Sinderella a másik oldalára fordult mellettem. Gloria is a közelben van, összegömbölyödve alszik az egyik cicabútoron. Én ha nem is összegömbölyödve, de szintén pihenek az ágyon. A szomszéddal egész jó kezd lenni a kapcsolatom, lepasszoltam neki a maradék szárazkolbászokat, amiket a hűtőből bányásztam ki, én ugyanis kezdek szinte teljesen leszokni a húsról.

Az idő szép, és én kifejezetten jól érzem magam.

Nem tudom, pontosan mi történik, és hogy meddig tart (lehet, hogy az augusztusi jó idő és relatíve nyugis időszak teszi?), de egyre jobb minden. Minden nap jó, minden nap egy ünnep.

A sok self-help és inspiráció kezd lassan összeállni egy életfilozófiává, amit képes vagyok gyakorlatba ültetni. Ha elkap egy rossz gondolat, fel kell állni és mást csinálni. Este nem érdemes sokat töprengeni. A doromboló macska csökkenti a stresszt. A mindennapi, szenozoros élmények (ízek, színek, textúrák, illatok) csak arra várnak, hogy teljesen átéljem őket. Átadhatom magam a mozgásnak, a víznek, a napfénynek, a szundításnak a puha cicáim mellett, meditálhatok babfejtés vagy ruhafoltozás közben, elégedetté tesz az elvégzett munka.

Gyöngyi itt volt három napot és sokat beszélgettünk arról, milyen jó elveszteni dolgokat ahhoz, hogy visszataláljunk önmagunkhoz. Én az elvesztés-részen túl vagyok, úgyhogy most lehetek akár nyugodt is.

Megengedőbb magammal.

Nem mérges magamra, vagy nem szégyellni magam folyamatosan. Gyakran az az érzésem, hogy az emberek túlnyomó többsége állandóan szégyelli magát valamiért.

Persze folyton van munka, tanítás, zenekar, egyesület, írás, per a lakás miatt, házimunka (most pl. az istentelen mennyiségű cukkini és paradicsom valamilyen jellegű felhasználása), nem beszélve arról, hogy továbbra is sikítófrászt kapok mind az ukrán háborútól mind a globális felmelegedéstől... de ha valahol képes vagyok lenyugodni, az itt, Tartuban.