"Milyen urdumurtu nyelvet tanulsz? Akkor te sem akarsz meggazdagodni, ugye?"
"Úristen, mi akarsz te lenni, ha még mindig ezekre pazarlod az időd??"
"Te ilyen kis libsizsibsi vagy?"
Ha valaha lesz tumblim, esküszön mikroblognak fogom használni a Kamarában ért inzultusokról.
Ehh. Najó. :) Kezdjük újra.
Szóval most, hogy böjt van, Szonjával a "kevesebb olyat csinálunk, ami rossz, és több olyat, ami jó" projektünk számomra még nagyobb lendületet kapott. A heti kettő edzés, a vasárnapi futások (már ha nem bliccelem őket), a jó öreg vegaság és citromkúra mellé megindult az alkoholböjt is, tehát Bogika csak nagyon indokolt esetben iszik, és akkor sem annyit, mint eddig. Nagyon kellemes érzés. Mint általában ilyen esetekben, rájövök, milyen könnyen elvagyok olyan dolgok nélkül is, amelyek egyébként máskor az életemhez szervesen kapcsolódtak.
Egészen tavasz van, és én megpróbálok minél többet a kellemes időtől jobb kedvűvé válni, és emlékeztetni magam arra a rengeteg dologra, amit kellene csinálnom. Vagy nem emlékeztetni. Bebástyáztam magam megint Kamarába, lüktet a fejem a dupla eszpresszótól, megpróbálom elfedni, hogy alig aludtam, mert görcs volt a gyomromban, melyet az is fokozott, hogy ma reggel az én hibámból majdnem elb*szott egy autó. Jajne, megint udmurt, megint össze fogom keverni a marival, megint le kell adni egy absztraktot, és megint orosz nyelvű ősrégi könyvekből kell mari feltételesmód-jeleket kivadászni, mi több, egész mondatokat írni róluk és azt szakdolgozatnak nevezni. Meglepő tán, ha időnként korcsolyázó T-rexnek érzem magam?
Igen, szóval most ebben a skizofrén állapotban vagyok, amikor az életem nagy része tök jó, csak közben ott lapul egy folyamatos rettegés. Mikor írom meg a szakdogám, mennyire lesz katasztrofális, mikor betegszem meg, fogunk-e új lakást találni, mégis mikor a k életbe lesz nekem időm kiköltözni, hogyan csináljuk meg jól az EAN-t, meg az IFUSCO-ra hogyazistenbe jutok el, a doktori felvételiről nem is beszélve, izé, a mostani félév jelszava az arikulálatlan ordítás, melyet főként hánytatós hullámvasutakon hallatnak.
És közben meg minden olyan jó. Olyan jó az emtété (főleg ha bálozik), olyan jó Csaba, és a barátnőim, olyan jó edzeni, és órára járni, és házit írni, és napközben dolgokat intézni, olvasgatni, értéket képviselni és értéknek érezni magamat---oh wait, hogyállszaszakdogáddal???
Illetve: it's that time of the year again, emlékeztetett a FB is, 3 éve ismerem Antal Gergőt, és kezdtem el készülni a sziktivkari IFUSCO-ra. Na ha valamiért örökké hálás leszek a Jóistennek, az ez a barátság. (najó, is.) Words fail, úgyhogy nem is próbálkozom, a lényeg: teljesen más, és sokkal szegényebb ember lennék ez az ismeretség nélkül.
(A címet megmagyarázva amúgy Raitis Hai, avagy Józan Cápa a nemrég finnórán olvasott mesekönyvünk egy szereplője. Említett cápa olyan nagyon utálta az alkoholt - mivel az folyamatos csuklást okozott neki -, hogy sajnos folyamatos éhezésre volt ítélve, tekintve, hogy a fő táplálékául szolgáló tengerészek véralkoholszintje általában túlment az ő ingerküszöbén. - Na ilyenek a finn gyerekkönyvek.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése