Random bejegyzések a random orosz kutatóútról 3. - a Magyar Este Joskinban

Egész nap a magyar estre készültem pánikszerűen. Jesszus, a kérdőívem, jesszus a prezentáció, jesszus nem tudok hegedülni, pláne nem magyar dalokat, úristen hova kapjak egyáltalán. Már megint baromi későn keltem persze fel, és minden az utolsó pillanatra van hagyva. Délután háromkor jutott eszembe enni, azt nem jutott időm megkérdezni, hogy hol tudnék hegedülni (így a szobámban maradtam, illetve a zárt balkonon), és a nyomtatást is az utolsó pillanatra hagytam. Teljes agyérgörcsben hagytam el a hotelt, és vágtam neki először a nyomtatószalonnal való megküzdésnek, aztán a magyar estnek.

Mikor megérkeztem, egy masszázsszalonban találtam magam, melynek a közepén egy nő feküdt félmeztelenül, a hátán végig vákuumos köpölyözők sorakoztak, és közölte, hogy szalam lijzse. Hát jó, gondoltam, aggodalomra semmi ok, tudtam, hogy Aljona masszázst csinál keresetkiegészítésként, így szépen elkezdtem kipakolászni: Stühmer trüffel, Unicum, kolbász, szórólapok, Vihreä Könyv, Möngyštö Marla, népviselet, hűtőmágnesek, Kodály-szolfézsfüzet 100 mari dallammal, mari-magyar szótár, laptop, hegedű... hoztam mindent, mint a búcsúban. Persze Aljona is hozott egy adag bonbont, teát és Napoleon tortát, ahogy az az esti szénhidrát- és koffeinbevitelnek dukál a világ eme felén. Lassan beszivárogtak a vendégek, kb. 5-6 ember: a többséget tavalyról az Uncsófesztről ismertem, de volt olyan is, akit Tartuból, és olyan is, akit korábban még nem láttam. Kedvencem az anyuka volt, aki a kétévesforma gyerekét is hozta, aki a világ minden természetességével gagyogott mariul. Itt, a városban!

A vendégekre várakozván húztam egy-két dallamot a hegedűn, ez kicsit adott önbizalmat, majd kieszközöltem pár utolsó javítást a diasoron. Aztán valahogy fél 7 körül mindenki megjött, aki meg akart, kényelembe helyezték magukat és várakozóan néztek rám. Öhö, izé, én vagyok a naaagy kősárkány...

Nem mondom, hogy minden szuperül sikerült. Az alárendelésekben rendszeresen elhasaltam, teljesen random szavak nem jutottak eszembe (nem beszélve a ragozásról), és a redukált magánhangzókon is egyre elcsúszott a nyelvem. Viszont nagyon tetszett az embereknek (meglepő módon) a diasorom elején a kis bemutató Magyarország földrajzáról, vizeiről, és a képek az Alföldről nagyon bejöttek nekik. E. Monakhova teljesen el volt ájulva a szürkemarhától. :) Úgyhogy a képek nagyon beváltak, ahogy a határon túli magyarság helyzete is nagyon érdekelte őket, meg a fiatalok vándorlásai, különösen a városiasodás és a külföldre költözés. Hoztam néhány hasonló szót, de igen nehezen értették meg (az orosz és törökségi jövevényszavakat sokkal könnyebben felismerték, mint az ősi közös finnugor szavakat), a találós kérdésekbe beletört az agyuk, de a nyelvtörők nagyon tetszettek nekik. Tök jó, mert most ennek kapcsán átlátom, hogy mit kell máshogy csinálnom majd, amikor Uncsóban tartom a magyar estet. Letoltam a torkukon egy adag Unicumot is, abban majdnem megfulladtak, végtelenül keserűnek bizonyult nekik, így aztán gyorsan előkaptam a Stühmer csokit, hogy valahogy szépítsek a dolgon. Kapva kaptak rajta, és a Stühmer sikeresen lenyugtatta a kedélyeket.

Valamikor ekkortájt érkezett meg Ivan Kamenschikov, teljesen random (E. Lastochkina hívta meg), egy teljesen random kovyš-sal (hegedűszerű mari népi hangszer), épp mikor elő akartam bányászni a hegedűt. Nem tudom, miért gondoltam, hogy ő valamilyen vénember vagy nemtom, mindenesetre üdítően hatott rám az érkezése, és az is, hogy azonnal nekilátott megtanulni a Túl a vízen dallamát. Random magyar jammelésbe kezdtünk, ami nem tudom, hogy mennyire viselte meg a többiek fülét, de akkor épp nem igazán bántam, mert nagyon jólesett a spontaneitás, és az is, hogy valakivel együtt lehetett zenélni (aki spec. jobban zenél, mint én). Ráadásul kedvenc mari dubstep-együttesem oszlopos (és egyedüli mari) tagja, mint az kiderült, úgyhogy fangörlségemet is volt alkalmam kifejezni neki.

Az előadásom a vége felé közeledett, így spontán teázásba és beszélgetésbe torkollt. LAssan megeszegettük a kolbászt és a sütiket, elfogyott elképesztő mennyiségű tea, én kicsaptam a diktafont az asztalra, és az emberek elkezdtek mindenféléről sztorizgatni. Elsősorban ovdás és egyéb horrorszrotikat meséltek. Hogy van egy gödör a falu szélén, ahol egyszer három fiú meghalt, és azóta is átkozott hely. Vagy amikor egyikük fényképezőgéppel merészkedett a sötét szent ligetbe, és eltévedt, és valami baja is esett (már nem emlékszem, mi). (Az ovda egyébként mari mitológiai lény, egy iszonyú ronda vénasszonyszerű szörny, melynek hátrafelé van a lábfeje, lyukas a hónalja és a melleit a vállán hátravetve szalad. ÉS rosszat akar az embereknek.)

Kicsit érződött a beszédükön a megfigyelői paradoxon, meg kevés modálist használtak, de kezdetnek, meg ahhoz, hogy szokjam, hogy ilyet csinálok, megfelelt.

Nagyon jókedvűen búcsúztunk el egymástól. A vendégek sáskaként vetették rá magukat a hűtőmágnesekre, és lelkesen tolták az orrom alá a Möngyštö Marla-kat (mari nyelvmegőrző "propagandafüzet", amit PP és kollégái készítettek), hogy írjam alá. A prezentáció pedig, mint megtudtam, a sok-sok képpel és a mezőgazdaság részletes vázolásával - működik! ^^

És nem haltam bele!

És még mindig szeretnek!

Mivel ezt a bejegyzést már pár nappal azután írom, hogy megtörtént, volt alkalmam hallani, miként emlékeznek vissza rá, és ennek fényében totálisan meghatódni: valamiért azt gondolják, hogy állati jól hegedülök (nem), és különösen örömmel gondolnak vissza a földrajzi adatok ismertetésére, a különös találós kérdésekre arra a diasor-címre, hogy "mari nyelv <3 magyar nyelv", és a jammelésünkre Ivannal.

És azt hiszem, hogy az est segített abban, hogy még szívesebben lássanak itt Mariföldön.

És én is nagyon imádom őket hogy ilyen jó fejek. <3

Random bejegyzések a random orosz kutatóútról 2. - Aljona

Ó lol, milyen egy nap volt ez.

Tegnap éjjel hajnali 3-kor és komoly lelki fájdalmakkal tértem aludni, tehát másnap reggel szomorúan és kissé pánikolva ébredtem: mi lesz, ha ez is olyan nap lesz, mint a tegnapi? Nem mintha ne lenne mivel foglalkoznom, munkám az bőven van, de már megint nincs semmi előre betervezve, lehet, hogy megint nem találkozom senkivel, ráadásul 11 előtt megint nem sikerült kikászálódnom az ágyból.

