A Hobbitpremier után majdnem kedvem van kritikát írni a filmről (és egyben egy kicsit a könyvről is, mert mindig kicsit vinnyoghatnékom van, amikor bárki is lebecsüli Bilbó szerepét), de inkább ellenállok a kísértésnek. Az az ifjú titánoknak való, én pedig nem vagyok ifjú titán, sőt, lassan egészen "régi" titánnak számítok. És örülök egy kicsit, hogy a nagyon mély és bensőséges Tolkien-szeretetem főként csak a TLV-feladatok írásában nyilvánul meg.
De azért az továbbra is király, hogy emtétésekkel együtt Tolkienkedni mindig menőbb, mint az univerzum 90%-a (főleg ha jól helyezkedek és sehonnan nem hallok audiokommentárt), és ezek olyan dolgok, amikért hálás vagyok, hogy az életembe belekerülhettek.
Az élmény hatására 2 dolog jutott eszembe nagyon:
1. Többször kell kísérleteznem a hajammal, mert abszolút meglepett, mennyire sokan pörögtek rajta, hogy milyen jó így. :3
2. Bilbó <3. Tipikusan az a figura, akit alig vesznek észre, pedig nélküle a sok pozőr balfasz nem lenne sehol, legfeljebb egymás kardjának hegyén. Volt egy régi orosztanárom, aki rámutatott, hogy mikor Bilbó elviszi az Arkenkövet a tünde-ember seregnek, akkor A Hobbit egy lendülettel lekörözi A Gyűrűk ura teljes morális értékét. Abszolút igaza van. Hányan lennénk, akik a makacs, látványos főszereplősködés helyett azt keresnénk, hogyan igazodhatnak ki a legjobban a dolgok?
3. Az elmúlt hetek, plusz ez a Kili-Tauriel szerű műsorozás után megint megállapítanám, hogy a szerelem monnyonle. Eddig is igazán lemondhatott volna, de most tegye meg megint, azonnal, a kurvaéletbemostmár.
És most karácsony, végre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése