Az az őszinte öröm, amivel nekem tud esni, semmivel sem pótolható. Ismeri már minden mozdulatomat, csak azt figyeli, épp mi a program. Nem kellett tanítani vagy betörni ahhoz, hogy tudja, mit szabad és mit nem. Kimegy velem, ha látja rajtam, hogy kimehet, ha meg nem látja, nem megy ki. (Ez egy olyan dolog, amit az állandóan ezen problémázó nagynéném soha nem ért meg.) Féktelen szeretetével bújik, dörgölőzik hozzám vagy lesi, éppen mit csinálunk. Néha látom, mit szeretne, akkor utána szaladok. Néha én döntök úgy, hogy a legkopottabb és legelnyűttebb melegítőmben és pulcsimban (terebélyes ruhatáram legértékesebb darabjaiban) felfedezünk egy bozótost vagy bebarangolunk egy lövészárkot. Előremegy, hátranéz, jelez, hogy tiszta a levegő, végigszaglássza a földet, boldog lihegéssel rohan vissza, ha minden oké és várja a következő kanyart. Biztos lábbal kapaszkodik föl az elhagyott homokbánya gyurgyalagfészkektől tarka meredélyén és ugyanolyan biztos lábbal gurul le a másik oldalon az elhagyott gémeskút romjaihoz. (Emlékszem, milyen értetlen szaglászás és bámulás közepette kevert a vályú körül, amikor először láttuk, hogy ledöntötték a vödröt tartó "gémet".) A virágos mezőn szaladni vele legalább 100 métert, közel s távol egy emberrel sem, csak én meg ő, én két, ő négy lábon, mindkettejünk arcán az őrült örömmel, ez az egyik legcsodálatosabb érzés, amire csak emlékezni tudok.
Mindig felsejlik egy rakás szép emlék. Milyen bocsánatkérő vigyorral nyargalt vissza hozzám a legutóbbi sétán, amikor a mező másik végéről kiszúrt egy mozgó állatot, kilőtt, mint a nyíl, majd láthatóan lefékezett és visszafordult, amikor konstatálta, hogy az egy másik kutya! Jól ki is nevettem. :)
Ha érzelgős lennék, elmesélném azt a bizonyos éjszakát vele, még kölyökkorában.
Hm, tegyük fel, hogy érzelgős vagyok.
(Kölyök huskynk mellé vettük társnak, de nem tudtuk, hogy ameddig egy kölyköt nem oltanak be minden betegség ellen, nem szabad másik kölyköt venni mellé. Vettünk, a kicsi megérkezett Tutulla mellé (aki a legszebb és leghülyébb kutya volt, amit valaha láttam), és 2 nap után a következő fogadott: Tutulla meghalt, a kicsiben pedig alig pislákolt az élet a kölyökkori vírus miatt. Infúziót kapott, széntablettát, de harmatgyenge állapotban találtam a fürdőnk konyhájában. Támolyogott, meleg és száraz volt a kicsi orra, rosszkedvűen nyüsszögött a vacokként szolgáló kis rongyokon. Az állatorvos azt mondta, 10 kutyából 1 éli csak túl ezt a vírust. Nekem a fürdőszoba mellett van a szobám, nem engedték, hogy a szobámban aludjon, és nem kicsi szorongással feküdtem le aludni, hogy mi lesz ezzel a kis lénnyel holnapra.
Hajnali 4-kor felriadtam. Úgy éreztem, nem bírom tovább, és berontottam a sötét fürdőbe, ahol egy farkát csóváló egészséges kiskutya szaladt felém. Boldogan üdvözölt a már sokkal kevésbé forró testével, én pedig felkaptam és erősen magamhoz szorítottam, becézgettem, szeretgettem örömömben. Anya felébredt a lármára (mindenre felébred), ő is örömmel nézte a pici, vidám kutyát, kivitte a konyhába, adott neki főtt húst. Fél ötkor a nagynéném is megjelent (a kutyák legfőbb őrangyala, akit valószínűleg a szorongás és a megérzés ébresztett fel ilyen korai órán), és majdnem könnyekig hatódott örömében, amikor meglátta a főtt húst boldogan csócsáló kis vakarcsot. Rögtön elnevezte Mázlinak, amiért ilyen szerencsésen megmenekült.)
Szövetségünk már több mint öt éve tart. Épp elég szörnyű, hogy az ember kutyája ennyivel kevesebb ideig él, mint maga az ember. De Mázlim még úgymond fiatal, boldog és egészséges, és olyan bizalmi kapcsolat fűz össze minket, ami igen nehezen lekövethető az emberek világában, bár szüntelenül törekszem rá.
Nagy barna szemei, nyílt tekintete, jellegzetes futása, és az abból fakadó komikus lihegése mindig elűz minden gondot a fejemből. Milyen rohadt dolog, hogy erre csak pesti egyetemistaként jövök rá!
(ha már Vivi szerint ez a dal kutyákról szól, íme. Nagyon szeretem. :) )
(ennek a két bejegyzésnek meg kellett születnie a visszautazásom előtt)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése