Három jó dolog az év végére

Anyukám sehol nem talált finn-magyar kétnyelvű tanulószótárt, amilyet szerettem volna (és amilyen mindenkinek van rajtam kívül a csoportban. Körbekérdezett már a pécsi követségen is, Finnországban is, mindenhol, de mint kiderült, azt a szótárat nem adják ki már. Erre Anja Haaparanta, a pécsi finn lektor, a helyi Finn-Magyar Baráti Társaság elnöke fogta a sajátját, és nekem adta, egy Sibelius CD-vel együtt! Csakúgy mert csak. Voltam egyszer Finnországban vele, még 2007-ben, de nem emlékszik rám. De azért odaadta nekem a saját szótárát karácsonyra.

Egy régi ismerősöm rám írt nemrég cseten. Emlékeztem rá, hogy ő egy ilyen Jobbik-közeli arc, anno Gárdatag is volt, na, és az érdekelte, hogy szerintem, illetve az ELTE FU tanszéke szerint a magyar finnugor nyelv-e. Elmondtam neki, hogy bizonyhogyigen, erre hozott pár forrást, amik ezt tagadták, és megkérdezte a róluk a véleményem. Egész értelmes források voltak de attól még rendelkeztek a gyakran látható pontatlan és önkényes idézések, illetve a körkörös érveléseb, stb. rákfenéivel, mint a legtöbb ilyen szöveg. Rámutattam ezekre, megmondtam, miben tévednek, ő meg megköszönte, hogy foglalkoztam vele, most már érti. És ment útjára, meg én is.

Így kéne kommunikálni, kéremszépen.

Az év utolsó estéjét töltöttem a kolibüfében. Kifizettem a tartozásomat és boldog új évet kívántam Zolinak, a tulajnak, aki karácsonyi/újévi ajándékként adott nekem egy üveg prémium cseh sört. Sosem csinált még ilyet! Alig jutottam szóhoz a meghatódottságtól. :)

Szép így búcsúzni 2014-től.

állapot

Kiegyensúlyozott párkapcsolatban élek perpillanat 4 nyelvvel.

A legjobb az, hogy ezeknek a nyelveknek egy fizikai kiterjedésük is van valahol.

Szeretem, ha van időm megismerni valakit. Szeretem, ha nem indulok nagy tervekkel, csak alakulnak a dolgok. Szeretek lassan haladni.

Szeretem a kellemes meglepetéseket. Szeretem ha megnevettetnek.

Minden nap egyre jobban.

Az van.

Kezdjünk új évet, én azt mondom.

Hogyan kerüld el a karácsonyi stresszt?

Fogalmam sincs.

Mert az a helyzet, hogy nálunk valahogy sohasem stresszes a karácsony. Se a készülődés, se az ünnep, se semmi. Valahogy ez az ünnep nálunk jól működik.

Utálok online sajtó közelébe menni az év ezen szakában, mert csak arról írnak, hogy milyen rossz élmény a karácsony egy csomó embernek. Amit meg is értek. Egy ekkora, anyagi csőddel járó, gondolatokat kitalálni akaró, az év utolsó hajtásába beleeső, csomó macerával járó, nem feltétlenül kedvelt emberek megajándékozását elváró, alapvetően kevesek által igazán átérzett indíttatású (wtf Jézus születése) ünnep annyi sebből változhat a púpok púpjává a háton, hogy ihajcsuhaj. Igen, megadom, tök szívás.

Nálunk pont nem az.

Nálunk valahogy ilyenkor kerülnek a helyükre a dolgok mind, és ekkor nyer az egész év értelmet. 24-én minden egyes perc ki van számolva... és ettől a forgatókönyvtől lesz mindig tökéletes. Tényleg az. De ezek spec. mi vagyunk, mi ezt így szeretjük.

Intim dolog a karácsony, én sem akarok nagyon belemenni, meg fényezni magunkat vagy másokat leszólni, csak idén tényleg eszembe jutott, hogy miért is érzik sokan üresnek vagy nyűgnek ezt az ünnepet, amikor szerintem annyira jó.

Valószínűleg azért, mert sokaknak ez az egymás életébe beleszólás, és a merev hagyományok követésének ideje, amihez egyébként marhára semmi közük, most mégis a közepén találják magukat.

(húha Bogáta, feltaláltad a spanyolviaszt!)

Az emberek olyat tesznek, amit egyébként nem tennének. Ráadásul ugyanazt, a rohadt életbe, hogy jól össze lehessen mérni. Főznek, mert különben mit szól az anyós. Fát díszítenek, mert azt kell. Olyan boltokba mennek és olyan dolgokat vesznek, amik idegenek tőlük, mert valahogy úgy érzik, minél nagyobb kálvária beszerezni egy ajándékot, annál garantáltabb a sikere.

Majd összegyűlnek, és jól megvizsgálják, hogy a másik hogyan teljesítette a számára is valószínűleg pont olyan szenvedéssel járó komplex feladatsort, és az este/hét/hónap maradék részében ezen kattog az agyuk (rosszabb esetben a nyelvük is). És nyilván ezt újracsinálják minden évben, halászléstül, ajándékcsomagolásostul, fadíszítésestül. És összegyűlnek egymásnál, és vetnek egy párórás pillantást egymás életére, és mivel úgysincs különösebb következménye a mondanivalójuknak, gyorsan levonnak néhány jó kis ítéletet, "mert ők látják első pillantásra" - jó alaposan megbántva az alanyokat. Esetleg be is rúgnak egymásnál, amitől kicsit jobban/sokkal kevésbé kezdik el kedvelni egymást.

Majd, miután hazamentek a rokonok/ők a rokonoktól, stb., ülnek és zsibbadnak, mint a farba lőtt vad, hogy na basszus, itt volt az egész rokonság, megítéltek minket valami alapján, ami egyébként hullára nem jellemző ránk, aztán hurrá, boldogkarácsonyt. És közben még magunkat is átvertük, mert tulajdonképpen ez itt mind miért kellett?

Mit akarok ezzel mondani? Nem azt, hogy én is beálltam a karácsonyt szidalmazó kiábrándult kispolgárok hosszú sorába.

Hanem azt, amit már jó néhányszor leírtam ide, és jó néhányszor le is fogok, mert szerintem iszonyú fontos, mégsincs benne az elcsigázott magyar kultúrában, éspedig hogy:

Hagyjuk. Már. Békén. Egymást.

Ne úgy érve, hogy ne látogassuk meg egymást. Hanem hogy szálljunk már le egymás életviteléről.

Mindenkinek annyival könnyebb lenne. Ha azt akarod, hogy a te karácsonyod jobb legyen, mint a másiké, akkor a sajátoddal foglalkozz, az ég szerelmére. A másikéval meg ne. Úgy értem, ne. Tényleg ne. Hagyd békén.

Mint az esküvőn. Azért nem kell töltöttkáposzta és cigánymulatós, mert az anyádnak is az volt. Az az ő döntése, ez pedig a tiéd, end of stroy, viszlát, alászolgája. Jogod van jól érezni magad, az esküvődön is, a karácsonyodon is. Mert az a Tied, nem a másé, az isten szerelmére.

És ugyanúgy: a másé, az pedig a másé, nem a tied, és akárhogy is csinálják, ha az jó nekik, semmi közöd hozzá.

Elvégre a karácsony arról szól, hogy egy kicsit megünnepled magad, hogy túl van ezen a gecifárasztó éven, és hogy milyen mázlista vagy, hogy közben ennyi jó fej ember volt körülötted. Adsz nekik ajándékot, ha úgy jön ki. És meggyőződésem, hogy ez így nem egy ördögtől való ötlet.

És még az sem ördögtől való, hogy megajándékozod anyát-apát-tesót, sőt akár távolabbi rokonokat is, ha

le_tudtok_szállni_egymás_életéről.

Mert mi van akkor, ha te inkább pizzát rendelnél karácsonyra? Vagy ha a nagynénédék inkább a jacuzziban rotyognak otthon ülés helyett, mert náluk ez az ünnep definíciója? Mi történik. Hát a jó nagy semmi, legfeljebb némi megkönnyebbülés.

Kiakaszt, hogy az emberek a karácsonyt okolják a frusztrációjukért, pedig változtathatnának rajta. Hát mi kényszeríti őket, hogy olyan dolgokat csináljanak a szeretet ünnepén, amiket nem akarnak? Juli néni és társai talán botrányosnak tartják egy évig, két évig, majd szépen megszokják, hogy van, akinél pl. nem divat a bejgli vagy a rántotthús. Akik meg szeretik egymást, az úgyis túlélik az efféle katasztrófákat, nemdebár?

És tudod, mi van, ha nem mindenki ugyanúgy tartja a karácsonyt a tízemeletesben? Hát az, hogy már nem is nagyon lehet összehasonlítani őket. Magyarul vége van a stressz fő forrásának. Annak, hogy ki mit fog szólni.

(Soha nem értettem meg azokat, akik olyan kérdésekkel jöttek hozzám, hogy "te mit vennél egy fiúnak", vagy "mit szokás adni anyák napján". Hát mit tudom én! Talán ismerem én az ajándékozandó fiatalembert/anyát? Azt tudom, hogy a saját anyámat hogyan köszöntöm fel, és arra is lenne ötletem, mit adnék a saját pasimnak, de hát az ég szerelmére, az neki való, nem egy fiúnak... Ilyenek nincsenek, csak önálló személyiségek vannak, és igazodás, amivel a közös jó dolgokat csináljuk, a nem közös jó dolgokat külön csináljuk, a rossz dolgokat meg nem csináljuk.)

Mi spec. szeretünk fát díszíteni, és szaloncukrot kötözni, és közösen zabálni, és karácsonyi menüt főzni, és Jézuskázni, és késő estig pezsgőzni, de ezek mi vagyunk, és ezt is a saját módunkon csináljuk. Anya most 24-én, mikor kikászálódtam a zuhany alól egy szál törölközőben, az ajtóban várt, egy szempillantás alatt rám cibált egy irhamellényt, a kezembe nyomott egy kerámiatehenet (az ő kezében egy bárány volt), és közölte, hogy irány Betlehemezni. Uccu neki, "Pásztorok keljünk fel"-t énekelve végigmasíroztunk az összes tesóm szobáján, majd a nagynénémhez és a nagymamámhoz is leugrottunk (egy házban lakunk), és egy cseppet sem zavartattuk magunkat. Na, hát ennyi kellett az alaphangulathoz. Törölköző + irhamellény outfit, kezemben kerámiatehénnel.

Szoktak az emberek ilyet csinálni? Nem szoktak.

Jó volt nekünk? Jó volt. (nagynénémtől bezsebeltünk egy doboz Ferrero Rocher-t érte!)

Te is úgy érezd jól magad, ahogy akarod, és nagyon kérlek, ne törődj senki mással. Semmi közöd senkihez, aki nem okoz neked örömet.

Ez az én javaslatom, hogy hogyan kerüld el a karácsonyi stresszt.

a night to remember

A Hobbitpremier után majdnem kedvem van kritikát írni a filmről (és egyben egy kicsit a könyvről is, mert mindig kicsit vinnyoghatnékom van, amikor bárki is lebecsüli Bilbó szerepét), de inkább ellenállok a kísértésnek. Az az ifjú titánoknak való, én pedig nem vagyok ifjú titán, sőt, lassan egészen "régi" titánnak számítok. És örülök egy kicsit, hogy a nagyon mély és bensőséges Tolkien-szeretetem főként csak a TLV-feladatok írásában nyilvánul meg.

De azért az továbbra is király, hogy emtétésekkel együtt Tolkienkedni mindig menőbb, mint az univerzum 90%-a (főleg ha jól helyezkedek és sehonnan nem hallok audiokommentárt), és ezek olyan dolgok, amikért hálás vagyok, hogy az életembe belekerülhettek.

Az élmény hatására 2 dolog jutott eszembe nagyon:

1. Többször kell kísérleteznem a hajammal, mert abszolút meglepett, mennyire sokan pörögtek rajta, hogy milyen jó így. :3

2. Bilbó <3. Tipikusan az a figura, akit alig vesznek észre, pedig nélküle a sok pozőr balfasz nem lenne sehol, legfeljebb egymás kardjának hegyén. Volt egy régi orosztanárom, aki rámutatott, hogy mikor Bilbó elviszi az Arkenkövet a tünde-ember seregnek, akkor A Hobbit egy lendülettel lekörözi A Gyűrűk ura teljes morális értékét. Abszolút igaza van. Hányan lennénk, akik a makacs, látványos főszereplősködés helyett azt keresnénk, hogyan igazodhatnak ki a legjobban a dolgok?

3. Az elmúlt hetek, plusz ez a Kili-Tauriel szerű műsorozás után megint megállapítanám, hogy a szerelem monnyonle. Eddig is igazán lemondhatott volna, de most tegye meg megint, azonnal, a kurvaéletbemostmár.

És most karácsony, végre.

Na most szóljatok hozzá.

Kaptam egy ilyen jó kis spam-szerű cuccot egy ezo-oldalról. Azt írta, megírja a szerelmi horoszkópomat 2015-re. Na lássuk.

