színes álmok táján

Egyszer, kicsi kilencéves koromban egy nagybátyám (huszonvalahány éves lehetett) elvitt városismereti körútra. Nagyon élveztem, mégis a legjobban az tetszett, amikor végül felmentünk a barátnője kollégiumi szobájába. Kilencévesen nagyon meglepett ez az életforma, de ők nem zavartatták magukat, beszélgettek, nevettek, majd egyikük elkezdte random fröcskölni a másikat a csapból folyó vízzel. A másik visszatámadt és vízicsatázni kezdtek. Őszintén elképedtem. Ilyet lehet? Ha valaki nagy, az szétfröcsölheti a csap vizét és nem szólnak rá?

Ekkor határoztam el, hogy gyerekkor-idealizálás ide vagy oda, én nagy akarok lenni, mert az sokkal jobb.

- a 979-es busz a maga indokolatlanságával indult meg az Astoriáról a villamosmegállóban. Leültem és mosolyogva vártam a folytatást. -

A Misterben nem lehet levakarni, azt a tolakodó ürgét, a Kamarában nehéz elmagyarázni, hogy nem akarom, hogy a vállamat fogdossák, Budán az istenért sem lehet elzavarni a hozzánk leülő arcot, a buszmegállóban alkalmazott nyelvészetről beszélgetek egy random spanyollal, dél-koreaieakkal koccintunk újévkor, pózolás közben egy olasz videóra vesz. A megilletődésből lassan rutin lesz, azzal az édes érzéssel karöltve, amit egy férfi (akárhány éves) figyelme jelent. A meghitt kis helyeken magabiztosabban, az újakon bizonytalanabbul. Mindig jelen van, mindig jó és rossz is egyben, közben a huszonkevés lány-élet sava-borsát adja.

- Az Andrássy-útra fordulunk közben merészen, egyesek meglepődnek, akik nem ismerik a járatot, mások inkább az elalvás ellen küzdenek -

Amikor anyának azt mondtam, hogy nem tudom elképzelni a leendő életemet (párkapcsolatomat) randomfaktor nélkül, azt mondta, ezek olyan egyszeri alkalmak, hogy butaság építeni rájuk. De ebbe egyszerűen nem lehet belefáradni. Feliratozott vécépapír-gurigák, véletlenszerű kajahozzávalók, záporozó hűtőtartalom, indokolatlan feles, rapperöltözék, hatalmasnagy plüsscápa, ide-oda hajigált konfettik és kifogyhatatlan ötletek: nem, a randomkodás nem egy ritka ünnep, az egy eszköz, ami könnyedebbé, viccesebbé, sajátabbá tesz minden élményt.

- Az Opera hautue couture szalonjai még az éjszaka közepén is gőgösen világítottak a vacogó BKV-utasokra. Ekkor érzem, milyen nagy a szakadék köztem, és az a nő között, aki legutóbb megköszönte az észrevételemet a divatblogján, és épp lázasan készül az Oscar-díjátadóra. -

Menjünk a KCS-ba, menjünk utána sörözni, üljünk be a Kamarába majd utána a Katapultba, nem jó ez a Bobek, bezzeg a Pajkos Póni, az Altair a leghangulatosabb teaház, a Mika Tivadarban slam est, míg tőle pár méterre több százan zsivalyognak a Szimplában, közben a thai kajától a first class séfek streetfood-bisztróján át egy zsinagógáig és az ELTE PPK-ig minden ott van egy helyen, egy olyan minőségben, egy olyan különlegességgel, hogy ha csak ők léteznének 2 négyzetkilométeres környezetben, akkor is a környék specialitása lennének. Mindig érdekes, mindig vonzó, mindig hangulatos. Üvölti magából a mindent megtehető fiatalság imázsát. És a Duna-partot nem említettem, mert tél van.

- Az ellenőrök fölvették az ellenőrző karszalagjukat. Unott képpel tekintgettek végig a bérleteken, nem mutatva, hogy megkönnyebbülésükre vagy csalódásukra nem kellett-e senkit sem leszállítani a járatról. Megeresztettem nekik egy mosolyt, mert azt mondták nekem, hogy a mosoly mindig jólesik, egyesek arca meglágyult, majd visszatértem az utcanézésbe az ablakon át. -

Na nem mintha mindig minden jól sikerülne. Buta, büdös, erőszakos emberek is megtalálnak néha, nem beszélve arról, amikor mi nem vagyunk kommunikatív állapotban (ezért vagy azért). Vagy sikerül elküldeni, vagy nem... de mindez a hangulathoz tartozik. A dülöngélő szerencsétlenek, a szakadt harisnyák, a rikácsoló hangok, a kilöttyintett borok. A nagy összeveszések, a sírós kirohanások, a zaklatott hazasétálás. Vagy sikerül, vagy nem, lássuk be.

- A Hősök Terén jobbra fordulunk a szánalmasan profán Dózsa György útra, magunk mögött hagyva a nemzeti nagyság jelképeit a palotákkal, követségekkel és villákkal együtt. A körülöttem ülők beszélgetnek vagy bóbiskolnak. -

Ekkora ziccert azonban akkor sem lehet kihagyni. A fiatalság, a globalizáció előnyös oldala, az alkalmazkodóképesség, a carpe diem diatalútja ez a fényes és izgalmas Budapest a fagyos éjszakában, érzelmekkel és okossággal, tervekkel és isteni beavatkozással. Egy engem üdvözlő harmincfős társaság a Krimóban. Egy felém forduló szöszke fej a Pajkos Póniban. Egy engem átölelő kar a Bobekban. Néhány izgatott hang a mikrofonban a Mika Tivadar házban. Csattogó fényképezőgép a Szimplában. Kutyák a Kék Lóban. Indokolatlanul jó fej srácok a Bors Gasztrobárban. Fények és szerelem, ahogy az a fiatalokhoz illik.

- Bár közeledünk a megállómhoz, elkap az érzés, hogy nem akarok leszállni. Fáradtan és dideregve is  nehezen engedem el a pesti éjszakát, az andalító buszt, az átmelegedett ülést. Mert erről az élményről csak felsorolásokban lehet beszélni. -

Mert ilyenkor minden a miénk, mi is egymáséi vagyunk, azok, akik lenni akartunk kicsi korunkban, miközben örökké változunk, fütyülünk a konvenciónkra, és sosem halunk meg.