elhatározzuk, kijelentjük és vállaljuk

Az az én életem tragédiája, hogy a legjobb dolgok az életemben csak úgy megtörténnek velem. Nem szaladok utánuk, nem gyűrök le másokat, hogy elérjem őket, csak úgy... jönnek. Maguktól. Épp ezért semmi motivációt nem érzek, hogy a fent említett fogásokhoz folyamodjak saját magam érvényesítése érdekében. Kínos, de számomra valahol megnyugtató is.

Pont ilyen random, ahogy bekerültem az MTT-be és ahogy MTT Tribute Band-tag lettem.

Az indokoltnál eggyel több érzelemmel néztem végig a kis zenélő társaságon. Fio csakúgy ragyogott a lelkesedéstől, ahogy vezényelt és magyarázta az ötleteit, Ádám a szokott mosollyal és számomra még ismeretlen szigorral vetette bele magát az akkordokba, gillz a végkimerültek üdvözült mosolyával húzta a nótát, Marci magába merülve igazi művészies beleéléssel variálta az akkordokat és a témákat. Én a felelősségtudatos közkatona fegyelmével szinte észre sem vettem, hogy majdnem mindent rám osztanak, ami szólóhegedűt igényel. Utólag veszem észre azt is, mennyire nagyon élveztem ezeket a kis alkalmakat, és milyen hihetetlen gyorsasággal repült el az idő, mikor sor került rájuk.

Inkább negatív, mint pozitív érzelmekkel vártam a LEP-et, de ahogyan ez lenni szokott, amikor már benne voltam, nem volt időm azon gondolkozni, hogy élvezem-e - és pont ezért élveztem. Sosem voltam még szervező ilyen rendezvényen (a feledés jótékony homályába borítandó Hobbit hétvégés közreműködésemet leszámítva), most sem volt nagy szerepem, de ami volt, az jó volt. Az infopultban a szemlélődés és az őrültködés Olostával, a random érkező MTT-sek, a belső működés figyelgetése, majd az überstresszes árusítás, ami a maga transzba esős überstresszeskedéseivel is jó volt, meg a próbák, melyeken végig mindenki üvöltött és idegeskedett (bár valószínűleg ez elkerülhetetlen), de a zenekar rendületlen nyugalommal tette a dolgát. A legjobb volt azt látni, hogy mindenki megtalálta azt a szerepkört, ami jól állt neki és élvezte. Fujfuj, nyál, igen, de egy ilyen jellegű rendezvényről "one does not simply speak without nyál".

Szonjácska jelenléte olyan kis fényes piros pötty volt a rendezvényen, hogy nem is tudom elmondani, milyen jólesett. Talán az esett benne a legjobban, hogy nem szívességből jött el, hanem magától is megtette volna. Hihetetlenül jó érzés volt, hogy a legjobb barátnőm fogékony erre és őszintén érdekli és élvezi ezt az eseményt. (És nem, nem MTT-s. :D)

A művészeti est már egy másik Bogit igényelt. Haza is mentem egy időre, elhoztam a fellépőruhámat, kisminkeltem magamat. Kicsit ijedten, mégis egész más tartással és méltósággal vonultam a lila ízlésficamos tündelány-ruhámban - néhányan meg is jegyezték, hogy rám sem ismertek volna.

A szokott némasággal figyeltem a kapkodós előkészületeket, Fioval (és a csőgörénnyel!) az első sorban rágtuk a körmünket izgalmunkban (és időnként úgy viselkedtünk, mint két vásott rossz óvodás :P). Iszonyúan izzadt a tenyerem és biztos voltam benne, hogy nagyon el fogom rontani.

Nos, nem rontottam el nagyon. Mikor felmentünk a színpadra, én leültem szemben az összes többi "bajtársammal", már csak nyomát éreztem a nagy izgulásnak. Ugyanúgy élveztem a játékot, mint Morganáéknál, amihez mire a Misty Mountains-hez értünk, már az esemény monumentalitása is hozzátett egy nagy löketet. És ahogy kell, úgy tarolt. Nem is volt kedvem lemenni a színpadról.

Régebben és tegnap is a próbákon nem győztek bátorítani, hogy húzzam bátran azt a vonót. Nem lennék ember, ha abban a hangulatban nem jött volna meg a motiváció, hogy valóban így tegyek. A tegnapi LEP több embernek is a "nagy napja volt" - és úgy érzem, közéjük tartozom én is. Sosem voltam még ilyen profi csapat tagja. Őszintén meglepett, mennyien jöttek oda hozzám (és valószínűleg a többiekhez is) azzal, milyen összeszedett, színvonalas produkciót láttak és mennyire tetszett neki - ez őszintén nagyon meghatott. Pláne hogy engem mint hegedűművésznőt azonosítani számomra alapvetően elég abszurd érzés. Egyáltalán nem hegedültem kiemelkedően. Az a hatalmas jóérzés, amivel tettem (tettük), és a harmónia, az volt kiemelkedő.

A Turambar után (amin időnként nem győztem elég nagyokat nyelni) legszívesebben mindenkivel egyszerre beszélgettem/ölelkeztem volna. De a koccintás kb. ilyen érzés is volt, jobb oldalamon egy rakás imádnivaló MTT-ssel, bal oldalamon Szonjával és Zsuzsival. A közös fényképezkedésről lemaradtam, de annyi baj legyen, nem ez számít. Nincs olyan része a napnak, amire rossz érzéssel gondolnék vissza, a jó érzések viszont messze túllépték azt a mennyiséget, amit vártam, és ez már önmagában óriási nagy győzelem, és az a hatalmas "Hűha!"-érzés, ami mindig elfog, ha a napra visszagondolok, az pedig már egészen egyedülálló.

Olyan, mint a tábor: nehéz kívülállónak beszélni róla. :) De most felrakom a kis kitűzőmet a falamra (a rendesre, ami elválaszt a 710-es szobától), a virágos hajdíszemmel együtt, és majd mindig mosolygok, ha rájuk nézek. :)