Ha az ember egy olyan hetet élt át, mint én (te jó ég, még nincs egy hete sem!), akkor utána minden olyan hihetetlenül könnyűnek tűnik.
A nyakamon minden, mégis olyan kiegyensúlyozottnak érzem magam, mintha sosem lett volna gondom.
Otthonról hazaérve megállapítottam, hogy minden mindegy, a családom úgyis szeret. Ez elég nyomós érv amellett, hogy minden mindegy.
És ami még jön, az az, hogy hiányoznak a barátaim, készülődni akarok a karácsonyra, adventi gyertyákat gyújtottam skypeon, rájöttem egy hatalmas morfológiai anomáliára a mari nyelvben, amin azóta is pörgünk Normannal, hajnalig mariul beszéltem, repjegyeket nézegettem, a könyvtárban ténykedtem, révülést hallgattam, megáztam a bicajon, kaptam nagyimtól egy laptoptartót, ami úgy néz ki, mint egy anyakönyv, és mákgubóval zenéltem.
Nem gondoltam volna, hogy nagynéném egyszeri lelki tanácsai ilyen jól eshetnek valaha, mint ahogy most a hétvégén estek.
Azóta pedig furcsán teljesnek érzem az életet.
Mindig érdemes hazamenni, mindig jólesik a gtalk csengője.
Mindig lehet mindenféle nyelven beszélni.
Mindig mindent érdemes elmesélni.
Az van, az van, az van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése