Uhh, glurp, hörr, ajjaj, ennyit írt a tanár, nyüssz, fejek fognak a porba hullani. Akkor is, ha 5-öst adott, ezt biztos csak jófejségből tette.
Na jó, mint kiderült, nem jófejségből tette, az első 2 percben leszögezi, hogy szuper lett, pont ilyenre gondolt, minden tök jó benne. Amiket itt aláhúzott és meg szeretne beszélni, azok csak mini pontatlanságok, amiket csupán jobb észben tartani.
És jött az a maratoni hajhúzós élmény, amikor minden fogalmazásbeli és helyesírási hibán végigmentünk közösen, hangosan felolvasva és kivesézve a problémás pontokat, nekem pedig minden bátorságomra szükség volt, hogy ne torzuljon el az arcon és kushadjak össze, miközben azt kívántam, bárcsak nyílna meg alattam a padló és pottyannék le az alagsori -109-es terembe. Ki is emlékszik már rá, hogy egyébként minden szuper.
Itt-ott fájdogáló önérzettel csoszogtam be a konyhába és próbáltam egy teával lelket önteni magamba. Izé, szú-szá, hálás vagyok, ez, izé, hasznomra fog válni. Csak most fááááj.
És amúgy igen. Éppen szakdolgozatot írok, és akaratlanul is odafigyelek az akkor kivesézett dolgokra, és asszem ettől jobb lesz egy kicsit a mű. Tökre megérte "bátran szembenézni" azzal, hogy hol és mi nem tökéletes még.
Éééééés most NEM, nem folytatom a bejegyzésemet nyígással a szakdogámról, hanem inkább folytatom a megalkotását. Irgumburgum.
"Milyen urdumurtu nyelvet tanulsz? Akkor te sem akarsz meggazdagodni, ugye?"
"Úristen, mi akarsz te lenni, ha még mindig ezekre pazarlod az időd??"
"Te ilyen kis libsizsibsi vagy?"
Ha valaha lesz tumblim, esküszön mikroblognak fogom használni a Kamarában ért inzultusokról.
Ehh. Najó. :) Kezdjük újra.
Szóval most, hogy böjt van, Szonjával a "kevesebb olyat csinálunk, ami rossz, és több olyat, ami jó" projektünk számomra még nagyobb lendületet kapott. A heti kettő edzés, a vasárnapi futások (már ha nem bliccelem őket), a jó öreg vegaság és citromkúra mellé megindult az alkoholböjt is, tehát Bogika csak nagyon indokolt esetben iszik, és akkor sem annyit, mint eddig. Nagyon kellemes érzés. Mint általában ilyen esetekben, rájövök, milyen könnyen elvagyok olyan dolgok nélkül is, amelyek egyébként máskor az életemhez szervesen kapcsolódtak.
Egészen tavasz van, és én megpróbálok minél többet a kellemes időtől jobb kedvűvé válni, és emlékeztetni magam arra a rengeteg dologra, amit kellene csinálnom. Vagy nem emlékeztetni. Bebástyáztam magam megint Kamarába, lüktet a fejem a dupla eszpresszótól, megpróbálom elfedni, hogy alig aludtam, mert görcs volt a gyomromban, melyet az is fokozott, hogy ma reggel az én hibámból majdnem elb*szott egy autó. Jajne, megint udmurt, megint össze fogom keverni a marival, megint le kell adni egy absztraktot, és megint orosz nyelvű ősrégi könyvekből kell mari feltételesmód-jeleket kivadászni, mi több, egész mondatokat írni róluk és azt szakdolgozatnak nevezni. Meglepő tán, ha időnként korcsolyázó T-rexnek érzem magam?
Igen, szóval most ebben a skizofrén állapotban vagyok, amikor az életem nagy része tök jó, csak közben ott lapul egy folyamatos rettegés. Mikor írom meg a szakdogám, mennyire lesz katasztrofális, mikor betegszem meg, fogunk-e új lakást találni, mégis mikor a k életbe lesz nekem időm kiköltözni, hogyan csináljuk meg jól az EAN-t, meg az IFUSCO-ra hogyazistenbe jutok el, a doktori felvételiről nem is beszélve, izé, a mostani félév jelszava az arikulálatlan ordítás, melyet főként hánytatós hullámvasutakon hallatnak.
