Olyan hideg van itt a szobában, hogy teljesen indokolatlan, hogy itt
ücsörgök és gépelek. De mégis itt vagyok, én szerencsétlen idióta internetfüggő
entitás. Ráadásul este bealudtam Rowling felnőttregénye fölött (szó se róla, nem Harry Potter-i figurákkal van megtöltve) egy kiadós Hercegnő és a béka-nézés után, tehát most várhat rám a virrasztás.
Úgy jöttem haza, hogy most minden nagyon király lesz. Na azért nem ilyen hatalmas reményekkel, mert az hiba lenne, de teljes nyitottsággal álltam hozzá az otthoni időtöltéshez, ami régóta nem történt meg. Ön- és emberismereti hullámvasúton vagyok azóta.
Egyrészről ott van a családom, amiben azért mégiscsak felnőttem.
Másrészről kb. négy éve nem lakom otthon, ők pedig lassan de biztosan berendezkedtek a négygyermekes felállásra. A kieső iskolás gyerek helyét idén betöltötte Zsófi húgom, aki rettenthetetlenül viaskodik hatéves létére a Szent Mórral (naptár szerint egy nappal született korábban, mint én, tehát elvileg évvesztesnek kéne lennie, ahogy én is az voltam), a kieső kamaszgyerek helyét betöltötte Gyerek, aki sokkal "kamaszosabban" csinálja ez a műfajt, és persze kevesebb aggodalomra is ad okot, mint az alkohol felé húzó, csúnyácska, szociálisan visszamaradott rocker nővére annak idején, a kieső hiperokos csodagyerek helyét pedig betöltötte Andris, akinek hiperokossága mellé nem társul az a kellemetlen nagypofájúság, ami anno engem jellemzett, tanulmányi jegyei és egyénisége azonban engem idéznek.
A kieső hasznosnővér szerepét pedig általában Noémi tölti be, a maga csendes, felelősségteljes módján. És vagyok én, a félig felnőtt, félig gyerek, ismeretlen dolgokat csináló és ismeretlen problémákkal küzdő entitás, aki egy rejtély a családja számára - anyját leszámítva -, mindig van valami pasija, sok pénzt visz el, a kutyák egészen kerge módon rajonganak érte, és ha itthon van, általában süt valamit. De mit csinál ez a hétvégi vándor pillangó most, hogy egy egész hétig itthon van, és a hétköznapok családi rutinja sokkal szentebb, mint az ő szabálytalan fullextrái?
A családom sosem volt bőbeszédű, de még különösebben kedves sem. Szó sincs róla, hogy csúnyán beszélnénk egymással, de azért nem is hordozzuk a tenyerünkön egymást. Az a tény, hogy én nem a 19 éves, frissen érettségizett Bogi vagyok, az őt azóta berendezett életük pedig nem magától értetődő nekem, úgy tűnik, csak nekem tűnt fel. Őszintén szólva erre én sem készültem fel, így talán még rosszabbul esett, amikor ezek a dolgok kiviláglottak. Nem tudom, hogy megy a napi rutin és kinek miből kell állnia. Merőben új dolog számomra az öcsém kis fociedzés utáni szeánsza apával és a forrócsoki-automatával, anya sirályszerű cikázása a lakás, az iroda és a város között, Zsófi végtelen szóáradata, amelyben kiereszti az iskola okozta gőzt, Nagyi néha megjelenő tál süteményei vagy vágott gyümölcsei, Gyerek állandó sorozatnézése és végtelen számú csetablakjai.
Miért nem ment el Bogi kenyérért, amikor egész nap itthon ült? Mert mióta megjöttem, nem néztem a kenyértartó felé, mellesleg fogalmam sem volt, mikor megy apa boltba és mikor nem.
Miért nem szóltam, hogy 20 percet késett a buszom, és csak akkor érek oda Zsófihoz, amikor már bezárt a napközije? Mert fogalmam sem volt, meddig van nyitva, és anya azt mondta, nem kell sietnem.
Miért este fél 7-kor jut eszembe, hogy mesenézést ígértem Zsófinak, amikor ő 8-kor már aludni szokott? Mert csak most értem haza vele és nem tudtam, hogy ilyen korán lefekszik.
Hogy mertem feltölteni Gyerekről szemüveges képet a facebookra? Szánom-bánom, nem vettem észre, hogy szemüveges rajta, de azonnal töröltem is a kedvéért, ha már ilyen hatalmas nagy problémának bizonyult. De talán nem kéne egy egész napig haragudni miatta.
A szándéktalan kudarcok halmozása eléggé megterhelő tud lenni lelkileg, pláne ha azt az érzést erősítik, hogy útban vagyok a saját családomnak. Akkor már nem tartozom ide? Vagy rosszul csinálok valamit? Hol van a határ az is-is és a sem-sem között? Tegnap már eljutottam a nagyonkiakadás szintjére, amikor már csak azért sem bújtam ki a szobámból, mert nem akartam közveszélyt jelenteni. Tudom, hülye hiperérzékeny. Anya tele kérdőjelekkel bejött, hogy minden rendben van-e, majd rendkívüli érzelmi intelligenciával megkérdezte, csak nem kezdek-e el itt helyben sírni.
-Ó hát nem irigyellek, a családod, ami olyan kis szúrós, élen anyáddal, aki aztán pláne szúrós alkat, hát istenem, figyelni kell és tanulni, mit csinálnak!
-De Nagyi, úgy érzem, hogy mindig csak útban vagyok nekik, és hogy jó fej próbálok lenni, azt senki nem veszi észre...
-Naná, hogy nem veszik észre! Csak mosolyogj, akkor minden könnyebb!
Bár nem sokat tudtam kezdeni Nagyi évek alatt felszedett, zen-buddhistát megszégyenítő nyugalmával, mégis jól esett, hogy valaki megérti, mi bajom lehet. Előző este némi indokolatlan picsogás Metának és Cinegének már szerencsére rendezte a gondolataimat, de anyám még mindig látta rajtam a szomorkodást.
-Nem veszik észre, hogy neked nem minden egyértelmű itt a családban? Látod, ennyire úgy gondolják, hogy még szorosan a családhoz tartozol!
Anya szavai nyilvánvalóan kiforgatták a problémámat, de a mai napon mégis már könnyebb lélekkel mutatkoztam a többiek előtt.
Mert végtére is, minden hordoz magában egy félig meghitt, félig új élményt.
Zsófi vidáman nevet rám a McDonalds-os csirkefalatkái fölött, amit azért vettem neki, mert elkéstem a napköziből.
Gyerek reggel a család lelkére köti, hogy hagyjanak még nekem az überfinomra sikerült sütiből.
Apa szókirakó-párbajra hív a frissen vásárolt tabletjén (és jól el is ver :D).
Anya nagyokat nevet A hercegnő és a békán.
Noémi megkérdezi, hozzon-e valami nasit a boltból hazafelé menet.
Mázli végre nem szalad el a labdával, hanem hagyja, hogy eldobjam neki újra.
Andris kikéri a család véleményét, hogyan hozzon végre össze egy igazgatói intőt.
Nem az, amiben én felnőttem (bár az is egy örökké változó jelenség volt), de azért még mindig a családom. Még mindig tudunk nevetni hülyeségeken, tudom, mit jelent a süti fölött tétován eldörmögött "hát, egészen ehető", tudom, hogy a maguk módján figyelembe vesznek engem is.
Azért mégiscsak még mindig ide tartozom. Talán. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése