem a kapkodós előkészületeket, Fioval (és a csőgörénnyel!) az első sorban rágtuk a körmünket izgalmunkban (és időnként úgy viselkedtünk, mint két vásott rossz óvodás :P). Iszonyúan izzadt a tenyerem és biztos voltam benne, hogy nagyon el fogom rontani.

Nos, nem rontottam el nagyon. Mikor felmentünk a színpadra, én leültem szemben az összes többi "bajtársammal", már csak nyomát éreztem a nagy izgulásnak. Ugyanúgy élveztem a játékot, mint Morganáéknál, amihez mire a Misty Mountains-hez értünk, már az esemény monumentalitása is hozzátett egy nagy löketet. És ahogy kell, úgy tarolt. Nem is volt kedvem lemenni a színpadról.

Régebben és tegnap is a próbákon nem győztek bátorítani, hogy húzzam bátran azt a vonót. Nem lennék ember, ha abban a hangulatban nem jött volna meg a motiváció, hogy valóban így tegyek. A tegnapi LEP több embernek is a "nagy napja volt" - és úgy érzem, közéjük tartozom én is. Sosem voltam még ilyen profi csapat tagja. Őszintén meglepett, mennyien jöttek oda hozzám (és valószínűleg a többiekhez is) azzal, milyen összeszedett, színvonalas produkciót láttak és mennyire tetszett neki - ez őszintén nagyon meghatott. Pláne hogy engem mint hegedűművésznőt azonosítani számomra alapvetően elég abszurd érzés. Egyáltalán nem hegedültem kiemelkedően. Az a hatalmas jóérzés, amivel tettem (tettük), és a harmónia, az volt kiemelkedő.

A Turambar után (amin időnként nem győztem elég nagyokat nyelni) legszívesebben mindenkivel egyszerre beszélgettem/ölelkeztem volna. De a koccintás kb. ilyen érzés is volt, jobb oldalamon egy rakás imádnivaló MTT-ssel, bal oldalamon Szonjával és Zsuzsival. A közös fényképezkedésről lemaradtam, de annyi baj legyen, nem ez számít. Nincs olyan része a napnak, amire rossz érzéssel gondolnék vissza, a jó érzések viszont messze túllépték azt a mennyiséget, amit vártam, és ez már önmagában óriási nagy győzelem, és az a hatalmas "Hűha!"-érzés, ami mindig elfog, ha a napra visszagondolok, az pedig már egészen egyedülálló.

Olyan, mint a tábor: nehéz kívülállónak beszélni róla. :) De most felrakom a kis kitűzőmet a falamra (a rendesre, ami elválaszt a 710-es szobától), a virágos hajdíszemmel együtt, és majd mindig mosolygok, ha rájuk nézek. :)