"Szerelmi életed 2015-ben kalandos fordulatot vesz. Nem lesz hiányod a romantikázásban, és a költői helyzetekben sem! Kivéve, ha nem engedsz ennek az érzelmes folyamatnak, mert akkor elszalaszthatsz számos kellemes találkozást és elmaradhat a belső ébredés is. A Vénusz és a Jupiter hatása jótékony, olyan körülményeket teremt számodra, hogy könnyebben megnyílhass, hogy szabadon kimondhasd, mit érzel, és őszintén feltárhasd, ki is vagy valójában. Most külső megjelenésed is szíved érzelmeivel harmonizál, egyszerűen káprázatos leszel sokak szemében. Mindez őszinteségeddel és spontaneitásoddal társulva egyenesen ellenállhatatlanná tesz. A Mars hatására már az év elején fellobban belső lángod, és ez a legjobb pillanatban hoz pozitív eredményt. A partnered szinte el sem hiszi, micsoda heves lángolás van benned. Az első négy hónap arról fog szólni, hogy újra és újra hódíts, akár a régi kapcsolatodat magasba emelve, akár újakat keresve. Több intimitásra lesz szükséged, érezned kell partnereddel a közös ragaszkodást. Azok a találkozások, melyek ebben az évben várnak rád, segítenek megérteni a múltad néhány homályos részét, és legyőzni a felesleges bűnösség érzését és a lelkiismeret furdalást. Ha szingli vagy az év második felében olyan emberekkel találkozol majd, akik szinte - Jin és Jang formájában - kiegészítenek téged és sok mindenben hasonlítanak is rád. Viszont ne félj a különbözőségektől sem, hiszen az ellentétek gyakran vonzzák egymást, s ettől lehet igazán izgalmas egy kötelék. Több udvarló közül is nagyszerűen tudsz majd választani."

Ó, bazz. Hiszen ez az idei évem volt!

Meg, ahogy emlékszem, a tavalyi. És az azelőtti.

Na persze ez nem zárja ki, hogy a jövő év is ilyen lesz. :D

(Szövegírási szempontból egyébként nagy teljesítmény egy ilyen. Érzem mögötte a profizmust, még ha a helyesírás-ellenőrzést nem is. :D)

Olyan horoszkóp vajon nincs, amely megmondja, hogy jól elcseszed, édeslányom? (az is igaz lehetne rám minden évben, höhö)

Plus ça change, plus ce est la même chose. Az van.

hear it in the silence

Ha az ember egy olyan hetet élt át, mint én (te jó ég, még nincs egy hete sem!), akkor utána minden olyan hihetetlenül könnyűnek tűnik.

A nyakamon minden, mégis olyan kiegyensúlyozottnak érzem magam, mintha sosem lett volna gondom. 

Otthonról hazaérve megállapítottam, hogy minden mindegy, a családom úgyis szeret. Ez elég nyomós érv amellett, hogy minden mindegy.

És ami még jön, az az, hogy hiányoznak a barátaim, készülődni akarok a karácsonyra, adventi gyertyákat gyújtottam skypeon, rájöttem egy hatalmas morfológiai anomáliára a mari nyelvben, amin azóta is pörgünk Normannal, hajnalig mariul beszéltem, repjegyeket nézegettem, a könyvtárban ténykedtem, révülést hallgattam, megáztam a bicajon, kaptam nagyimtól egy laptoptartót, ami úgy néz ki, mint egy anyakönyv, és mákgubóval zenéltem.

Nem gondoltam volna, hogy nagynéném egyszeri lelki tanácsai ilyen jól eshetnek valaha, mint ahogy most a hétvégén estek.

Azóta pedig furcsán teljesnek érzem az életet.

Mindig érdemes hazamenni, mindig jólesik a gtalk csengője.

Mindig lehet mindenféle nyelven beszélni.

Mindig mindent érdemes elmesélni.

Az van, az van, az van.

Mi kell egy jó 50. szülinaphoz?

Először is egy anya, aki nem sejt semmit. Sőt, az ebédnél még egy kicsit csalódott is.

Persze kell egy apa is, aki már 2 napja süti a húsokat az ünnepségre, csendesen, diszkréten.

És egy barátnő, aki anyát kiiktatja egy délutánra.

Meg egy csomó régi-régi kép, amiből diavetítést lehet csinálni vicces feliratokkal. Ehhez jól jön, ha az embernek van pár gyereke, aki ezt megcsinálja.

Ha már gyerekekről van szó, külön jó, ha ezek tudnak zenélni is, mert akkor el lehet játszani együtt, apástul egy szülinapi köszöntést, persze átköltve (anyára igazítva).

Aztán persze jól jön egy csomó barát, akit meg lehet hívni, és anyát meglephetik azzal, hogy megjelentek.

Előnyös még egy gördülékeny, jól szervezett logisztika is: mindenki feltankol mindennel, azt' hozza. Mindenki megfelelő időpontban érkezik (még anya is).

Kell egy csomó virág, egy tökéletesen sikerült zenés performansz, és egy hatalmas, percekig tartó röhögésözön a vetítés során. Ez egy olyan alaphangulatot ad, amely megalapozza mindenki jókedvét, ismerkedik, dicséri egymást, örül, hogy ebbe a családba tartozik/ismeri azt.

Hirtelen mindenki kompatibilis egymással. És kedves.

Anya meg szaladgál és vigyorog.

Kell hozzá egy nagyon nagy mennyiségű pezsgő/pálinka is, viszont jó sok kaja is, amitől tulajdonképpen senki nem rúg be, ellenben mindenki marha jól érzi magát. Hasfájósra csipegettük magunkat.

Ennek legalább este 10-ig kell tartania, úgy, hogy a végén mindenki sajnálja, hogy el kell távoznia.

Mert ez egy olyan este volt, amit bármikor újrajátszanánk.

És persze kell hozzá egy anyuka, aki ezt mind bőven megérdemli. <3

Rain came pouring down...

Túl vagyok ezen a két héten.

És asszem élek.

Bár ez azért még nem 100%.

Eljutottam egy-két helyre, ahová nem terveztem, és nem jutottam el pár helyre, ahová meg szerettem volna.

Éreztem pár dolgot, ami meglepett, ahogyan egy csomó érzés hiánya is döbbenetet okozott.

Úgy érzem magam, mint akit megtapostak, mégis valahogy felszabadultam.

Vége, vége, vége... és ez jó, ez egy határozott helyzet, ez erőt ad, nem úgy, mint az elmúlt hónapok ködös, kocsonyás világa.

De a belem kilóg, az agyam szikkadt, az önbecsülésem nyaralni ment.

Néha sírni akarok hajnalig, néha vigyorogva körülnézni, hogy jessz, minden rendben.

