Random bejegyzések a random kutatóútról 1.

No niin, Joskar-Ola legnagyobb problémája, hogy Izsevszkkel ellentétben gyakorlatilag nincs benne olyan kávéház, ahová az emberek leülni és tanulni/dolgozni mennek. Így aztán bénázok és bolyongok, mint egy örök zsidó, amikor megunom a hotelszobámat, és egyébként is meglehetősen nem szeretek ott dolgozni, ahol alszom.

Az Eurospar épületében egész jó kis leülő-eszegetőhely van, ráadásul közel vana  Mari El Rádió épületéhez, ami azt jelenti, hogy nagyobb esélyem van belefutni ismerősökbe (eddig nem sikerült). Egy táncos eseményre jöttem, és szuper is volt nézni a latin táncolókat a rádió előtt, amíg az eseményt el nem mosta az eső, így aztán bemenekültem az említett Eurosparba, megállapítottam, hogy menő, és még a laptopomat is elővehettem anélkül, hogy furán néznének rám. Az asztalokon nagy táblák hirdetik, hogy ne itt igyuk meg az alkoholos italainkat, úgyhogy a Baltyika a táskámban marad, viszont ölni tudnék egy meleg teáért, amit viszont fogalmam sincs, hogyan kell megszerezni az igen bonyolult önkiszolgáló teaadó rendszerben, így kínomban az itt vásárolt áfonya-málna mixet eszegetem egy szív alakú műanyag tálból. Próbáltam valahogy kifigyelni, hogy mások hogyan szerválnak teát, de nem lettem okosabb, viszont iszonyú gyanús igen, hogy állandóan jobbra leselkedek, remélem nincs a közelben FSZB-s.

Így is van már egy feketepontom a rendőröknél, mert a vonaton sikerült önkéntelenül gyanúsan viselkednem, a büfékocsiban letagadtam, hogy nálam vannak az okmányaim (pedig nálam voltak, csak a könyvbe téve, és nem találtam őket), majd mikor a rendőr kedélyes hangon megjegyezte, milyen gyakran utazom Oroszországba (lássuk be, alig egy éven belül harmadszor, amiről a vízumaim is tanúskodnak), a megjegyzését harmadjára sikerült megértenem, és így közöltem vele, botrányos oroszsággal, hogy nyelvész vagyok (vagy mi). Állati hihető lehettem. Az útitársaim lesajnálóan néztek rám, de csak mert nem tudták, hogy kihallottam a velem szemben ülő szómenéses nő beszédéből a random felbukkanó mari szavakat.

Az engem hidegen méregető útitársak és az állandóan horkantó férfi után alig vártam, hogy leszabaduljak végül a placckartról, a 7 órai reggeli harmatos Joskar-Olában, ahol a csodálatos Nagyezsda várt engem, és végre valakivel szót értettem. Na persze nem úgy kell ezt elképzelni, hogy azonnal minden problémám megoldódott és dőlt belőlem a szó: hiszen már 24 órája folyamatosan orosz beszédet hallgattam, és amúgy sem tudok annyira megaszuperül mariul, hogy csakúgy mindent ki tudjak fejezni. De azért Nagyezsdával jól megvoltunk, rendelt taxit, elhajtottunk a hotelbe, ahol közölték, hogy ameddig nem fizetünk, addig nem adják ki a szobát. Én teljesen abban a hitben voltam, hogy már rég fizetett nekem az ELTE, és nem esett volna jól ott helyben kiperkálni egy kb. százezer forintnak megfelelő összegett - és lám, milyen okos voltam, hogy előre kinyomtattam a szállás vouchert (rám abszolút nem jellemző módon), mert annak köszönhetően némi menedzserrel való telefonálgatás és orosz-mari fordítgatás után minden egyenesbe került, én pedig elfoglalhattam a csudikényelmes szobámat. ^^ A huzavonával erősen magunkra vontuk a figyelmet, a közelben ácsingózók felhúzott szemöldökkel és vigyorogva hallgatták a mari-orosz attrakciót, de hála Istennek Nagyezsdát ez egy cseppet sem hozta zavarba, közölte, hogy ő nem fél, és egyébként is, ez tök poén. Elbúcsúztunk egymástól azzal a tudattal, hogy délután még összefutunk, mert segíteni kell nekem orosz SIM-kártyát vásárolni. Ezzel a lendülettel bedőltem az ágyba és 5 órát aludtam.

Délután nyakunkba kaptuk a várost, és újabb attrakciót csináltunk magunkból a Megafon-szalonban, főszerepben az én orosz inkompetenciámmal (najó, és mari kompetenciámmal). Valahogy végül sikerült odáig jutnunk az egyezkedésben, hogy a minket kiszolgáló fiatalember megkönyörült a fáradhatatlanul fordítgató Nagyezsdán, és közölte, hogy ő is mari, mindent ért mariul, csak ő maga nem tud beszélni. Így kicsit könnyebb volt, közben megint a fél szalon rajtunk vigyorgott, de minket ez ugyan nem zavart, választottunk egy szimpi SIM-kártyát, és vot, máris lett végtelen internetem és jó sok lebeszélhető időm. (Amúgy Oroszországban az emberek szinte vallásos elköteleződéssel viszonyulnak a telefonszolgáltatójukhoz, és teljes hitbéli meggyőződéssel állítják, hogy az övék a legjobb - ez lehet a Megafon, az MTS vagy a Beeline, illetve a fiatalabbak körében esetleg a Tele2.)

Sétáltunk még egy kicsit a Koksaga-parton, meghívtam Nagyezsdát egy (egyébként isteni finom) kvaszra, beszélgettünk a marik helyzetéről, meg ő a petrozavodszki SANA-fórumon látottakról-hallottakról - utóbbi elég depressziós képet festett a karéliai nyelvi helyzetről. Nagyezdsa meg is állapította, hogy az ottanihoz képest Udmurtiában és Mariföldön gyakorlatilag rózsás a helyzet, itt legalább még vannak emberek, van valami. Beültünk egy kajáldába, ahol még európai jellegű kávét is lehetett kapni (Istennek, izé, Jumónak hála!), majd mutatott egy pékséget is, ahol volt perepecs - és a bolti kiszolgáló lelkesen marira váltott, amint meghallotta, hogy mariul beszélünk! Ami egyébként gyakorlati haszonnal is járt, mert majdnem halas perepecset vettem, de amint rákérdezett, hogy a kol dene verziót kérem-e, gyorsan javítottam. (Oroszul a konkrét halfajta volt kiírva, esélyem sem lett volna ismerni a szót.) Olyan lelkes volt, hogy még a kasszánál az összeget is mariul mondta, pedig a számokat szinte mindig, mindenhol ösztönösen oroszul használják. Nagy vigyorral távoztunk Nagyezsdával, és még perepecsünk is volt.

Ahogy elnézem, a mari nyelvvel kapcsolatban itt Joskinban (igen, ezentúl Joskinnak fogom hívni ezt a várost) kb. a „nincsen nekem olyan de várjál hozok” hozzáállás a jellemző. Mindenki felismeri, és általában egy-két szót tud is (már csak azért is, mert a középületekre és üzletekre mindenhol ki kell írni a mari nevét is, és a helyi cégek is előszeretettel választanak mari nevet maguknak), és random helyeken bárkibe belefuthatunk, aki beszéli is. Kicsit nehezebb a helyzet, amikor egyedül vagyok, mert ilyenkor nyilván oroszul kell helyt állni: azt mégsem tehetem meg, hogy mindenkinek nekirontok a marival, és elvárom, hogy megértsék és kezdjenek valamit, ami pedig az oroszt illeti, ritkán van olyan helyzet, ami túl bonyolult ahhoz, hogy így-úgy ne értsem meg, és van olyan fontos, hogy mindenképpen valahogy fel kell fogjam. Szóval amikor Nagyezsda elment, a mari gerilláskodás is véget ért, és csak azon örvendezhettem, ha elkaphattam egy-két mari szubsztrátumot az engem körülvevő orosz beszédben.

A marival az van, hogy fárasztó. Nem mondhatom, hogy nem fáradok el, ha szegény Nagyezsdával próbálom megértetni magamat, és közben érzékelem, hogy lépten-nyomon lábon lövöm az anyanyelvét. A ragok és a fonémák ideoda csúsznak félre. Az sem segít, hogy egy közepesen jól beszélt idegen nyelven az embernek nehéz átadnia az egyéniségét: azt, amitől érdekes vagy vicces vagy bármilyen módon jó társaság szokott lenni. Így nyivánvalóan a társalgás viszi az energiát, és alaposan le tud fárasztani - de ha nincs kivel társalogni, az meg elszomorít és bepánikoltat. (A legjobban annak örülnék, ha többen lennének marik körülöttem, és én csak hallgathatnám. De az meg ritka.)

Ma egész nap egyedül voltam, és tulajdonképpen élveztem. Föl-le sétálgattam Joskin utcáin, megkajáltam, felfedeztem az Eurospar előterét (közben rájöttem, hogyan kell teát szerválni a bonyolult automatából!), próbáltam beszívni a hangulatot.

Még mindig nincs kész minden, még mindig nem tudom, hogyan kéne kutatni, még mindig nem vagyok biztos magamban, és még mindig nem tudom, lehet-e értelmesen kutatni a modalitást.

De legalább itt vagyok.