I am what I am, I do what I want, but I can't hide

Egész eddig arról panaszkodtam, hogy milyen szar nekem. Szar is volt. De most, ha magamba nézek és ahogy beszélek a többiekkel... most épp fenejó dolgom van. Iszonyatosan érzem, hogy élek, hogy fiatal vagyok és nő vagyok és szabad vagyok.

Soha nem mertem ennyire. Kockáztatok és bejön. Kipróbálok valami újat és sikerül. Nincs határ, nincs kötöttség, és nincs akadály abban, hogy azt tegyem, ami a saját boldogságomhoz vezet.

De mikortól töri derékba ezt a hirtelen jött carpe diemséget a felelősség mások iránt? Mindig felvállaltam magam és azt, hogy sajátos vagyok, de mélyen nagyon fontosak nekem az emberek és az, hogy mit gondolnak rólam. Vannak helyzetek, amikor nincs jó döntés, most viszont talán lenne.

Nem támaszt ki senki oldalról és ez a szabadság őrületes érzés, de ugyanakkor kicsit meg vagyok ijedve. Most annyi minden rajtam múlik, és egy kis hiba, egy kis gyengeség is boríthatja az építményt, és akkor aztán kereshetem magamban az önbecsülést.

Első körben például tudnom kéne, mit akarok valójában.

Istentől kértem erőt, hogy túléljem az elmúlt pár hónapot. Ha akkor erőt kértem, most kétszer ennyit kérek, mert ezúttal nem a világgal kell megküzdenem, hanem önmagammal.

Kná.

tessékmondanimivanmár

Még nem tudom, mire, de asszem ma este leiszom magam.

it's just a thought... only a thought

Háthát. Képzeljétek, huszonegy éves lettem! :)

Erről írtam egy kis összegzést fészbúkon, ezúttal kicsit szélesebb közönséggel kívántam megosztani a gondolataimat... azazhogy ezt a blogot is akárki olvashatja, inkább úgy mondom, jobban az emeriség orra elé akartam tartani szellemi termékemet.

Változnak a dolgok. Én vettem egy nagy levegőt és újra belevetettem magam az MTT-be, Szonjám hazajött, Zsuzsim szakított kétévnyi kapcsolattal és most tüncög, befejeztem a félévet, jön a nyár...

Nóri gerillaakciója a hegedűs sráccal, hát az epic volt. XD Ilyen szülinapi ajándékot sem kaptam még senkitől... és életemben először élveztem, hogy egyedülálló vagyok és megtehetem. :)

Lehet, hogy lehettem volna menőbb is Líthason, de épp eléggé menőnek érzem magam így is. (Jót vigyorogtam azon, amikor Sissi először meglátott és első kommentárja egy „ajaj” volt :D) Nem volt éppenséggel fájdalommentes, de most megkönnyebbülve érzem magam. És poén volt. Főleg a catfight Minccel, remélem ő sincs vele másképp, én nagyon élveztem! :D Meg hát mekkora királyság beülni egy összejövetel közepére és megünnepeltetni magam. Bár mondtam Csabának, hogy ne csináljon felhajtást, de hát... *sóhaj

Voltaképpen szinte csak kettesben beszélgettem emberekkel, a kilátóban vagy az erdőben. De nem volt hiányérzetem... kellett és jót tett.

Szent Iván éjjele az az éjjel, amikor a skandináv országokban az orbitális berúgás mellett a házastársak meg hasonlók nem kérdezik meg egymástól, merre járt a párjuk. Képzeltem én cifra dolgokat erre az estére, arra viszont, ami végül történt, igazán nem számítottam. (pedig Peredhil előre figyelmeztetett... fel kell nőnöm még hozzá bölcsességben) Mindenesetre :)

Egyébként baromi jó volt a Peredhiles találkozóm. Városliget rulz. :)

Az a helyzet, hogy mostanában nagyon nőnek érzem magam és ez jó.

Facebookon hatvanvalahány szülinapi köszöntést kaptam (egyszer valaki azt mondta nekem, hogy gáz összeszámolni így most nem számolom össze), nagyrészt valószínűleg a szülinapi értesítő csodás találmányának köszönhetően, de így is jólestek. Nem vagyok hozzászokva ilyen mennyiségű észbejutáshoz. :)

És most mi lesz?

Letudtam pár dolgot. És most jöjjön valami új.

(Egyesek megkérdezték, mit dúdolok ott non stop a kilátóban. Ezt. Voltaképpen nem illik rám, de most mégis...)

medley

"Bogi, aki mindig olyan csinos, miniszoknya, kivágott felső, értelmes, értelmes gondolatai vannak, időnként kifekszik a parkba egy padon aludni és egyedül nekiáll pálinkát vedelni a vonaton!"

Köszönöm Eszti a jellemzést, szívet melengető volt. :D ^^

Azt nem mondom, hogy nem történt velem semmi, mert történt, csak nem álltak annyira össze bennem, hogy egy épkézláb bejegyzést össze tudjak rakni.

Újfent megjártam Prágát, ezúttal sikerült Bécs érintése nélkül hazaérni, még poén is volt másfél órát a folyosón fetrengeni, mire leülhettünk egy utólag a vonathoz csatolt kocsiban (azért paráztam Břeclavnál, amikor éreztem, hogy szétkapják a szerelvényt...). Hozott némi változást Prága, az én életemben kevésbé, de még így is... végül is ha meggondolom, az út nagy része számomra gondolkodásból állt. Csajszikkal azóta is sokat beszélgetünk, vitatkozunk kapcsolatokról, bűnről és bűnbánatról, mások véleményéről, jellemfejlődésről, önbizalomról, ezeket most még nem tudom kifejteni, egyelőre csak tapogatózunk.

Ez volt a hétfő achievementje.

A keddé az Ankalimonos találkozó volt, amiről a minap írtam. Ez nem achievement, de volt olyan a találkozóban, ami annak számít.

Tegnap az egyik fénypont az volt, hogy kiültünk Nórival a 415 ablakába, Vivit búcsúztatni, aki az út túloldalán ácsorgott a trolimegállóban, benyomtunk valami Katy Perryt és arra bugiztunk az ablakban, totál idiótát csinálva magunkból... a dolog pikantériája persze az volt, hogy Vivi nem egyedül állt a megállóban. Két pasi a hasát fogva nevetett rajtunk.

A másik meg Artemisz, aki este 11-kor a Városligetben felvette a kangoo cipőmet és olyan visongós tüncögéssel pattogott körbe-körbe, hogy felkeltette egy nagyobb falka külföldi srác figyelmét, akik skandálni kezdték, hogy "jump, jump!" XD

A mai nap achievementje az lehetett volna, hogy alig pár órányi tanulással lefeleltem Kenyeres bácsinál és így végeztem az idei vizsgaidőszakkal (és az eddigi legjobb félévem volt), de valahogy most nem érzem azt, hogy frídom és szánsájn. Leginkább kiütve érzem magam, pedig nem volt olyan megerőltető az elmúlt pár napom. A mai nap achievementje az volt, hogy nagyon jót és értelmeset beszélgettem Mokkával (akit szőnyegben leszart egy galamb és Kálmán ezen vihogott az este hátralevő részében...). Ez így leírva unalmasan hangzik, nem is tudom rekonstruálni, de képzeljetek el egy hosszú és élvezetes és tartalmas beszélgetést egy emberrel, akit ismertél eddig is de így még nem láttad megnyilatkozni és boldogan kiegészíthetted a róla alkotott képedet pozitív dolgokkal - na olyan volt. :)

Van annak egy hangulata, amikor este 7-kor bedöglök az ágyamba, rám tűz a nap, egy plüsslóval próbálom árnyékolni magamat és a szobatársam szappanbuborékokat fúj a fejemre. Ilyenkor érzem azt, hogy sehol máshol nem lennék egyetemista, csak a 415-ben.

plus ça change, plus c' est la meme chose

Ejj ejj.

Vannak dolgok, amik éppenséggel összejöhettek volna, de nem jöttek össze és valószínűleg így jobb, de mégis ott van a háttérben, hogy akár alakulhatott volna máshogy is.

És most kiélvezem, hogy valamiről nyíltan írhatok, hahh.

Minden okot megadtam a közvéleménynek arra, hogy pletykák röppenjenek fel rólam és Ankalimonról. Élveztem a dolgot (most is élvezem), és alapjuk is van, mármint aki ismert engem tavaly ősszel, annak nagyon süketnek és vaknak kellett lennie ahhoz, hogy ne lássa rajtam a vastag tüncögést, ami a közelében elfogott. Persze készségesen elhittem, hogy tök hülye vagyok, nagyokat vihogtam, mikor Meta és Patakfalvi Eszti szivattak vele Tolkienszemináriumon, időnként megmosolyogtatott, nagy feneket nem kerítettem neki, kihevertem. Nem igazán mondhatni, hogy fájt.

Tegnap azt mondta, az utóbbi időben több lány is eljutott nála a megtetszés szintjéig, ami eddig nem volt jellemző az életében. Tehát akivel el tudná képzelni. Megkérdeztem, én is köztük vagyok-e, mire azt felelte, hogy simán köztük lennék, ha kapott volna valamiféle pozitív visszajelzést a közeledésére felém.

Háthát. Tény, hogy nekem ez a kis crush-szerűségem inkább a tavaly őszre korlátozódott (azt mondta, ezt érzékelte, és nagyon tetszett neki, milyen méltóságteljesen kezelem a dolgot), kb. addig, ameddig nem jött Máté (tehát rám is érvényes a Minc-szabály, miszerint minden huszonéves lány, aki leül beszélgetni Ankalimonnal, bele is zúg), őneki meg akkor kezdtem igazán tetszeni, mikor idén tavasszal megsűrűsödtek a találkáink és kicsit mélyebben látta, hogyan működöm, de azért elcsodálkoztam. Úgy tűnik, elkerültük egymást. Vagy valahogy nem jött át a dolog, részemről akkor, részéről most.

Erre lehetne azt mondani, hogy egyikünk sem halott, sőt még foglalt sem, de én úgy érzem, ez a hajó már elment. Egy kicsit rossz érzésem van, ha visszagondolok rá, de nem tudom azt mondani, hogy bánom, hogy így alakult. Elég valószínű, hogy nem is lettünk volna mi jók. Mindegy, nem akarok spekulálni a volnákon, nekünk ez jutott. És nagyon jó, hogy ez jutott.

Szintet léptünk vagy ettől kicsit megkopott Ankalimon varázsa számomra? Majd meglátjuk. Poén volt azt látni, hogy jobban zavarban van, mint én. :)

két dolog

Utálok csalódni emberekben. Főleg ha kifejezetten olyan céllal közeledek hozzájuk, hogy megnyugtassanak, megértsenek, stb. Utálok utálok utálok csalódni.

Jogtalan megkönnyebbülés, érdekes érzés. Egyrész örülök neki, másrészt viszket az arcom, hiányol két pofont. Majd biztos megértem, de addig is valahogy furán görbül a világ.

ocean soul

Fázósan összegömbölyödtem a széken, lecsaptam a könyvet és rágugliztam a tételekre. Lőrincz Andi az 5. emeletről főzött nekem Mate teát. Enyhe fintorral kortyolgattam.

Másfél óra tiszta alvásidő után hajnali fél 5-kor úgy csipogott a telefonom, mintha egy egész csapat ember üvöltene a fülembe. Újból nekiugrottam a nyelvészet történetének, ellenállva a még meleg ágyamnak és frissen felgyűrt takarómnak, meg annak is, hogy kinyissam az ablakot, mert Nóri még aludt.

Mikor felébredt, kijött velem tojást sütni, denevérként lengetve sárkánymintás köpenyét virágos pizsamája fölött. Nekem már zúgott az agyam a sok adattól, és olyan fáradt voltam, hogy fogat mosni sem tudtam felkelni az ágyról. Nóri erre befogkrémezte a fogkefémet, a számba dugta és az ágyon elkezte megmosni a fogam.

Reggel 8-ra mentem vizsgázni, fél 11-kor kerültem sorra és háromnegyed órát nyúzott a tanár. Azt hittem, nem választhatom a kedvenc tételemet, így gőzerővel nekiálltam tanulni egy másikra. Végül mégis választhattam a kedvenc tételemet, bár addigra már csak töredékei voltak meg a fejemben. Józan paraszti észből feleltem négyesre.

A postafiókomban két üzenet várt, a blogomon két komment. Elgondolkoztam, mit fogok válaszolni rájuk, miközben hazafelé ballagtam.

Megkaptam a kollégiumi bizottság határozatát, miszerint elfogadták a fellebbezésemet és újra felvettek az Ajtósiba. 415 reloaded!!!

Szerettem volna aludni egyet délután, de Eszti elhívott az Ibolyába. Fél 3 helyett fél 2-re emlékeztem mint időpontra, így volt egy fölös órám. Bevásároltam, könyvtáraztam, majd kifeküdtem a Károlyi-kertben egy padon és ott szunyókáltam egy negyed órát.

A boltban megakadt a szemem egy pletykalapon, amely épp László Attilával kapcsolatban "fedezett fel" valamit. Elöntött a pulykaméreg. Ha ezek kikészítik ezt a helyes gyereket, én levadászom őket!...

Csajokkal boldogan terveztük Prágát, én kissé becsíptem mert alig ettem valamit egész nap, majd hazafelé vettem az irányt. Az esőillatban a Stefánia úton végiggyalogolva átpörgettem magamon a gondolataimat és elmosolyodtam. Igen, pont ez kellett.

Nórival kiwit szeleteltünk és "erdei boszorkány" teát főztünk az esti filmezéshez. Széttüncögtük magunkat Heath Ledgeren a 10 dolog amit utálok benned alatt majd hisztérikus röhögésbe kezdtünk a végén, annyira nem tudtuk levezetni a feromont. Romantika, romantika...

Hirtelen ötlettől vezérelve éjfélkor felkerekedtem és nekivágtam a környéknek. Tettem egy háztömbkört, a Stefánián és a Thökölyn át, a Cházár András utcán végig, visszajutva az Ajtósi Dürer sorra. Zenét nem vittem, csak szívtam az eső- és hársfaillatot. A bennem kavargó gondolatok ha nem is vidámak, egyenesek és nyugodtak voltak.

Most már tudom. Most már rendben.

nézz rám, ez vagyok mind

Nem szoktam bejegyzéseket törölni, ahogy megbánni vagy tagadni sem az én kenyerem, de annyira padlóra kerültem, hogy egyszerűen sehogy sem állta meg a helyét a dolog.

Mindig is nagyon utáltam, hogy ha valakivel összejöttem, én kerültem az ő társaságába, és ha ugrott a pasi, ugrottak a barátok is, legalábbis szinte mind. Ezért örültem az MTT-nek, gondoltam ha lesz valakim (nem az MTT-ből), és elromlik a dolog, legalább az MTT megmarad nekem.

A nagy büdös lófaszt.

Aki egy kicsit ismer engem, az tudja, hogy nagyon fontos tud lenni nekem egy társaság, ha nem is olyan szoros barátok közege, de olyan, ahol történnek dolgok, összejövetelek vannak, pezseg az élet. Na, nem akarom túlmagyarázni. Fáj, dühít, kikészít a gondolat, hogy mégis most én szaladok és én bujkálok, pedig esküszöm, a világ legjobb fej embere próbáltam lenni ebben a helyzetben, korrekt meg megértő meg minden, és azok, akik ezt felrúgták és semmibe vettek, azoknak az égegyadta világon semmi bajuk, sőt, figyelhetem, milyen menő vagyok, ha máshogy nem, ezzel faszán boldoggá tettem Mátét, és messziről szemlélhetem, milyen jó is neki. Nem az zavar, hogy jó neki. Hanem az, hogy az én kisemmizésemből áll ez a jóllét, és ami nekem marad, az néhány megvető mosoly.

Éget a megaláztatás, rág belülről, hogy nem értem, és az egész nem értéstől lesz fájdalom minden mozdulata, sehogy sem tudok felkészülni rá, nem tudom eltemetni magamban. Ez nem szerelem vagy valami hasonló, sebzettség és értetlenség a lelkem egy olyan részén, ami nagyon érzékeny és nyomot hagy benne minden.

De minek is beszélek erről. Nem lesz ettől semmi sem jobb. Max. megmosolyogtat néhány embert, a többi pedig hülyének néz. Vagy ennek a keresztmetszete.

Pont ennyit ért minden erőfeszítésem, hogy helyén tudjam kezelni a dolgokat. Ezek után mit várjak? Hogy törhetett össze minden alig két hónap alatt?

Egy-két hete még azt írtam, hogy at least, I've still got myself. Már ebben sem vagyok olyan biztos.Nem tudok mindenre magyarázatot adni magamnak, koszosnak, kicsinek, elbukottnak érzem magam. De már annyira elegem van a felnőttségből, ha ennyit mind ért az összes felnőttségem.

Most mibe kapaszkodjak? Eddig legalább magamban bíztam.

A dane, žive rane više ne brojim

Tegnap este ahogy ültem itt a gép előtt és halomra ökörködtük magunkat facebookon (megj. Rovácska saját magyarítása a facebook szóra, a "pofatár" nekem nagyon bejön :D), olyan gondtalannak és felszabadultnak éreztem magam, ahogy már hónapok óta nem. Amin a leginkább meglepődtem, az az, hogy ilyen különbség van a kettő közt. Egész eddig nem érzékeltem ilyen erősen a terheket magamon, mint most, mikor úgy éreztem, egy-két órára lekerültek rólam. Már szinte el is felejtettem, milyen viszonylag gondtalannak lenni.

Növögetek fölfele?

Creepy. Röhögtem egy sort magamon. Mindegy, jó volt a tegnap este.

(tudom-tudom, az Eurovízió gagyi, ezt az előadást meg egyébként sem illik szeretni, mert legyőzte Magdit, de odáig meg vissza szerelmes vagyok ebbe a számba)

ELTE, én így szeretlek

Reggel 9-kor, mikor kinyitottam a csipámat, riadtan konstatáltam, hogy 10-től vizsgázom. Semmit nem tanultam rá, azt mondták, a tanár (Páljózsi) úgyis csak a Való Világról fog beszélgetni (bár nem vagyok valami kompetens a témában), órára bejártam, gondoltam nemleszbaj.

Az első meglepetés akkor ért, mikor vagy 25 perc után az első felelő kijött és azt mondta, a választott Ady-kötetéről kérdezte. Választani kellett volna egy kötetet?! A többiek nagy szemeket meresztettek rám. Ööö, ja! Hupsz. Elég tanácstalanul meredtem magam elé, semmi szakirodalmam nem volt csak az órai jegyzetem, a felelők meg fogytak. Szerencsére Zentay Nóri felajánlotta, hogy odaadja nekem a jegyzetét, miután lefelelt, azt bújtam, míg a többiek sorra mentek be, kiválasztottam Az Illés szekerént, azt próbáltam memorizálni. Mikor már csak ketten voltak előttem, rávetettem az épp felelő csaj Ady Endre-szakirodalmára, gyorsan elolvastam Az Illés Szekeréről szóló két és fél oldalt, kijött a csaj, azt mondta, nyugodtan tanulhatok a könyvből tovább, csak majd vigyem vissza a könyvtárba. És figyelmeztetett, hogy ha Páljózsi kérdezi, a könyv szerzője Adyt újromantikusnak tartja.

A válaszott kötet ciklusait viszont eddig mindenkitől kérdezte, és erről nem adott felvilágosítást a Kenyeres (a szóban forgó szakirodalom). Eszembe jutott hirtelen a mobilnetem, gyorsan bepötyögtem a gugliba, hogy "illés szekerén ciklusai", search. Találtam egy kis oldalt, septiben memorizáltam az első 6-7 ciklusnevet, és már jött is ki az előttem lévő felelő. Na akkor be, állítólag Páljózsi épp jó hangulatban van. Rám néz, megkérdezi, mi a helyzet. Mivel. Hát Adyval. Mit olvastam. Kenyerest. És milyen az a Kenyeres? Hát... (avagy két és fél oldal alapján mit állapítsak meg róla) tömören összefoglalja Ady pályáját... főleg az esztétikájára figyel, hogy mi hatott rá, hogyan helyezhető a kánonba... én lepődtem meg legjobban, mikor bólogatni kezdett. Na és hova helyezi Adyt? Hát, az újromantikusok közé, bár premodernnek is nevezi. Hatalmas bólogatás, ezúttal is hálás puszi Kertész Zsanettnek a tippért. :)Na és mi a válaszott kötete. Az Illés szekerén. Na és hogyan épül fel az Az Illés szekerén. Sorolni kezdtem a ciklusokat, eljutottam vagy ötig, onnan már elterelte a témát a politikára, majd arra, hogy érdekel-e engem az irodalomelmélet, mert olyan szabatosan fogalmazok, hogy premodern meg kánon meg minden... hát mondom, alkalmazott nyelvészet szakirányos vagyok, nem az irodalomelmélet a legfőbb érdeklődési köröm. Alkalmazott nyelvész, jesszus, mit csinálnak azok. Sorolni kezdtem, de hamar leállított, hogy nem lennék jó felesége. Erre nem tudtam mit mondani, és kiengedett egy ötössel.

Így kell felelni, kéremszépen. :)

Fél év után végre megkaptam a kangoocipőtáskám, és végre ugráltam egy jót a Duna Plazában, a Gyöngyösi utcából hazamenni azonban a legkevésbé sem volt fun.

they tell me to lie on the grass and observe my Saviour

Nem egy istenélményem volt az elmúlt pár napban, részben a sok természetjárás, részben a kissé megbomlott bio- és lélekritmus miatt. Hirtelen felindulásból felülök a gyereknapi hánytatógépekre, hajnali fél hatkor hintára pattanok a Városligetben, egy-két órákat alszom, négy-öt órákat töltök ébren, félig bormámoros tompaságban meredek valami elé, ölelem Lalit és gondolkozom, mert valamiért nem bír elszakadni az agyam mindattól, amit odahagytam, vagy odahagyott engem, bár azt hiszem, megállapíthatom, hogy nem kívánom vissza magam az MTT-be. Főszereplő akartam lenni a saját életemben, és most annak érzem magam újra. A film kevésbé izgalmas, ellenben annál világosabb és optimistább. Optimista? Hát... legalább nem kell sokat magyaráznom magamnak, hogy megértsem magam, és ez azért optimista tud lenni, ha újonnan tapasztalom. Nem mintha unatkoznék... de azért hiányzik az MTT, az IHB-s nyüzsgés, a hosszas spontán beszélgetések, az eredeti programok, a teljességérzet, meg az, hogy lám, egyre több ember örül annak, hogy a világon vagyok.

Aztán meg nem örül neki és zavarja és eldob vagy épp figyelembe sem veszi, hogy létezem.

Fenébe is, nem ide akartam kilyukadni.

Nem akarom, hogy ez mérgezzen engem, meglesz ennek is a feloldozása, akkor majd egyértelmű lesz, hogy ez a helyes.

Így csupán intenzívebben élek meg mindent, ami nem ezzel kapcsolatos. Ezek közé tartozik a zuhogó esőben való túrázni indulás, spontán természetben hentergés, hazulról elmenés kényszere, lehetetlen sütemények összeállítása, és húgom konfirmációja. Maga a kertvárosi református egyházközösség annyira nem a szívem csücske, mindig is sokkal jobban láttam Istent a saját és mások élete alakulásának apró fordulataiban, mint a liturgiákban, főleg a reformátusban, de most mégis megtisztító volt énekelni és imádkozni a többiekkel, és mikor magamhoz vettem az úrvacsora szentségét, végigsöpört rajtam az a rég nem érzett spirituális megindultság, melytől úgy érzem, kicsit más lettem a kenyér és a bor után. Ez kellett.

És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek

És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól

Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké

tanárúrkérem

Sosem volt különösebben szó róla, csak a háttérben, de most valahogy mégis. Az arcomon felragyogó mosolyt, mikor szóba kerül, úgyis nehéz nyelvileg leképezni. De azért darabkákat.

Vinnyogtam én kedden, hogy felhívjam-e, másfél hete találkoztunk, azelőtt sem telt el sok idő az újra látása előtt, azelőtt sem... Az istennek sem hiszem el, hogy szívesen lát. Annyi dolga lehet, és mondja ám, hogy kedvel, meg szeret velem beszélgetni, de valószínűleg még nagyon sok ilyenje van, pici vagyok én, és a nagy barna pillantása előtt nem áll meg semmi, aminek csupán láttatni szeretném magam de nem vagyok, és ezt biztos látja, látja az éretlenséget és gyarlóságot és már biztos nem is tart olyan nagyra.

Azt mondja, menjek szerdán vizsga után, de azért még aznap este 10-kor felhív, hogy a kolim környékén járt, ha ott vagyok, ugorjak le. Hát, most pont a Ferenciek terén vagyok, de Eszti mikor meghallotta, feltüncögött, milyen jó fej ez az ember.

Hát akkor helló (igen Meta, amíg a vizsgázók kidolgozták a tételeket, lelkiztünk). Nekikezdtem, most szólj hozzá, ez a nyomorom, az, és máris eltörpül a dolog, amint kimondom. Mindig azt kérdezni, miért olyan nagy baj az nekem. Hát azért, mert... ójesszus, eddig azt hittem, ez egyértelmű. Nézzük is csak, mi is munkál ott bennem. Kérdések, sosem ítélet, esetleg tapasztalatok megosztása. Vargabetűk kiegyenesítése. És a legfontosabb: ja, szar, de hát akkor most leküzdjük, mert ez a dolgunk.

Aránylag hamar kialakult egymás cseszegetésének művészete. Egyelőre még vitába is bonyolódok vele, majd leszokom róla, ha huszadszorra is lelogikáz, de addig megadóan elnevetem magam, esetleg lekeverek neki egy jelképes tockost. És eszmecserézünk, főleg mindkettőnk egyik kedvenc érdeklődéséről: az emberi természetről. Nem is tudom, kivel tudok még így beszélgetni, hogy egyszerre laza és mégis magasröptűnek tűnik. A legjobbat igyekszem kihozni magamból és ő is erre inspirál a hozzászólásaival, és ezzel magamat kezdem el megszeretni.

Mégis bennem motoszkál az esetlenség, sosem tudom, melyik szavamat rontom el és okozok csalódást. Mintha egy magasra kifeszített kötélen egyensúlyoznék, bár a kötél egyre vastagodik, ahogy egyre többet látjuk egymást, megbékélek magammal is és ő is leereszkedik lassan a nagy atyaúristen felhőről mellém, még ha nem is egy szintre. Játszom közben a kezével, ez a kis rituálénk, meghitt, bár kissé néha megakasztja a gondolataimat. De zavarba hoz, akárhányszor mesélek neki, az őszinte nagyra tartás, amivel kezel, néha kifejezi szavakkal, néha nem, csak megszorítja a kezemet és közli, hogy jó volt újra találkozni.

-Lehet, hogy a többiek ilyenek meg olyanok, és egyes dolgokban jobbak nálad, de benned van egy olyan mély, belső tartás, ami nagyon kevés emberben van meg.

Drága Ankalimonom, legyen igazad, nem mondom, hogy teljesen ki tudom tapintani ezt magamban, de minden mondatod, melyben nagyrabecsülésed fejezed ki, egy leheletnyivel megerősíti a lelkierőmet.

Mégsem csaltak az ösztöneim, mikor azt éreztem a legelején, hogy király ez a sok ember, de nekem te kellesz, akkor is, amikor mindenki azt mondta, felejtsem ezt el.

