A boldogságról

Kaptam egy könyvet egy hakniért hálából, és mostanában néha azt olvasgatom. A boldogságról szól: azt állítja, hogy azt hajlamosak vagyunk túlbecsülni, túlmisztifikálni, túlságosan kergetni. Azt hiszem, valahogy azt akarja megértetni velünk, hogy a boldosgág mint eufória vagy konstans öröm állapota nem lehet elérendő cél, és minél inkább arra vágyunk, hogy ez legyen a domináns faktor az életünkben, annál távolabb kerülünk tőle.

Mond a könyv érdekes dolgokat, bár én személy szerint nehezen viselem a tipikus "önsegítő könyv stílust", és persze rengeteg helyen egyszerűsít, vagy képzeli magát jóval tájékozottabbnak olvasójánál, nesztek Freud, nesztek görök eposzok, lerendez mindenkit egy fél mondatban.

Viszont eszembe juttatta, hogy engem vajon mi tesz boldoggá. Mit jelent nekem a boldogság, mitől tudom azt mondani, hogy én boldog vagyok?

Mert azt hiszem, én boldog vagyok. Mondom mindezt annak ellenére, hogy ha azt akarnám, hogy minden úgy legyen, ahogy én éppen a legjobban akarom, bizony nagyon sok mindent módosítanék a jelenlegi állapotomhoz képest. Bőven érzek elégedetlenséget, vágyakozást, bűntudatot, szorongást, és némi fásultságot is. De ez még nem jelenti azt, hogy nem vagyok most, a jelenlegi állapotomban is boldog.

Igen, folyamatosan boldog vagyok. Nem úgy, ahogy az instagramon látni lehet, tehát nem abban az értelemben, hogy az életem csupa szépség és öröm és kellemes meglepetés, és minden napom folyton felülmúlja az elvárásaim, hanem... valahogy nem is tudom, azt hiszem, az tesz boldoggá, hogy van mit várnom az élettől.

Boldoggá tesz a kemény munka. Nem mintha gyakran tenném (de ha igen, akkor nagyon drámaian, általában éjszakákon át), de amikor összeáll a fejemben a cél és az eszköz hozzá, és ki lehet dolgozni, az szuper. Nem hiszek abban, hogy érdemes bármit megosztani másokkal, amivel kapcsolatban nem érzed a leküzdhetetlen vágyat arra, hogy megoszd. Ahhoz viszont, hogy érezzem ezt a leküzdhetetlen vágyat, jól kell csinálnom azt, amit csinálok (ha szarul vagy közepesen csinálunk valamit, azt nem akarjuk megmutatni, nyilván). Amikor ez összejön, azt valóban nagyszerű érzés megosztani.

Boldoggá tesz az, hogy nem én vagyok saját magamnak a legfontosabb. Ez alatt azt értem, hogy amiket a legjobban szeretek csinálni, azokat tudom, hogy nem magamért teszem. El tud varázsolni és fogva tud tartani egy olyan "dolog", "eszme", aminek örömmel vetem alá magam, amiért lehet dolgozni, küzdeni, magamra ölteni, mint egy identitást, és hasznosnak érezni magam a szolgálata közben. Azt hiszem, ez egy nagyon egészséges dolog. Egyedül önmagunk szolgálata csak unalmat és káoszt szül.

Boldoggá tesz, hogy úgy érzem, a legtöbb dologért tudom magam okolni. Persze, marha szerencsés vagyok, de összességében tudok hálás lenni magamnak azért, ahol vagyok, és azt is tudom, hogy ha nem tetszik a mostani életem, akkor változtathatok rajta. Nem vagyok senki rabja, és tudom vállalni a felelősséget a tetteimért, relatíve könnyen.

És persze, emellett egy csomó minden euforikusan boldoggá tehet. A váratlan kellemes meglepetések, a nevetős borozások a lányokkal, az éneklés a világ legcsodálatosabb kollégáival, a közös főzés apámmal, a sikeres hakni, a nagyim megnevettetése, a zene, a tánc, a hosszú északi nyáréjszakák, a porzó udmurtiai földutak a Lada kerekei alatt, a ritkán látott barátok viszontlátása... jó ezeket átélni, de ugyanilyen jó várni rájuk, vagy csak egyszerűen tudni, hogy majd megtörténnek.

Boldoggá tesz, hogy holnap céllal és értelemmel kezdek neki a napnak (még akkor is, ha baromira nem a kedvenc dolgaimat fogom csinálni), hogy lesz mire gondolom és lesz miért küzdenem (még akkor is, ha nehéz lesz), és bár ma este különösen rossz kedvem van, hálás vagyok ezért a szomorúságért, mert ettől is úgy érzem, hogy élek. És ezerszer jobb, mint a tompaság.