hiljaisuus

Anándékcsomagolás után kiosontam a nappaliba, magam sem tudtam, miért. A lámpákat már mindenhol leoltották, csak a hálószóbákban derengett tompa fény: szüleim, András, Gyöngyi...

A karácsony előtti utolsó simítások. Holnap már egy fa fog állni a nagyszobában, és fenyőillat lesz. Meg fényfüzérek.

Minden készen áll. (Najó, majdnem. :))

Alkottunk, főztünk, kotyvasztottunk, takarítottunk, mesét néztünk, néha gondolkodtunk, hogy hogyan s merre tovább, és holnap karácsony. Nekem idén egész stresszmentes volt a készülődés (bőven volt más, ami miatt stresszelhettem), és bár nem kell már senki előtt jézuskásat játszani, mégis szeretem a csendet, a titkolózást, és várni a csengőt, hogy mikor pillanthatjuk meg a feldíszített fát, alatta az ajándékokkal.

Kicsi pelecsalád vagyunk mi ilyenkor, akik összebújva melegítik egymást.

karácsonyi hygge

A cidrizős hidegben szürkén meredeznek az épületek, a szitáló eső nyálkát von a burkolatra, a hideg belassítja a reakcióidőt, a biciklizéshez öltözés-vetkőzés, a vászonszatyrok rendezgetése napi rutin, de ki kell mennem, mert az élet nem áll meg, és nem leszek kevésbé magányos akkor sem, ha kint járom az utcákat, mint ha bent vagyok a falak közt.

A turisták a karácsonyi vásáron az ideérkezők elvarázsoltságával tolerálták a tipikus magyar viszonyokat, a tülekedést, az álságos feliratokat, a harsogó márkalogókat, az illegális árusok által folyamatosan a magasba lődözött világító kék propellereket. A tócsni serceg a vaslapon, a hatalmas diszkoszokban pirított zödségek, galuska, ragu. A gulyás kis piros fazekakban kerül tálalásra, a forralt bor hungarocell pohárban, amit alig melegíti át a kezet. A bódékban a megszokott árusok (még mindig imádom az indigo pólókat). 

Kitöltetek magamnak három deci forralt bolt egy vacogó árussal és felmászok egy meredélyre, ami melegebb napokon a füves részeket keríti el a Vörösmarty téren. Tátott szájjal bámulom a vadiúj, gigantikus méretű Vörösmarty-szobrot a tér közepén, és azon gondolkodom, vajon mit jelent nekünk napjainkban Vörösmarty, mi emeli ki őt ennyire a nemzeti ébredés többi költője közül. Valamilyen zene szól a színpadon. Lövök egy szelfit, mint tavaly... megint csak elkap és magával ragad az érzés, mennyire fenekestül ferfordult minden azóta az életemben.

Valahogy nincs kedvem félig láthatatlan kis meselényként cikázni a tömegben, ahogy általában szoktam. A pénzem is véges, oda kell figyelni rá. A biciklim csomagtartójában egy nagy csomag pelmenyi pihen, kvasszal és orosz majonézzel, ahogy kell, mert ilyenkor télen fontos, hogy az ember pelmenyivel melegítse magát.

Orosz csacsogás a boltos nénivel, small talk a Kamara pultoslányaival, karácsonyi egyezkedés anyával egy karosszékbe lehuppanva a Libri könyvesboltban (ahol felháborodottan látom, hogyan próbálja egy könyv a finn sisut valamilyen cukiságként eladni), állandóan megnyitott csetablakok és a naptár megtöltése utolsó pillanatban lefixtált találkozókkal... és máris nem érzem magam olyan egyedül.

Jól vagy, Bogáta? Nem, de legalább szeretnek. Különböző emberek a világ különböző pontjain.

A 76 üres négyzetméterbe bekuckózva, az adventi koszorú két gyertyájának fényében lehet erre gondolni.

Hihetetlen,

hogy mennyi energiát és örömöt és erőt tud adni egy Skype-hívás. Tulajdonképpen mindent megváltoztat.

Ma visszanéztem egy videót a Laulupiduról.

Annak is meg kellett lennie.

Most pedig a mostnak kell lennie, a lerombolt falakkal és bevallott félelmekkel és állandó figyelemmel és azzal a beismeréssel, hogy erre nem számítottam, de csak azért, mert el sem tudtam képzelni, hogy ennyire boldognak is szabad lenni.

beköszöntöttek a mínuszok

Vajon vannak-e otthon, futott át az agyamon, miközben hazafelé bicikliztem  és megpillantottam a lakást, amikor bevillant az agyamba, hogy dehogyis, nem lakik itt már senki más. Mindenki hazament, ki Pécsre, ki Tartuba. Egyedül lakom a Hegedűs Gyulában, nem csinál senki sem rumlit és nem is segít elmosni az edényeket, nem dudorászik és nem is nyunnyog, nem gyújt mécsest és nem lopakodik be a szobámba reggel.

A konyhában sülő palacsinta emléke vár, a nappaliban félhomályos mesenézésé, a hálószobában nyitott szekrényeké és széktámlára dobált ruháké, a fürdőben közös fogmosásé. Hiányzik az elektromos zongora az erkélyajtó mellől, és a random gyümölcsök a kínálóról.

Holnap a nagyszobában finnórát tartok.

A múlt heti konferencia traumatizált, de valahogy most azt sem bánom, hogy felére csökkent a türelmem.

Minden jó.

Minden rossz.

Nem kell mindig kiemelkedőt alkotnom. Néha az "elég jó" is elég (csak legyen).

Nem kell amiatt aggódnom, hogy máshogy csinálom a dolgokat, mint mások.

Nem kell beengednem az életembe a lehúzó megjegyzéseket, a beszólásokat, a ledominálást, a kioktatást, a lekicsinylést. Még attól sem, akit szeretek.

Nem vagyok köteles elviselnem más problémái okozta negativitást és sértéseket.

Nem vagyok köteles itt maradni.