hagyjál békén

Megnyitom az internetet, és a szemem már úgy siklik el a rózsaszín háttérben vigyorgó szőke nő mellett, mint egy felugró reklám vagy egy sütiengedélyezést követelő ablak mellett.

Az összes kedvenc és nemkedvenc youtuberem kivesézte, az összes twitterező megemlékezett róla, az összes ismerősöm bejelentkezett a moziból, még a pénteki ugrálós edzésen is arra ugráltunk, hogy life in plastic, it's fantastic.

A mozi megmentője.

Feminista. Nem feminista. Férfigyűlölő. Nem férfigyűlölő.

Társadalomkritikus. Vagy nem.

A kultúrharc terméke. Vagy csak egy játékreklám.

Mond valamit. Vagy majdnem mond valamit.

Az elmúlt hetekben úgy éreztem magam, mintha valaki fojtogatna, hogy mondjak már véleményt róla. Mindenkinek van véleménye róla! Azért készült! Nyilatkoztasd ki a véleményed férfiakról és nőkről, haladásról és nemi szerepekről, kapitalizmusról és a korosztályom infantilizálásáról, nosztalgiáról és marketingről!

Margot Robbie vesébe látó nézéssel, teli fogsorral vigyorog rám egy pasztellszínű kalap alól. Nézd, itt vagyok! Erre vártál! Tudom, hogy erre vártál!

Bazdmeg. Hagyjál már békén. Igen, voltak Barbie-jaim, és nagyon szerettem velük játszani, és szép emlékeim vannak róluk, és igen, foglalkoztatnak a fent említett kérdések, de ezt az egész marketingkampányt, ezt az egész édeskés, műanyag, éppen csak egy kicsit riasztó giccset, amely mögött ott hunyorít rám Greta Gerwig neve, úgyhogy tuti komoly témákat feszeget majd a film, mindezt annyira precízen rám, a korosztályomra szabottnak érzem, hogy szinte megfulladok tőle. Lassan pánikreakciót vált ki belőlem a Barbie szó. Szálljatok már le rólam. Hagyatok békén.

Nem akartam figyelmet szentelni neki, pont ezért. De most mégis írok róla, minél kevesebbszer megemlítve a termék nevét, hogy legalább a Google-keresési találatokat ne duzzassza tovább, mert annyira ijesztőnek és disztopikusnak érzem, hogy így sikerült mindenkit az ujja köré csavarnia. És nem úgy, mint ahogy régen a Twilight vagy a Harry Potter tette, hanem hogy mindenki nagyon fontosnak érezze, hogy valami okosságot mondjon róla. Vagy ha nincs mit mondania, legalább vegyen egy fast fashion pólót a márkajelzéssel és lőjön egy hashtages szelfit a moziteremből rózsaszín popcornnal vagy mit tudom én.

Vedd meg, vedd meg, vedd meg. Fogyassz Barbie-t. Szereted őt! Nézd, egyed, viseld, hozd szóba! Fulladj bele!

A marketingnek nem lenne szabad ilyen jónak lennie.

(Azért Broey Deschanel tényleg jókat mond róla.)

Sinderella a másik oldalára fordult mellettem. Gloria is a közelben van, összegömbölyödve alszik az egyik cicabútoron. Én ha nem is összegömbölyödve, de szintén pihenek az ágyon. A szomszéddal egész jó kezd lenni a kapcsolatom, lepasszoltam neki a maradék szárazkolbászokat, amiket a hűtőből bányásztam ki, én ugyanis kezdek szinte teljesen leszokni a húsról.

Az idő szép, és én kifejezetten jól érzem magam.

Nem tudom, pontosan mi történik, és hogy meddig tart (lehet, hogy az augusztusi jó idő és relatíve nyugis időszak teszi?), de egyre jobb minden. Minden nap jó, minden nap egy ünnep.

A sok self-help és inspiráció kezd lassan összeállni egy életfilozófiává, amit képes vagyok gyakorlatba ültetni. Ha elkap egy rossz gondolat, fel kell állni és mást csinálni. Este nem érdemes sokat töprengeni. A doromboló macska csökkenti a stresszt. A mindennapi, szenozoros élmények (ízek, színek, textúrák, illatok) csak arra várnak, hogy teljesen átéljem őket. Átadhatom magam a mozgásnak, a víznek, a napfénynek, a szundításnak a puha cicáim mellett, meditálhatok babfejtés vagy ruhafoltozás közben, elégedetté tesz az elvégzett munka.

Gyöngyi itt volt három napot és sokat beszélgettünk arról, milyen jó elveszteni dolgokat ahhoz, hogy visszataláljunk önmagunkhoz. Én az elvesztés-részen túl vagyok, úgyhogy most lehetek akár nyugodt is.

Megengedőbb magammal.

Nem mérges magamra, vagy nem szégyellni magam folyamatosan. Gyakran az az érzésem, hogy az emberek túlnyomó többsége állandóan szégyelli magát valamiért.

Persze folyton van munka, tanítás, zenekar, egyesület, írás, per a lakás miatt, házimunka (most pl. az istentelen mennyiségű cukkini és paradicsom valamilyen jellegű felhasználása), nem beszélve arról, hogy továbbra is sikítófrászt kapok mind az ukrán háborútól mind a globális felmelegedéstől... de ha valahol képes vagyok lenyugodni, az itt, Tartuban.