És közben meg minden olyan jó. Olyan jó az emtété (főleg ha bálozik), olyan jó Csaba, és a barátnőim, olyan jó edzeni, és órára járni, és házit írni, és napközben dolgokat intézni, olvasgatni, értéket képviselni és értéknek érezni magamat---oh wait, hogyállszaszakdogáddal???
Illetve: it's that time of the year again, emlékeztetett a FB is, 3 éve ismerem Antal Gergőt, és kezdtem el készülni a sziktivkari IFUSCO-ra. Na ha valamiért örökké hálás leszek a Jóistennek, az ez a barátság. (najó, is.) Words fail, úgyhogy nem is próbálkozom, a lényeg: teljesen más, és sokkal szegényebb ember lennék ez az ismeretség nélkül.
(A címet megmagyarázva amúgy Raitis Hai, avagy Józan Cápa a nemrég finnórán olvasott mesekönyvünk egy szereplője. Említett cápa olyan nagyon utálta az alkoholt - mivel az folyamatos csuklást okozott neki -, hogy sajnos folyamatos éhezésre volt ítélve, tekintve, hogy a fő táplálékául szolgáló tengerészek véralkoholszintje általában túlment az ő ingerküszöbén. - Na ilyenek a finn gyerekkönyvek.)
Milyen jó lenne olyasvalaki lenni, akinek a személyisége nem szorul folyamatos korrekcióra. Olyan, normális és szerethető embernek lenni, akinek nem kell folyton készenlétben állnia társaságban, hogy ne mondjon fura vagy kínos vagy éppenséggel bántó dolgokat. Szóval akinek nem kell normálisnak álcáznia magát, mert már eleve az, és nem veri le az izzadság a chit-chat beszélgetésektől, és nem gondol rettegéssel a közelgő közös ebédekre, és ha már itt tartunk, nem érzi magát egy itt felejtett marslakónak a tisztes humanoidok között. Nem küzd állandó lépcsőház-effektussal ("basszus, ezt kellett volna mondanom!!"), illetve nem kívánja gyakran, hogy bárcsak láthatatlanná válna, mert akkor nem zavarná a többiek auráját.
Mert amúgy baromi kellemetlen így élni.
És nagyon gyakran éreztem így a Veevánál.
Amiben semmi meglepő nincsen, a Veeva olyan volt, mint egy nagy osztály, és mint minden osztályban, voltak klikkek és csoportok - én pedig egy kicsit kívülálló voltam. Plus ca change, plus c'est la meme chose. (nincs kapacitásom kikeresni a megfelelő ékezeteket)
De befejeztem a munkát a Veevánál, és bár örülök neki, egy kicsit vegyes érzéseim vannak.
Szóval note to self ez a fél év után: akármennyit jellemfejlődök a évek során, nem fogok fura-hülye Bogátából kedves és vállalható Bogátává válni. Nem alakult ki több érzékem a normális emberek iránt, legfeljebb csendesebb és elegánsabb módon tudok visszavonulni a látómezejükből, úgysem kellek én oda. Oké, de ez nem egyenes út az izoláció felé?
Egyik oldalam azt mondja, hogy ahogy öregszem, a világom és a gondolkodásom egyre csak szűkülni fog, tehát ha már most bezárom, kirekesztve az emberek nagy részét, akkor aztán majd megnézhetem magam,
Egy másik része pedig azt mondja, hogy épp eleget szenvedtem antipatikus, nem nekem való emberekkel, akiknek semmi mondanivalóm nincs, és megérdemlem, hogy ne rabolják tovább az időmet.
Akárhogy is, most végre, a finnugoros pályafutásomban először, kizárólag az egyetemre járok. És ez 3 év munka után olyan, mint egy váratlan ajándék, és már most borzasztóan élvezem.
Ezt a bejegyzést 3 napja írtam, és azóta is már sokkal-sokkal jobban érzem magam.