Minden megváltozott, amikor Aljona végre visszaírt VK-n, és rögtön fel is hívott. Mire észbe kaptam, semmi időm nem maradt önnön fájásaimmal foglalkozni, mert eljött elém a hotelba, és pillanatok alatt a Szandal mari kávézóban találtuk magunkat, ahol életem eddigi legfinomabb podkogylo-evését sikerült két évvel ezelőtt elkövetnem - és ezt most sikerült megismételni. ^^ Aljona pedig a tárgyra tért: milyen adatközlők kellenének nekem, kikkel akarok találkozni? Mire kettőt pislogtam, elejtettem azt a megjegyzést, hogy Uncsóban tartanék egy magyar estet, mire felcsillant a szeme: és itt miért nem? Ha nálam van a hegedűm, a népviseletem, szépen énekelek… na hát jó, és mire hármat pislogtam, holnapra már meg is szervezte nekem a magyar estet, és feltrombitálta az összes ismerősét, akit érdekelhet. Ez kicsit aggaszt, ugyanis állatira nincs kész a prezentációm - de most, ahogy elgondolkoztam, lehet, hogy a helyieknek nem azt adnám elő, amit Uncsóban. Lehet, hogy őket nem érdekli annyira a gabonatermesztés meg ilyenek. De azon abszolút belelkesedtek, hogy van nálam egy hegedű, úgyhogy a ma éjszakai feladatom az, hogy annyi magyar népdalt tanulok meg, amennyit csak tudok, és letöltöm a zördög útját.

Éppen felocsúdóban voltam a random nyakamba szakadt lehetőségtől (Aljona persze felajánlotta, hogy a kérdőívemet is kitöltik mindannyian ügyesen, és felvételeket is készíthetek), amikor azt is megpedzette, hogy szerdán megy a volzsszki járásba, és ha kedvem van, menjek vele. Hát hogy a vérbe ne lett volna kedvem! Úgyhogy szerdára is meglett a programom, sőt csütörtökre is, miután megadta Margarita Kuznyecova számát, hogy keressem már fel. Így aztán Margaritával megbeszéltünk egy csütörtöki találkozót a Sketan színházban, közben beértünk a GRTK mariföldi szerkesztőségébe, ahol is be lettem mutatva a mari kollégáknak. Egyiküknek éppen szülinapja volt, és végtelen lelkesedéssel tolt belém egy szelet tortát, illetve mesélt a mindennapjairól, életéről, arról, mit jelent neki marinak lenni. Imádnivaló hölgy volt, c-ző nyelvjárással, és a kérésemre abba is beleegyezett, hogy később felvételt készítsek vele.

Aljona a teázás-sütizés végeztével beterelt a stúdióba és rittyentett velem egy jó húszperces interjút. Érdekes, intelligens kérdéseket tett fel, én pedig meglepően sokat bénáztam, főleg az alárendeléseken botlottam el folyton-folyvást. De szépítettem azzal, hogy elénekeltem A csitári hegyeket, relatíve vállalhatóan. Végül is rádióban még nem énekeltem, asszem. Az interjú után fotózkodtunk, majd beültem Aljona irodájába, és megvártam, amíg ő elintézi bokros dolgait. (Nem mondhatni, hogy nem elfoglalt ember.) Ez sajnos azt jelentette, hogy keresztbe szervezés miatt ugrott a délutáni látogatásom a nyelvészeti intézetbe majd a lakására, de nem baj, mert így is elkapott egy heveny hasfájás, nem beszélve arról az aprócska feladatról, hogy holnapra be kell fejeznem és ki kell nyomtatnom a kérdőívem, be kell fejeznem az előadásom, meg kell tanulnom pár dalt hegedűn, nem beszélve a táncról. Akkor szép az élet, ha zajlik.

Hazatérvén arra figyeltem fel, hogy jártak a szobámban. Körülszaglásztam, de nem hiányzott semmi, viszont a szemetemet elvitték és a koszos tányérokat tisztára cserélték, így megnyugtattam magam, hogy szimplán a takarítók voltak - bár megmondtam nekik, hogy még nem kérek takarítást. Holnap meg kell kérdeznem tőlük, hogy hol tudnék hegedülni, ahol nem zavarok senkit. (Lol, érdekes lesz.)

Azóta gondolkodom, blogolok és áldom a szerencsémet, hogy mindenki ennyire hulla jó fej körülöttem.

Éljen Mariföld, éljen a terep!

Random bejegyzések a random kutatóútról 1.

No niin, Joskar-Ola legnagyobb problémája, hogy Izsevszkkel ellentétben gyakorlatilag nincs benne olyan kávéház, ahová az emberek leülni és tanulni/dolgozni mennek. Így aztán bénázok és bolyongok, mint egy örök zsidó, amikor megunom a hotelszobámat, és egyébként is meglehetősen nem szeretek ott dolgozni, ahol alszom.

Az Eurospar épületében egész jó kis leülő-eszegetőhely van, ráadásul közel vana  Mari El Rádió épületéhez, ami azt jelenti, hogy nagyobb esélyem van belefutni ismerősökbe (eddig nem sikerült). Egy táncos eseményre jöttem, és szuper is volt nézni a latin táncolókat a rádió előtt, amíg az eseményt el nem mosta az eső, így aztán bemenekültem az említett Eurosparba, megállapítottam, hogy menő, és még a laptopomat is elővehettem anélkül, hogy furán néznének rám. Az asztalokon nagy táblák hirdetik, hogy ne itt igyuk meg az alkoholos italainkat, úgyhogy a Baltyika a táskámban marad, viszont ölni tudnék egy meleg teáért, amit viszont fogalmam sincs, hogyan kell megszerezni az igen bonyolult önkiszolgáló teaadó rendszerben, így kínomban az itt vásárolt áfonya-málna mixet eszegetem egy szív alakú műanyag tálból. Próbáltam valahogy kifigyelni, hogy mások hogyan szerválnak teát, de nem lettem okosabb, viszont iszonyú gyanús igen, hogy állandóan jobbra leselkedek, remélem nincs a közelben FSZB-s.

Így is van már egy feketepontom a rendőröknél, mert a vonaton sikerült önkéntelenül gyanúsan viselkednem, a büfékocsiban letagadtam, hogy nálam vannak az okmányaim (pedig nálam voltak, csak a könyvbe téve, és nem találtam őket), majd mikor a rendőr kedélyes hangon megjegyezte, milyen gyakran utazom Oroszországba (lássuk be, alig egy éven belül harmadszor, amiről a vízumaim is tanúskodnak), a megjegyzését harmadjára sikerült megértenem, és így közöltem vele, botrányos oroszsággal, hogy nyelvész vagyok (vagy mi). Állati hihető lehettem. Az útitársaim lesajnálóan néztek rám, de csak mert nem tudták, hogy kihallottam a velem szemben ülő szómenéses nő beszédéből a random felbukkanó mari szavakat.

Az engem hidegen méregető útitársak és az állandóan horkantó férfi után alig vártam, hogy leszabaduljak végül a placckartról, a 7 órai reggeli harmatos Joskar-Olában, ahol a csodálatos Nagyezsda várt engem, és végre valakivel szót értettem. Na persze nem úgy kell ezt elképzelni, hogy azonnal minden problémám megoldódott és dőlt belőlem a szó: hiszen már 24 órája folyamatosan orosz beszédet hallgattam, és amúgy sem tudok annyira megaszuperül mariul, hogy csakúgy mindent ki tudjak fejezni. De azért Nagyezsdával jól megvoltunk, rendelt taxit, elhajtottunk a hotelbe, ahol közölték, hogy ameddig nem fizetünk, addig nem adják ki a szobát. Én teljesen abban a hitben voltam, hogy már rég fizetett nekem az ELTE, és nem esett volna jól ott helyben kiperkálni egy kb. százezer forintnak megfelelő összegett - és lám, milyen okos voltam, hogy előre kinyomtattam a szállás vouchert (rám abszolút nem jellemző módon), mert annak köszönhetően némi menedzserrel való telefonálgatás és orosz-mari fordítgatás után minden egyenesbe került, én pedig elfoglalhattam a csudikényelmes szobámat. ^^ A huzavonával erősen magunkra vontuk a figyelmet, a közelben ácsingózók felhúzott szemöldökkel és vigyorogva hallgatták a mari-orosz attrakciót, de hála Istennek Nagyezsdát ez egy cseppet sem hozta zavarba, közölte, hogy ő nem fél, és egyébként is, ez tök poén. Elbúcsúztunk egymástól azzal a tudattal, hogy délután még összefutunk, mert segíteni kell nekem orosz SIM-kártyát vásárolni. Ezzel a lendülettel bedőltem az ágyba és 5 órát aludtam.

Délután nyakunkba kaptuk a várost, és újabb attrakciót csináltunk magunkból a Megafon-szalonban, főszerepben az én orosz inkompetenciámmal (najó, és mari kompetenciámmal). Valahogy végül sikerült odáig jutnunk az egyezkedésben, hogy a minket kiszolgáló fiatalember megkönyörült a fáradhatatlanul fordítgató Nagyezsdán, és közölte, hogy ő is mari, mindent ért mariul, csak ő maga nem tud beszélni. Így kicsit könnyebb volt, közben megint a fél szalon rajtunk vigyorgott, de minket ez ugyan nem zavart, választottunk egy szimpi SIM-kártyát, és vot, máris lett végtelen internetem és jó sok lebeszélhető időm. (Amúgy Oroszországban az emberek szinte vallásos elköteleződéssel viszonyulnak a telefonszolgáltatójukhoz, és teljes hitbéli meggyőződéssel állítják, hogy az övék a legjobb - ez lehet a Megafon, az MTS vagy a Beeline, illetve a fiatalabbak körében esetleg a Tele2.)

Sétáltunk még egy kicsit a Koksaga-parton, meghívtam Nagyezsdát egy (egyébként isteni finom) kvaszra, beszélgettünk a marik helyzetéről, meg ő a petrozavodszki SANA-fórumon látottakról-hallottakról - utóbbi elég depressziós képet festett a karéliai nyelvi helyzetről. Nagyezdsa meg is állapította, hogy az ottanihoz képest Udmurtiában és Mariföldön gyakorlatilag rózsás a helyzet, itt legalább még vannak emberek, van valami. Beültünk egy kajáldába, ahol még európai jellegű kávét is lehetett kapni (Istennek, izé, Jumónak hála!), majd mutatott egy pékséget is, ahol volt perepecs - és a bolti kiszolgáló lelkesen marira váltott, amint meghallotta, hogy mariul beszélünk! Ami egyébként gyakorlati haszonnal is járt, mert majdnem halas perepecset vettem, de amint rákérdezett, hogy a kol dene verziót kérem-e, gyorsan javítottam. (Oroszul a konkrét halfajta volt kiírva, esélyem sem lett volna ismerni a szót.) Olyan lelkes volt, hogy még a kasszánál az összeget is mariul mondta, pedig a számokat szinte mindig, mindenhol ösztönösen oroszul használják. Nagy vigyorral távoztunk Nagyezsdával, és még perepecsünk is volt.

Ahogy elnézem, a mari nyelvvel kapcsolatban itt Joskinban (igen, ezentúl Joskinnak fogom hívni ezt a várost) kb. a „nincsen nekem olyan de várjál hozok” hozzáállás a jellemző. Mindenki felismeri, és általában egy-két szót tud is (már csak azért is, mert a középületekre és üzletekre mindenhol ki kell írni a mari nevét is, és a helyi cégek is előszeretettel választanak mari nevet maguknak), és random helyeken bárkibe belefuthatunk, aki beszéli is. Kicsit nehezebb a helyzet, amikor egyedül vagyok, mert ilyenkor nyilván oroszul kell helyt állni: azt mégsem tehetem meg, hogy mindenkinek nekirontok a marival, és elvárom, hogy megértsék és kezdjenek valamit, ami pedig az oroszt illeti, ritkán van olyan helyzet, ami túl bonyolult ahhoz, hogy így-úgy ne értsem meg, és van olyan fontos, hogy mindenképpen valahogy fel kell fogjam. Szóval amikor Nagyezsda elment, a mari gerilláskodás is véget ért, és csak azon örvendezhettem, ha elkaphattam egy-két mari szubsztrátumot az engem körülvevő orosz beszédben.

A marival az van, hogy fárasztó. Nem mondhatom, hogy nem fáradok el, ha szegény Nagyezsdával próbálom megértetni magamat, és közben érzékelem, hogy lépten-nyomon lábon lövöm az anyanyelvét. A ragok és a fonémák ideoda csúsznak félre. Az sem segít, hogy egy közepesen jól beszélt idegen nyelven az embernek nehéz átadnia az egyéniségét: azt, amitől érdekes vagy vicces vagy bármilyen módon jó társaság szokott lenni. Így nyivánvalóan a társalgás viszi az energiát, és alaposan le tud fárasztani - de ha nincs kivel társalogni, az meg elszomorít és bepánikoltat. (A legjobban annak örülnék, ha többen lennének marik körülöttem, és én csak hallgathatnám. De az meg ritka.)

Ma egész nap egyedül voltam, és tulajdonképpen élveztem. Föl-le sétálgattam Joskin utcáin, megkajáltam, felfedeztem az Eurospar előterét (közben rájöttem, hogyan kell teát szerválni a bonyolult automatából!), próbáltam beszívni a hangulatot.

Még mindig nincs kész minden, még mindig nem tudom, hogyan kéne kutatni, még mindig nem vagyok biztos magamban, és még mindig nem tudom, lehet-e értelmesen kutatni a modalitást.

De legalább itt vagyok.

A boldogságról

Kaptam egy könyvet egy hakniért hálából, és mostanában néha azt olvasgatom. A boldogságról szól: azt állítja, hogy azt hajlamosak vagyunk túlbecsülni, túlmisztifikálni, túlságosan kergetni. Azt hiszem, valahogy azt akarja megértetni velünk, hogy a boldosgág mint eufória vagy konstans öröm állapota nem lehet elérendő cél, és minél inkább arra vágyunk, hogy ez legyen a domináns faktor az életünkben, annál távolabb kerülünk tőle.

Mond a könyv érdekes dolgokat, bár én személy szerint nehezen viselem a tipikus "önsegítő könyv stílust", és persze rengeteg helyen egyszerűsít, vagy képzeli magát jóval tájékozottabbnak olvasójánál, nesztek Freud, nesztek görök eposzok, lerendez mindenkit egy fél mondatban.

Viszont eszembe juttatta, hogy engem vajon mi tesz boldoggá. Mit jelent nekem a boldogság, mitől tudom azt mondani, hogy én boldog vagyok?

Mert azt hiszem, én boldog vagyok. Mondom mindezt annak ellenére, hogy ha azt akarnám, hogy minden úgy legyen, ahogy én éppen a legjobban akarom, bizony nagyon sok mindent módosítanék a jelenlegi állapotomhoz képest. Bőven érzek elégedetlenséget, vágyakozást, bűntudatot, szorongást, és némi fásultságot is. De ez még nem jelenti azt, hogy nem vagyok most, a jelenlegi állapotomban is boldog.

Igen, folyamatosan boldog vagyok. Nem úgy, ahogy az instagramon látni lehet, tehát nem abban az értelemben, hogy az életem csupa szépség és öröm és kellemes meglepetés, és minden napom folyton felülmúlja az elvárásaim, hanem... valahogy nem is tudom, azt hiszem, az tesz boldoggá, hogy van mit várnom az élettől.

Boldoggá tesz a kemény munka. Nem mintha gyakran tenném (de ha igen, akkor nagyon drámaian, általában éjszakákon át), de amikor összeáll a fejemben a cél és az eszköz hozzá, és ki lehet dolgozni, az szuper. Nem hiszek abban, hogy érdemes bármit megosztani másokkal, amivel kapcsolatban nem érzed a leküzdhetetlen vágyat arra, hogy megoszd. Ahhoz viszont, hogy érezzem ezt a leküzdhetetlen vágyat, jól kell csinálnom azt, amit csinálok (ha szarul vagy közepesen csinálunk valamit, azt nem akarjuk megmutatni, nyilván). Amikor ez összejön, azt valóban nagyszerű érzés megosztani.

Boldoggá tesz az, hogy nem én vagyok saját magamnak a legfontosabb. Ez alatt azt értem, hogy amiket a legjobban szeretek csinálni, azokat tudom, hogy nem magamért teszem. El tud varázsolni és fogva tud tartani egy olyan "dolog", "eszme", aminek örömmel vetem alá magam, amiért lehet dolgozni, küzdeni, magamra ölteni, mint egy identitást, és hasznosnak érezni magam a szolgálata közben. Azt hiszem, ez egy nagyon egészséges dolog. Egyedül önmagunk szolgálata csak unalmat és káoszt szül.

Boldoggá tesz, hogy úgy érzem, a legtöbb dologért tudom magam okolni. Persze, marha szerencsés vagyok, de összességében tudok hálás lenni magamnak azért, ahol vagyok, és azt is tudom, hogy ha nem tetszik a mostani életem, akkor változtathatok rajta. Nem vagyok senki rabja, és tudom vállalni a felelősséget a tetteimért, relatíve könnyen.

És persze, emellett egy csomó minden euforikusan boldoggá tehet. A váratlan kellemes meglepetések, a nevetős borozások a lányokkal, az éneklés a világ legcsodálatosabb kollégáival, a közös főzés apámmal, a sikeres hakni, a nagyim megnevettetése, a zene, a tánc, a hosszú északi nyáréjszakák, a porzó udmurtiai földutak a Lada kerekei alatt, a ritkán látott barátok viszontlátása... jó ezeket átélni, de ugyanilyen jó várni rájuk, vagy csak egyszerűen tudni, hogy majd megtörténnek.

Boldoggá tesz, hogy holnap céllal és értelemmel kezdek neki a napnak (még akkor is, ha baromira nem a kedvenc dolgaimat fogom csinálni), hogy lesz mire gondolom és lesz miért küzdenem (még akkor is, ha nehéz lesz), és bár ma este különösen rossz kedvem van, hálás vagyok ezért a szomorúságért, mert ettől is úgy érzem, hogy élek. És ezerszer jobb, mint a tompaság.

ei sellist küll maailmas kusagil leidu

Istentelen hideg van a tanszéken, beköszöntött a májusi takatalvi, tegnap szakadt az eső és csütörtökön is fog (na mikor települünk ki sátorral a Bölcsész Napokra, naaaa?). A mariföldi adminisztrációval kellene birkóznom, de persze nem teszem mert béna vagyok, és félek az egésztől, mint a tűztől. Egyébként lassan annyi teendőt görgetek magam előtt, hogy nem is kéne elmennem Mariföldre, így sem érnék a végére az észt út kezdetéig.

Edzés.

Konyhapakolás.

Konzultáció.

Tervek.

Word-fájlok.

Kutatógyűlés.

Cikktervezetek.

Kávézás.

Tanszéki agyrémek.

Csípős megjegyzések IFUSCO-ra a rokonaimtól és barátaimtól.

öhö, öhö.

Képek a FB-on és Instán.

Szemek és mozdulatok az emlékezetemben.

Finnugor dallamok non-stop a fejemben.

Egy mari dal, amit nagyon meg akarok tanulni hegedűn.

Észt nyelvű szöveg-szösszenetek.

Várakozás, csak tudnám, mire. (Rigára?? Téli egyetemre?)

Hiányzás, hiányzás, hiányzás. Önmagam vagyok így egyáltalán?

Nincs baj azzal, hogy nincs minden a feje tetején.

Valahogy meg kell találnom a szépséget az élet mostani, nyugodtabb verziójában is.

vissza akarok menni...

...a szélfútta fák közé a bécsi campuson, a szobrokon lebzselő udmurtok közé, a mari nyári egyetemeken készült képekkel díszített folyosóra, ahol gitár-és ukulelekísérettel szólnak a finnugor dallamok, a sörrel a fűben lebzselő finnekhez, az érdekes és sokszínű előadásokra, a csillogó szemek közé a kávészünetben, az egyszerre ezer nyelvet beszélő "beautiful people" közé.

...a spontán labajalg-játszásba, az összecsengő dallamokba és "kardiós" táncokba, sétákba és kávékba és villamosozásba, összenézésekbe és összenevetésekbe, beülésekbe "egy sörre", privátolásba és végtelenített éneklésbe, hosszú sétákba és hazataxizásokba.

...izgalmakba és kialvatlanságba, lámpalázba és elveszített mondatfonálba, az orrom alá tolt kávéba, melybe franciául kérdezték, hogy kérek-e cukrot, jakut technóba a zöld pázsiton, a gyömbérshotba, a moderátori papírokba, a váratlanul meghallgatott de nagyon élvezett előadásokba, kellékekbe, handoutokba, utolsó pillanatos improvizációkba, nagy sóhajokba, megkönnyebbülésekbe és büszkeségekbe.

...a pillanatokba, amikor nem volt sem múlt sem jövő, de még mód, aspektus és evidencialitás sem, sem grammatikai nem vagy exkluzív plurálisz, csak végtelenített marjamol', kendős játék, ugrálás és szaladgálás, kézen fogva táncolás és pillangókat imitálva csoszogva táncolás, spontán koreográfiaalkotás, mert Kolja bizony mindig tudja, hogyan kell bulit csinálni.

...és abba, amikor megyek workshopot tartani totál kialvatlanul és félig magamnál, és jönnek szembe az emberek, és mindegyikük megölel vagy vidáman integet vagy sok szerencsét kíván, vagy amikor mindig van kibe belekarolnom a tánc alatt, vagy mikor Mishina kisasszony felhív maga mellé mariul énekelni a színpadra, lenézek a közönségre, a közönség soraiból felnézek a színpadra, két oldalról ketten adnak nekem sört, konkrétan összeroskadok a fáradtságtól, és mellém ülnek a földre, és pillanatok alatt finnek vesznek körül és elvonszolnak valamilyen kocsmába, és hajnal van és nem aludtam és Lilja Isten tudja, honnan előránt egy üres zsemlét, hogy túléljek, s mire odaérek a workshopra, minden be van rendezve és kávé gőzölög az egyetemi számítógép USB-bemenete mellett, ami csak a pendrive-omra vár.

Elfüstösített konyhával, rozéfröccsel, késő esti főzéssel és udmurt népzenével próbálom ápolgatni a fájó hiányt a kis viráglelkemben. Soha semmi nem olyan jó, mint az IFUSCO, a finnugor világ és a rokon lelkű, csodálatos, ábrándos, hasonlóképpen elvarázsolt kollégák, és soha nem vagyok soha annyira otthon, amikor az ő ölelésüket érzem a tavaszi levegőben.