A sárga avart tapostam a Toomemägin a PásztorHóra zenekarral, és Tarturól meséltem nekik. A fejemben már kész volt a terv: tudtam, hogy este nálunk fognak zenélni. Csak azt kellett elterveznem, hogy hogyan vezessem őket is erre a konklúzióra. (Nem volt nehéz.) Mégis hogyan ne kötnének ki nálunk: annyi egyértelmű nyíl mutatott az életemben ez a zenekar irányába.
Zenélés, ricsaj, öröm csütörtök este. Pihenés pénteken. Ezek a srácok pont olyan jó fejek, mint reméltem.
Önkénteskedés szombaton. Itt-ott hiányos népviseletemben szaladgáltam az ERM-ben, csevegtem az ismert és csak hallomásból ismert helyi finnugor előkelőségekkel, és próbáltam elfogadni, hogy hiába vagyok része ennek a világnak hét éve, itt Észtországban akkor is újonc vagyok. Recepció. Jó ez. Ne aggódjak. A mari sráccal hosszasan elbeszélgettünk mindenféléről, a szivárgó vendégek egyre jobb kedvre derítettek. Egy feles Kolja Anisimovtól. Egy feles Aare Hõrntől. Egy feles Eva Toulouze-tól. Live chat Ivan Kamenschikovval, aki egy asztalosüzem raktárából szemlélte a közvetítést és küldött szelfit. A PásztorHóra letarolta az estét, a buli impromptu jammeléssel folytatódott az Irish Embassy Pubban, ahol az előkapott duda és hegedűk először elriasztották a vendégek felét, majd bevonzottak egy csapat újat. Sör és krumpli. Hideg és meleg. Zene bent, beszélgetés kint. Öröm, hogy valaminek a részese lehetek. Öröm, hogy valakiket hozzásegíthettem, hogy valami részesei lehessenek.
Kevés alvás, a lakás pánikszerű elhagyása egy mögöttünk lobogó spanyol fiúval, hátrahagyott döbbent macskával. Zsibbadt reggelizés, Tallinn lehetetlen kanyargó útjai, demonstráció az esőben, gyógynövénytea egy kortárs társadalomtudományi könyvesboltban. Kuckózás szürke fürdőköpenyben a szürke hotelszobában: nem kell sehova sem menni, senki nem vár ránk, nincs semmi dolgunk. Mintha csak nyaralnánk, olvastunk az ágyban és álomittas szemmel randevúztunk egy telliskivi étteremben. Aztán jöt megint a PásztorHóra, jött a jammelés egy új étteremben, kedves észt lányokkal, hegedűszóval, míg meg nem jelentek a marik és az udmurtok és ki nem rúgták a ház oldalát. A tallinni koncert résztvevőinek egy jó része is ide jött át kivenni a részét a buliból vagy csak egyszerűen szemlélni ezt az évente egyszer történő világcsodát, a moldvai dallamokra mari csasztuskákat ordító férfit, az Ördög Útját profin táncoló udmurtokat, a Marjamollal még évek után is küzdő fiatalságot, az el nem múló táncot és játékot. Nekem zúgott a fejem és homályosan láttam, de ettől az energiától nem lehetett szabadulni, újra és újra bedobtam a magam a táncba, a zenébe, az énekbe, mintha nem is én irányítanám magamat, csak mint egy labda, ide-oda pattognék a parkett, a pult, a beszélgetések és a hangszerek közt. A kocsmából kidobtak, és pillanatok alatt egy fraternitás klubjában találtuk magunkat egy kisbolt sörmennyiségével felszerelkezve, és a zene és tánc folytatódott: a faburkolatú falak és kárpitozott fotelek közt újra körtáncok és dallamfutamok alakultak ki, miközben már a PásztorHóra sokat látott tagjai is kezdtek hitetlenkedni ennyi váratlan fejlemény láttán. Próbáltam magányosan tölteni pár percet, de mindig leült mellém valaki: Kolja, Andris, Anna, Gergő, Matyi, Laci... ültem és örültem. Ültem és fáradt voltam.
A PásztorHórával való elbúcsúzásom szinte könnyesre sikeredett, úgy hozzám nőttek mindannyian, ki-ki egyesével. Hajnali négy is elmúlt már, amikor a vizes tallinni utcákon keresztül megérkeztünk a hotelszobánkba. Másnapra ez a varázslatos, váratlan és indokolatlan hétvége nyomtalanul elmúlt.
Idén sokat szemlélődtem. Pillantásokat, mozdulatokat, irányokat és szavak mögötti értelmeket.
Pár napra elfelejtettem a szorongásokat, csalódásokat, félelmeket, szívfájdalmat.
Jó volt. Jó lesz visszaemlékezni rá.