Hát most már itt vagy a szívemben, nehezen ásnád ki magad innen, és szerdán, mikor már sokadszor huppantál fel a kocsiddal a kolim kapuja előtti járdára és öleltél át a kocsiban, megint úgy éreztem, kicsit szintet léptünk.

Egyszerre magától értetődő és mégis elképeszt. Laza és ünnepi, megnyugtató és megerőltető. Szerencsére egyre kevésbé hiszem el, hogy könnyen elveszthetlek, és már nem akarom megköszönni, hogy meghallgatsz. Ez így van jól és kész.

És mindez a sok ömlengés is csak felszín és semmi, sallang, csak egy kis próbálkozás, melynek semmi értelme.

és ami még jön

Ennyi az, amit mindenképp le artam írni. Felvet néhány gondoltatot.

"Erőt szeretnék és némi szerencsét, meg következetességet tőle, hogy ne bántson engem jobban annál, mint amennyire muszáj." - írtam, mikor szakítottunk. Mit is kaptam én ebből? Hát, maximum erőt, ahhoz meg nem volt köze.

Azt hiszem, egy kicsit most hanyagolom az MTT-t. Nagyon szerettem volna pozitív szereplő lenni benne, és nagyon sok jó pillanatom volt benne, de túl sok volt a csalódás, és most kicsit úgy érzem, hogy mindenkinek csak útban vagyok. Akivel kettesben találkozni akarok, azzal így is megtalálom a módját. Kaptam egy rakás csalódást, fájdalmat, meghasonlát, mások miatt hazudtam, kevertem, használtam a fejem, módosítottam a szívem, ellenálltam vagy épp nem álltam ellen, de most már nem tudom, kinek mit higgyek. Naiv lélek vagyok, szeretek jót hinni az emberekről, és nehezen viselem a csalódást, de talán túlságosan előreszaladtam az MTT-sekben való bizalommal.

Majd ha megnyalogattam a sebeimet mind, akkor majd, okosabban, erősebben. Addig meg megpróbálok arra koncentrálni, ami nem árul el és nem forgat ki magamból.

At least, I've still got myself.

I don't wanna think anymore

Gondolkoztam azon, hogy kitöröljem az előző bejegyzést, de végül mégsem tettem. Amit akkor úgy éreztem, az úgy volt.

Amit meg most érzek.

Nem hiszem, hogy olyan borzasztóan elviselhetetlenül viselkedtem volna. Talán Mátét vádoltam valamennyire, de akkor is igyekeztem hamar megnyugodni és csak arra koncentrálni, ami tiszta és jogos. Ami fájt, magánügynek tartottam, gondoltam, csak élik az életüket, hogy ez ütközik néha az én közérzetemmel, hát, így jártam.

De.

A szándékos hátba támadásom már egy másik kérdéskör és másképp kell hozzáállnom. Szépen kértem, nem egyszer, mindkettőt, hogy Máté ne jöjjön IHB-ra. Meg is ígérte. Ezek után két méterrel a hátam mögött mégis megjelenni IHB-n, erre egyszerűen nem tudok mit mondani. Azazhogy tudok, elég sokat. Talán feltűnt a blogomból valamelyest, de mindkettőjükkel megpróbáltam egy viszonylag értelmes, jó viszonyt fenntartani és nem élezni a feszültségeket fölöslegesen. De nálam is van egy határ. Ez volt az egyetlen dolog, amit kérterm tőlük, soha semmi mást. Ha ennyit jelentenek az érzéseim nekik, ennyivel fontosabb a saját önzőségük, akkor részemről is ennyi. Ráadásul ilyen végtelenül pimaszul... hajszálon múlott, hogy meg ne lássam őket... És ezután milyen jól éreztem magam Mátéval, milyen lazán hazudott a szemembe...

Nem a képességeink mondják meg, kik vagyunk, hanem a döntéseink. Ti most leírtátok magatokat. Ennyit értek, pont, legalább tudom, hogy kell hozzátok állni.