Utálom a szerelmet. It's official. Se on virallinen. (Normannal intenzív nyelvgyakorlatba kezdtünk, ma egy fél délutánt cseteltem vele finnül. ^^)

(Egyébként meg FU tanszék <3. Se on myös virallinen. Amikor Heini rám néz, hogy de egyébként semmi baj a finntudásommal, és a többiek abnormálisan jók az átlaghoz képest is, és hogy akkor majd külön foglalkozik velem, de úgy érzi, tök jó vagyok ám, sokkal jobb, mint amilyennek én gondolom magam, és ezt Salánki tanárnő is megerősíti, és bocsánatot kér, hogy eleinte barátságtalan volt velem, és megígéri, hogy megoldjuk a helyzetet... már megint úgy éreztem, hogy képes lennék elsírni magam, de visszafogtam magam.)

"I learned optimism from you... so when we speak again, I wanna see an optimist, like I did before."

A nap végére konstatáltam, hogy csodálatos emberekkel találkoztam nyár eleje óta.

Konstatáltam, hogy az önbizalomhiányt magamnak generálom.

Azt is, hogy most leginkább Helsinkibe vágyok, vagy egy nemlétező univerzumba.

Rain came pouring down,

when I was drowning, that's when I could finally breathe

And that morning,

Gone was any trace of you, I think I am finally clean...

amiről tehetsz

Iszonyatosan sokat gondolkoztam, hogy kitegyem-e ezt a bejegyzést, és még mindig nem vagyok biztos benne, hogy jól teszem, hogy megosztom. De eljutottam odáig, hogy a hallgatásomat lassan cinkosságnak érzem az elkövetőkkel szemben, tehát... íme.

Előre leszögezném, hogy szerencsés lány vagyok, nem erőszakoltak meg soha, a szexuális zaklatás semmilyen formája nem volt a mindennapjaim része.

De.

Megérintett a Project Unbreakable kapcsán is már, meg amikor az az indiai erőszakoláshullám volt (legalábbis amiről a média tudósított), most meg persze ezek a jó kis rendőrségi videók csapták le nálam a taxiórát.

Igazából már több mint egy éve tervezem kitenni ezt a bejegyzést.

Tehetsz róla, tehetsz ellene.

Nem tudok napirendre térni ez a szlogen felett.

Egyszerűen nem hiszem el, hogy ez a hatóság mondanivalója az áldozatoknak. A poszt végére talán világos lesz, miért nem.

Ideje elmondanom az én történetemet.

15 éves voltam, és a kilencedikes osztálykirándulásunkon jártunk épp a mesés Dubrovnikban. Az osztály fele egyöntetűen pizzázni akart, amihez találtunk is egy remek éttermet, melyben az egyik pincér kifejezetten jó fej volt velünk. Összetolták az asztalokat, viccelődött, segítőkész volt, a kaja is zseniális volt, egyszóval... ódákat zengtünk az egészről. Halálra nevettetett minket. Rekordmennyiségű borravalót hagytunk ott, és még együtt le is fényképezkedtünk a pincérrel.

Egy-két órával később egy barátnőmmel visszamentünk az étterembe, mert nagyon kellett pisilnie, és gondoltuk, erről a helyről nem dobnak ki minket, ha használjuk a wc-t, mert már fogyasztottunk - ekkor ott termett az említett jófej pincér, és felajánlotta nekem, hogy elvisz engem kávézni vagy ilyesmi. Azt mondta, már mikor sokan voltunk ott, akkor szimpinek tűntem neki, tehát szívesen megmutatná a várost. Lelkesen beleegyeztem, D, a barátnőm pedig megmondta, hogy oké, ha végeztem, hívjam.

A történethez kicsit ismerni kell engem. Ha bárki találkozót kér tőlem vagy figyelmet szentel nekem, én azt őszinte megtiszteltetésnek veszem, pláne annak vettem 15 évesen. Kiskamaszként igazi "rút kiskacsa" voltam, épp hogy elkezdtem magamra találni... Az, hogy ez a pincér az x fős osztályomból velem akart elmenni, rettenetesen feldobott, ahogy az is, hogy egy helyivel járhatok Dubrovnikban. Egy pillanatig sem fogtam gyanút. Igen, naiv voltam, de nem tudom vádolni magam, eszembe sem jutott - sőt, most is nehezen jutna eszembe -, hogy esetleg rosszat akar.

A pincér nem a városközpontba vezetett, hanem egy elhagyatott sikátorba. Nem kávézni akart vinni, hanem egy nagy vaskapu mögé, fel egy lakásra. Megragadta a kezem és megpróbált gyengéden bevonszolni. Na ekkor rettenetesen megrémültem, és megmondtam, hogy én ide fel nem megyek. Erősködött, húzkodta a kezem, de nem annyira, hogy azt én konkrétan erőszaknak nevezhessem. Idővel feladta.

Ekkor talán mások már elfutottak volna, de én még mindig össze voltam zavarodva. Az osztállyal olyan kedves volt, mindenki bizalmát kivívta... így történhetett, hogy hagytam, hogy egy közparkba vezessen, ahol ölelgetni kezdett a bokrok között.

Nem tudom pontosan megmagyarázni, hogy ezt miért hagytam. Arra emlékszem, hogy le voltam fagyva, nem tudtam, hogy értsem ezt a gesztust, nem tudtam, esetleg hamarabb abbahagyja-e, ha hagyom, meg egyébként is, mi ez... ezalatt rettegtem tőle, hogy felbukkannak az osztálytársaim és meglátnak. Közben elégedetten szuszogott és suttogta, hogy jaj de szép vagyok. Borzasztóan féltem tőle.

Aztán, a sokadik ölelgetés után, amikor már a melltartómnál járt a keze, letéptem magamról és megmondtam, hogy én most és azonnal visszahúzok a többiekhez (akikről fogalmam sem volt, hol vannak). Nem ellenkezett. Azt mondta, ha valamire szükségem lenne, keressem nyugodtan. Kedves volt, én pedig halálosan zavarodott. Úgy köszönt el tőlem, mintha egy közös titkos kalandon vett volna részt velem.

Úgy éreztem magam, mint akit porig aláztak.

Nem tudtam azt mondani, hogy én konkrétan nemi erőszak áldozata lettem. Mert... nem. Nem igazán csinált olyat, ami az én határozott és kifejezett akaratom ellenére történt.

Így aztán hibásnak éreztem magam. Azaz... nem tudtam, hogy a történtek mennyire az én hibám, és mennyire nem, de biztos voltam benne, hogy ha bárki meghallja, első mondata az lesz, hogy hogy lehettem ilyen hülye liba.

Jobb ötletem nem lévén, egy templomba szaladtam és ott maradtam egy ideig, de mocskosnak éreztem magam. A nap végéig sem tudtam szabadulni a pincér kezének az érzésétől. Legszívesebben kibújtam volna a bőrömből, állandóan fészkelődtem, próbáltam valahogy elvonni a figyelmemet róla, de szinte fájt létezni a saját testemben.

Mikor az utcán szembetalálkoztam osztálytársakkal, elhadartam nekik, hogy a pincér molesztált, de azt a reakciót kaptam, amire számítottam. Ugyan Bogi, akkor nem lennél ilyen nyugodt, biztos te is akartad valamennyire, ne drámázz... szerintem igazából nem is hitték el nekem.

...így aztán nem mondtam el senkinek a továbbiakban, a tanároknak sem. Illetve anyukámnak igen. Ő legalább nem hibáztatott. Azt mondta, egy ilyen élményen a legtöbb lány túlesik, legalább különösebb baj nélkül megtapasztaltam, hogy vannak veszélyek.

Az a néhány ember, akinek beszéltem erről később, hosszú évekig egytől egyig engem hibáztatott. Még közeli barátaim is. Persze mélységesen elítélték a pincért, de alapvetően sokkal nagyobb hibának tartották, hogy én elmentem vele egyáltalán, annál, hogy ő egy perverz állat és kiskamasz külföldi lányokat akar berángatni vaskapuk mögé.

15 éves voltam, totálisan tapasztalatlan.

Rendesen fel voltam öltözve.

Színjózanul.

Fényes nappal.

Mégis az én hibám volt.

Az osztályban, mikor a fényképeket válogattuk az - egyébként zseniálisan jól sikerült - osztálykirándulásról, előkerült a kép, melyen a fél osztályom ezzel a pincérrel pózol egy csoportképen az a bizonyos ebéd után.

Elfogott a hányinger.

Íme az ember, aki az élő bizonyítéka, milyen könnyelmű kis cafka voltam ott, gimi 9. osztály végén. Ők pedig egyöntetűen tanúskodnak, hogy ez az ember állatira jó fej, és a tenyerén hordozta az egész csoportot.

Ő pedig éli tovább a világát Dubrovnikban, és gyanús, hogy nem én voltam az első, akinek "meg akarta mutatni a várost", és nem is az utolsó. Vagy talán egyetlen másik lány sem dőlt/dől valaha be neki?

Hát ez az én történetem.

Megfogadtam, hogy soha többet nem megyek vissza Dubrovnikba. Ez nem fontos, ez csak egy fogadalom magamnak.

Az erőszak és a lányok zaklatása túl sokrétű téma ahhoz, hogy most erről elvi vitát folytassak. Nekem még a "jobbik eset" jutott, vadidegenről volt szó, nem kellett többet látnom, nem történt nagy bajom, és nem voltam se részeg, se semmi. Csak kicsi és naiv. Minden percére emlékszem, még arra is, hogy mit viseltem épp aznap (egy nyakig zárt halványzöld felsőt, asszem azóta továbbajándékoztam Szonjának).

Csak azért írom ezt le, hogy 1. kicsit leszámoljak vele, mert őszintén szólva halálosan unom, hogy szégyellnem kell magam érte, 2. bemutassam, hogy nem kell ahhoz se inni, se ismerősnek lennie az elkövetőnek, se kihívóan viselkedni, hogy ilyen megtörténjen, és az áldozatot hibáztassák. Helyzet, amit ki tudnak használni, mindig akad. Esetemben ez a tapasztalatlanságom és jóhiszeműségem volt, de pont ezerféle lehet még.

Szerencsére nem hagyott nagyon mély nyomot, ezért merem leírni. De eljutottam odáig, hogy nem akarom elsődleges bűnösnek érezni magam benne.

Az áldozatok, akik nem merik magukat áldozatoknak tartani, itt vannak, a közeledben, az ismerőseid, barátaid, rokonok közt, és hallgatnak, mint a csuka, mert szégyenkeznek.

Mert ha nem hallgatnak, akkor valahonnan egész biztos, hogy megkapják, hogy az ő hibájuk volt.

Ezt mondják nekik az ismerőseid, rokonaid, azok, akikre felnézel, vagy azok, akik tőled tanultak, sőt, talán te magad is.

Na ez az, amiről tehetsz.

fejjel kifelé

Van valami nagyon zen abban, ahogy csak mesélek, a másik meg csendben mosolyogva hallgat.

Egy ananászos burger felett.

Na jó, nem mindig annyira csendben. :)

Boom clap, ide mindennel, most már nem olyan ijesztő a világ!

________________________

(a cím az EKG-m.)

Egy nap alatt igen hamar összedőlhet a fél világ. (Igen, összedőlt, nem túlzok.)

Meg újra fel is épülhet. Nagyrészt.

És ötszázezer dolog jöhet, meg még egymillió mehet.

Ilyenkor persze pont nem ér rá senki, mert nyilván senki nem számított rá, és nekem sem kéne ráérnem, mert tüntetnem kéne.

Nem tudok mit mondani magamra, másra senkire, sehogy.

Redőny lehúz, nem akarok létezni.

néhány fontos dolog

...például a tegnapi buli egy elég fontos dolog volt. Úgy mindenestül. Jeee, nyomassuk hétfő este, ollé!!!

Hát, vannak, akikért megéri. :)

Sőt, olyanok is vannak, akikért megéri a mai hulla fárasztó nap után újra bebumlizni a városba és nyelvtipológiáról, észt táncokról és mari szavakról (шӱдыр a csillag!) beszélgetni. Finnugrászok forevör. Forevör!

És igen, vannak pillanatok, amikor egy pillantás, egy ölelés, egy közös fintor kifejezőbb, mint sok-sok szó. És ekkor ezeket jó megtenni és sokáig emlékezni rájuk.

Egy nyolcévest sokkal jobban kiakaszt egy urna látványa, mint egy koporsóé.

Egy nap alatt háromféle családhoz alkalmazkodni nem sok, nem kevés, hanem rengeteg. Micsoda különbségek!

Semmi, soha nem tart öröké, és mindig, minden attól függ, ki csinálja, és hogy tőle hiteles-e vagy sem.

Még mindig nem tudom elviselni, ha a szavamba vágnak.

A Blank Space még mindig a kedvenc számom az új albumról.

a mai nap tanulságai

- Ha fáj a hátad egy kicsit, akkor ne várd meg, amíg járni sem tudsz, mert attól nem fog javulni a hatékonyságod.

- a pirított cukkini fokhagymával olyan ízű, mint a popcorn, és egyébként kurvafinom.

- a Harry Potter 24 éves fejjel olvasva egész más, mint eddig.

- A Könyvek Hercege sok év után sem vesztett zsenialitásából, Seiji pedig még mindig a legjobb pasi evör.

- mindig, minden nap jobb, ha van benne Gergő.

hánytorgatjuk

"Uram!

Zárd be ajkam a szenvedésre, sebre, bánatra.

Ismétlésük napról napra fokozza súlyukat,

és rájuk emlékezve egyre édesebbnek tűnik a méreg,

mely megöli lelkemben az életet."

Egyik kedvenc idézetem/imám, kint is van a falamon már majd' egy éve.

Ugyanis szerintem ez fontos. Elég uncsi frázis, hogy "légy pozitív", meg mittomén, de attól még egyre jobban igaznak érzem, hogy máshogy nem nagyon érdemes csinálni a dolgokat.

Mármint attól, hogy valaki a bajait szanaszéjjel teregeti vagy másra is kivetíti, még nem lesz jobb neki. Sőt, ahogy egyik kedvenc ügyfelünk mondja, jól "szart dob a ventilátorba", tehát sokszorosára növeli a szar kiterjedését, ráadásul másokat is beterít szarral.

Nem jó az ám senkinek!

Lehet ám jót is dobni a ventilátorba, az is ugyanígy fog viselkedni. Azaz jóval lesz beterítve a becses miliő.

De most nekem is muszáj egy kicsit panaszkodni.

Ennek a bejegyzésnek nem az ujjal mutogatás és basztatás a célja, hanem egyszerűen eléggé elkeseredtem tegnap, és ez lett belőle.

Mert az van, hogy az nagyon bosszant és bánt, ha direkt jó szándékú és értelmes akarok lenni, mégis muszáj szart meg sértődést meg negatívságot belevinni a dologba, mert... hát nem is tudom, miért. Mert olyan nehéz lenne nem így tenni? Vagy mert olyan jó érzés ezt csinálni?

Senkit nem akartam megbántani, amikor kiléptem egy csoportból, amibe nem kértem a felvételemet (de nem baj, hogy felvettek, félreértésneessék), és nem éreztem életbevágó dolognak a maradásomat/lelépésemet. Megírtam, mi a bajom vele, azt hiszem, korrekten, így igenis értetlenül állok az előtt, hogy még így is megkaptam, hogy hogy tehettem ilyet, hogy kiléptem.

Miért?

Megismétlem.

Miért?

Ha nem írtam volna semmit, csak angolosan távoztam volna, az lett volna a baj. Ha nem írtam volna értelmesen, az lett volna. Ha maradtam volna, az meg nekem lett volna baj. Bárcsak láthatnék értelmet amögött, hogy ezt priviben feszegetni kinek és miért volt jó, de úgy kifejezetten felborzolt indulatokkal kikérem magamnak, ha valaki ebből a szempontból engem elítél vagy számonkér. De úgy igazán.

Nem fogok mindig mindent király ötletnek tartani, amit hozzám közel álló emberek csinálnak. Sorry not sorry. Ettől még nem akartam rosszat.

Király volt a szerda esti próba, és egyébként is úgy gondoltam, hogy épp szükség van egy kis pozitívságra, ezért köszöntem meg a többieknek nyilvánosan, hogy királyok. Megérdemlik. Biztos nagyon furin nézett ki a hírfolyamban, mert nyilván rögtön jött a szar, hogy mikor vesszük már be a többieket, meg a szomorúfej, meg a random bebiggyesztett kérdőjel (WTF??????), mert nyilván azt kell. Most komolyan, a kommentelők nem látták, mi volt ennek a bejegyzésnek a célja? Vagy esetleg komolyan olyan bunkónak gondoltak minket, hogy nem szólunk, ha már jöhetnek új emberek? Hanem én itt jól megmutatom, milyen király nekünk amíg ők hoppon maradva várakoznak a küszöbnél, vagy mi a fészkes...?

Hát álljon már meg a békemenet, a mindenségitmostmár.

Kérdőjel.

Nem hinném, hogy léteznek emberek, akik mindent megengedhetnek maguknak.

Nem hinném, hogy van olyan, akinek mindenhez köze van.

Nem hiszem, hogy valami csak akkor lehet érdekes, hiteles, okos vagy legitim, ha van benne szar.

Tudom magamról, hogy békénhagyás-mániás vagyok, de szerintem békénhagyni egymást tényleg elég jó dolog.

Meg lehet, hogy most én is érzékenyebb vagyok.

És tudom, hogy az MTT-ben a vezéregyéniségek aránya a természetes átlag többszöröse, és ezzel nehéz néha megküzdeni. De attól még ugyanúgy érték nemmegszólalni, nemgyanakodni, nemkontrollálni, nemvéleményterőltetni. És pláne érték nem szart keresni ott, ahol nincs. Mert a fentiek egyikében sem sem volt, és zavar, hogy mások belerakták.

Mert a végén még kiakad a Bogáta, ha sokat piszkálják. :)

Egyébként a szar (cirill betűkkel cap) mariul azt jelenti, hogy háború. Tudnak valamit.

Ennek örömére itt egy kellemes hegyi mari dal, szeretnivalóan esetlen klippel.

(nanáhogy a YT nem hagyja beágyazni...)

https://www.youtube.com/watch?v=aDwUBVC1nVw

blank space

KÖMT óta egy fura köztes álomvilágban élek.

Amiben a legtöbbet Taylor Swift beszél hozzám. (Úristenazújalbum, úristenúristen!) Otthon ülök, ki sem mozdulok, ha meg igen, akkor előtte órákig készülődök. Bámulok a tükörbe, és nem tudom, jó-e nekem, amit látok.

Finnugorral abszolút nem foglalkoztam. Úgy döntöttem, hagyom, amíg újra hiányozni nem kezd. Most munka van, meg valami egészen furcsa introvertálódás. Mást sem csinálok, mint nagyon mélyen gondolkozom. Emlékezek, érzéseket rámolok, szituációkat találok ki, szereplőket cserélek fel egymással, és vizsgálom, hogyan reagálok rájuk gondolatban. Mint egy allergiateszt. Ha itt megnyomom, mi lesz…

Egészen meglepődtem, micsoda rumlit találtam. J De már látom valahol a végét, vagy a rend első jeleit… good.

Taylor új albuma a bőröm alá mászott. Ott volt benne minden, amit én átéltem, és egy csomó olyan gondolat is, ami mintha csak bennem fogalmazódott volna meg. (Bár Taylor mindent képes úgy leírni, hogy mások sikonyálni kezdenek, hogy „ezénvagyok, ezénvagyok!!!”) Én is ott vagyok, ahol ő: 24 évesen már túl sok minden történt velem ahhoz, hogy a világnak bármitől is vége legyen, vagy bármi is megváltsa azt. Húdebölcsnek tűnök, ugye?

Kár, hogy legfeljebb egyelőre csak a Shake if Off-ot tudnám ide belinkelni… bár az is ideillő lenne, ami azt illeti… :D

Inkább megyek tüntetni, és főzök, és szövegírókat koordinálok, és alszom, és… újra gondolkodok és gondolkodok és gondolkodok.

’Cause darling, I’m a nightmare

Dressed like a daydream…

Na most hazamegyek, hátha az egy kicsit felráz.

színek, formák, dallamok

Én Ankalimonnak: Király ám ez a KÖMT.

Ankalimon: Tényleg? Neked is tetszik?

Én: Persze!

Ankalimon: Na hát akkor már tényleg nagyon jónak kell lennie.

-_-"

Igen, ez a KÖMT-ről szóló bejegyzés. Köszönjük, hogy velünk tart.

(Mindig visszaolvasom ilyenkor a tavalyi KÖMT-beszámolókat, és mindig megállapítom, hogy mennyit nőttem azóta... és már előre röhögök az egy évvel idősebb, jövőbeli énemen, aki ezt olvassa, hogy höhö, kis csíra...)

Szóval az idei KÖMT. Hát alapvetően máshogy éreztem magam rajta, mint az eddigi bármelyiken. Ez nem nagy mutatvány, minden KÖMT-ön kicsit máshogy érzem magam, de most valahogy különösen.

Meggyőződésem volt, hogy nem fogom valami nagyon jól érezni magam, de valahogy majd csak kibírom - de nem így lett. Nagyon is jól éreztem magam. Totál más okokból, mint eddig, és igen, elfáradtam, és igen, volt néha bajom, de úgy jöttem haza, hogy ez pöpec volt kérem.

Azért, mert eddig mindig az volt az issú, hogy Bogi vs közösség, de most inkább valahogy Bogi mint a közösség tagja vs... hát, Bogi.

Mert most először egy kicsit "belsősnek" éreztem magam. Nagynak, réginek, tagnak, vagy nem is tudom. Mert nekem mindig az a fájás minden KÖMT-ön, hogy nem érzem igazán idetartozónak magam, minden áldott KÖMT a félősségemmel való hadakozásról szólt, de most valahogy idén először nem. Mintha az emberek is máshogy szóltak volna hozzám, de ez király, kéremszépen, ez nagyon jó. Nagyon kellemes meglepetés volt így érezni magam, és ez bőven elég volt ahhoz, hogy nagyon jó kedvre derítsen egész idő alatt. Márpedig a fő cél az volt, hogy jókedvű legyek egész végig.

Mennyi idő is kellett neked ehhez, Bogáta, 5 év...? marha.

Teszem hozzá, imádom, hogy ennyi "fiatalabb", vagy új arc volt. Most nem a gyerekekre és a babákra gondolok, bár ők is most különösen imádnivalók voltak és nem zavartak, hanem a gimis korúakra. Felnőtt a TLV-generáció, aminek én írtam a feladatokat, nyuunnny!!!4!

A műhelyek egytől egyik zseniálisak voltak. (Jövőre énistartok énistartok énistartok!!!) Egy kis tánc, egy kis kreatív írás, egy kis játék, egy kis agyalás, egy kis kézműveskedés... néha már maga a műhelyvezető személye olyan volt, akiért megérte jelentkezni. Pont ezekre volt szükségem, izomlázra a fókusztánc után (a nyakamban!), Angwennel üvöltözésre (jelenetem felolvasása során) és hatalmas nevetésekre (talán a jelenetírás volt a kedvencem a műhelyek közül), őszi Zebegényre, a maga minden szolgáltatásával, röpizésre, kirándulásra, földönalvásra, paninire. És emberekre, és beszélgetésekre.

Beszélgetésekre a barátaimmal, Orsieval és Abdullal, és Nidoval, és Felixszel (észtek!!!), és Pillangóval miközben Tarcsay Tibi vs gyerekek epikus küzdelmet figyeltük, és különösen Eszturral, hogy önfeláldozó módon vállalta, hogy... váll lesz nekem tegnap éjjel, és még annyi emberrel annyi tevékenységre, amit nem láttam előre, de mégis király volt, illetve arra, hogy spontán királyságok történjenek kb. 100 irtózatosan király emberrel, akikkel volt szerencsém együtt tölteni 3-4 napot. :)

Néhány embert azért fájón hiányoltam. Nem ugyanaz a KÖMT Meta nélkül, Minc is nagyon hiányzott, Ági meg Esgal a feminista vitakörről, és a nagy beszélgetés Ankalimonnal is elmaradt, pedig mondjuk el tudtam volna viselni. Ellenben volt Zsolti, és bizony király élmény volt őt ott látni a KÖMT király közegében. :)

Fura, hogy idén kevesebb volt a műhely és kevésbé feszes a tempó, mégis mindenki istenesen elfáradt. De ez nem baj, elfáradni jöttünk ide, és én annyira örültem, hogy senki nem kísérelte meg megváltani a világot 3 óra alatt (hehe, kivéve a feminista vitakört :D)... nem volt kapkodás, dráma, hiszti. Legalábbis a simamezeiek számára nem látszott, de persze mindig megkérdezhettem Foxot a helyzetről, aki az ajtóban strázsált és bármelyik pillanatban lehetett filózni vele a KÖMT-ről. :) Ellenben megkaptam, hogy cuki vagyok. ^^  Meg az utolsó este... "mindenki ölelje meg Bogit", jaj! :')

Köszönöm, hogy drágák vagytok velem.

"A KÖMT mindig egy nagy adag meditáció, belső félelmekkel gyürkőzés, elvonulás, újjászületés, katarzis, feltöltődés, felkészülés a télre" - írtam tavaly. Most valahogy nem annyira ez volt. Felnövés, jókedv fenntartása, lazaság, barátkozás, hazajárás érzése voltak inkább a kulcsszavak - és ez nagyon jó volt így.

Fela söpröget, hirtelen rám néz. "Bogi, épp téged kerestelek! Volt duális az ősmagyarban?" :D Na az ilyenekért szeretem a KÖMT-öt.

Formák és vonalak, egymás mellé ülések, sár, kilátás, sárgák és zöldek és barnák, vízforraló, tűzveszélyességi osztályok, szőke csaposnő, elkapott és elkapott pillantások, almapálinka, mászó kisbabák, összeröhögés, didergés odakint, burger, kötelek és padok és zsámolyok, reggeli zene, társasozó gang, végiglejtés a sulin a szervezői szobáig, vagy a tornateremben garázdálkodók nézése... atmoszféra. Most is sokat tanultam magamról.

Rájöttem, hogy minden csak addig ijesztő és zavaró és fájdalmas, ameddig nem megyek szembe vele és ismerem meg. Ez izgalmas és jó.

Semmit sem vennék el, tennék hozzá (legfeljebb a kimaradt embereket). De tényleg. Nagyon jó szívvel emlékezem vissza ezekre a napokra. És ez sokkal több, mint amire számítottam.

Ezért jó a KÖMT. Azt hiszed, tudod, hogy milyen, aztán minden évben kiderül, hogy egész másmilyen is lehet. :)

Na helló, otthon.

Az alábbiakban a jelenetírós műhelyre készült "egy darab csokitól kitör minden feszültség  rosszul működő kapcsolatban" koncepció általam történt megvalósítását olvashatjátok. Ez műhelymunka, tehát az életemhez nincs köze.

pre-KÖMT-ception

Volt néhány év, amikor nagyon felnéztem az MTT legtöbb tagjára.

Ez mára elmúlt. Mára már nagyon kevés tagra nézek fel úgy istenigazából. (NB: le sem szoktam nézni olyan nagyon emberekre.)

Asszem ez így mindenkinek jobb.

are we out of the woods yet

Minden félévben beüt az a nap, amikor úgy istenigazából, rohadtuldenagyon elegem van a finnugrisztikából.

Ez a nap ma következett el.

Még jó, hogy kezdődik a szünet, mert különben bizisten be nem vonszolna engem semmi sem holnap órára.

Adja az ég, hogy a KÖMT jó legyen.

Bár, az igazat megvallva, kétlem.

just another...

Én: De Ditta, finnugristával nem szabad kezdeni...!!!

Ditta: Jól van, de... na várj, az indiai is finnugrista?

Én: dehogy, ő biomérnök!

Ditta: De te finnugrista vagy!

Én: Bazeg, tényleg...

Na hát itt van a baj velem. Meg ahogy Ditta rámutatott, ha én külföldre megyek, tuti kikészül a szerelmi életem. Az élet nagy tanulságai ezek, kéremszépen.

Meg az, hogy Erzsébetvárosban hétköznap este kóla-kókuszlikőrözni, világmegváltani, csapossalhaverkodni, dartsozni, küldföldiekkel ismerkedni és franciáulbeszélni még 24 évesen sem az ördögtől való tevékenység. Ellenben nem is azoknak való, akik reggel 6 óta kukorékolnak, mert még rogyadozó térddel ér haza szegény jómunkásleány.

Helsinki nemsokára újra lát talán?

metszetek

Vidáman sütött a nap. A levelek néha tömegesen hullottak le a fákról egy-egy szellő jóvoltából, és árasztották el a padokat, meg az ücsörgő bölcsészek haját.

Daninak a vállára hullott egy. Innentől kezdve nehezebben fókuszáltam az arcára, mert mindig azt a levelet figyeltem, hogy mikor esik le onnan. Kicsit sajnáltam, hogy nincs este és nem sörözünk, akkor ezek a régnembeszéltünk-csevegések általában jobban mennek. Ettől még borzasztóan örültem neki, és annak, hogy végre szakítottunk időt egymásra.

Vigyorogtam, mint a tejbetök, egyszerűen nem lehetett rólam lehámozni a vigyort. Gergő pedig bámult engem és tüncögött, hogy milyen vidám vagyok. A közelben finnugrista tanárok sütkéreztek, és ők is aranyosak voltak.

Az intézeti titkárnő rám sem nézett, olyan hülye libának tartott, amiért csakúgy besétáltam a titkárságra a gyakornokság miatt reklamálni. Nem kaptam ugyanis behívólevelet. Máris mézesmázosabb lett velem, amikor rámutattam a nevemre a papír hátoldalán, amit eddig nem vett észre. Mármint azt, hogy van a papírnak hátoldala.

Így aztán most tanszéki e-mailek jönnek a postaládámba, és úgy érzem magam, mint egy bennfentes. Lö LOL.

Milyen sok különböző ember, gondoltam, ahogy végignéztem a munkatársjelölteken. Zsuzsa ült velünk szemben és lökte a rá jellemző stílusú szövegeket ("ennyi erővel a kanálisba is guríthatja a pénzét, akkor legalább tudja, hol van..."), Ancsival sokszor összenéztünk és vigyorogtunk, mi, a Nagy Projektmenedzserek, akik szintén bölcsészek, szintén ugyanabból a KK-ból ittuk évekig a kávét, és ugyanazon a Trefort Kerten vágtunk át minden áldott nap, mint a mostani kis jelöltek. Szerettem a HR-ességet, és élveztem azt, ahogy kinéztünk. Minél több munkahelyelet ismerek meg, annál jobban szeretem a Szövit.

Eszti egy sóhajjal lehuppant elém. Bezzeg az ő munkahelye...! De mindent pótol egy hihetetlenül finom marhapofapörkölt, hozzá cseh sör, indokolatlanul jó ubisali, ismert és szeretett kolibüfé, szaladgáló gyerekek és felgyógyuló Szonja. Bármennyire is egyre ijesztőbben felnőttes az életünk, ez marad, mint a cövek, mert lehet, hogy mások jól elvannak barátok nélkül, de mi bizony nem!

Egyre jobban szeretem ezeket a zenélős hétköznap estéket. Emberek, akiket ritkán látok, de tudom, hogy jó fejek, zene, amit ritkán hallgatok de élvezek, hegedű, amit ritkán húzok, de amikor igen, akkor mindig rájövök, hogy ez bizony csodajó. Ádám akkordokat keresgél, Angwennek megfájdul a keze a basszgitártól, gillz felvillant egy zombivigyort, Aeglos szóval tartja azt, aki éppen nem a hangszerét nyüstöli. Újratöltődnek a poharak.

Vettem egy hatalmas, gyönyörű, pihe-puha sálat. Olyat, amire W azt mondaná, hogy graceful. Így most aztán én is nagyon annak érzem magam. Ami meg W-t illeti, épp ma írt nekem, hogy egy konferencián elkapta Bill Gatest egy kis csevejre. Hát így telnek ezek a hétköznapok arrafelé, jajdeszarvalakinek.

A Rokon Népek Napja miatti frusztrációmat, fájós lábamat, hulla fáradtságomat azonnal elfújták, amikor beoppantam IHB-ra. Az emberek, a tüncögés a szeretetrohamok levettek a lábamról. Nem tudom, mi volt tegnap pontosan, hogy mindenki valamiért nagyon szeretett, de hihetetlen volt. Mintha az egész heti pozitvságot ott és akkor kaptam volna meg, sűrtíve... az IHB klasszikus kiegészítéseivel. :) Én is annyira szeretek mindenkit...!

Holnap megint piac, főzés, élvezkedés. Asszem mos elégedett velem a világ, én meg igyekszem elégedett lenni vele.

Ami azt illeti, seggre ültem attól, mennyi kedvességet és nagyrabecsülést kaptam a héten. Tényleg. Főleg most úgy, hogy úgy érzem, meg is dolgoztam érte.

Hétvége rulz!

nahátakkor viszlát édesapám

Köszönöm világ, majd értesítelek.

(Tényleg. Nem jár jól velem most senki, kérlek hagyjatok átadni magam a bús enyészetnek.)