Egész nap a magyar estre készültem pánikszerűen. Jesszus, a kérdőívem, jesszus a prezentáció, jesszus nem tudok hegedülni, pláne nem magyar dalokat, úristen hova kapjak egyáltalán. Már megint baromi későn keltem persze fel, és minden az utolsó pillanatra van hagyva. Délután háromkor jutott eszembe enni, azt nem jutott időm megkérdezni, hogy hol tudnék hegedülni (így a szobámban maradtam, illetve a zárt balkonon), és a nyomtatást is az utolsó pillanatra hagytam. Teljes agyérgörcsben hagytam el a hotelt, és vágtam neki először a nyomtatószalonnal való megküzdésnek, aztán a magyar estnek.
Mikor megérkeztem, egy masszázsszalonban találtam magam, melynek a közepén egy nő feküdt félmeztelenül, a hátán végig vákuumos köpölyözők sorakoztak, és közölte, hogy szalam lijzse. Hát jó, gondoltam, aggodalomra semmi ok, tudtam, hogy Aljona masszázst csinál keresetkiegészítésként, így szépen elkezdtem kipakolászni: Stühmer trüffel, Unicum, kolbász, szórólapok, Vihreä Könyv, Möngyštö Marla, népviselet, hűtőmágnesek, Kodály-szolfézsfüzet 100 mari dallammal, mari-magyar szótár, laptop, hegedű... hoztam mindent, mint a búcsúban. Persze Aljona is hozott egy adag bonbont, teát és Napoleon tortát, ahogy az az esti szénhidrát- és koffeinbevitelnek dukál a világ eme felén. Lassan beszivárogtak a vendégek, kb. 5-6 ember: a többséget tavalyról az Uncsófesztről ismertem, de volt olyan is, akit Tartuból, és olyan is, akit korábban még nem láttam. Kedvencem az anyuka volt, aki a kétévesforma gyerekét is hozta, aki a világ minden természetességével gagyogott mariul. Itt, a városban!
A vendégekre várakozván húztam egy-két dallamot a hegedűn, ez kicsit adott önbizalmat, majd kieszközöltem pár utolsó javítást a diasoron. Aztán valahogy fél 7 körül mindenki megjött, aki meg akart, kényelembe helyezték magukat és várakozóan néztek rám. Öhö, izé, én vagyok a naaagy kősárkány...
Nem mondom, hogy minden szuperül sikerült. Az alárendelésekben rendszeresen elhasaltam, teljesen random szavak nem jutottak eszembe (nem beszélve a ragozásról), és a redukált magánhangzókon is egyre elcsúszott a nyelvem. Viszont nagyon tetszett az embereknek (meglepő módon) a diasorom elején a kis bemutató Magyarország földrajzáról, vizeiről, és a képek az Alföldről nagyon bejöttek nekik. E. Monakhova teljesen el volt ájulva a szürkemarhától. :) Úgyhogy a képek nagyon beváltak, ahogy a határon túli magyarság helyzete is nagyon érdekelte őket, meg a fiatalok vándorlásai, különösen a városiasodás és a külföldre költözés. Hoztam néhány hasonló szót, de igen nehezen értették meg (az orosz és törökségi jövevényszavakat sokkal könnyebben felismerték, mint az ősi közös finnugor szavakat), a találós kérdésekbe beletört az agyuk, de a nyelvtörők nagyon tetszettek nekik. Tök jó, mert most ennek kapcsán átlátom, hogy mit kell máshogy csinálnom majd, amikor Uncsóban tartom a magyar estet. Letoltam a torkukon egy adag Unicumot is, abban majdnem megfulladtak, végtelenül keserűnek bizonyult nekik, így aztán gyorsan előkaptam a Stühmer csokit, hogy valahogy szépítsek a dolgon. Kapva kaptak rajta, és a Stühmer sikeresen lenyugtatta a kedélyeket.
Valamikor ekkortájt érkezett meg Ivan Kamenschikov, teljesen random (E. Lastochkina hívta meg), egy teljesen random kovyš-sal (hegedűszerű mari népi hangszer), épp mikor elő akartam bányászni a hegedűt. Nem tudom, miért gondoltam, hogy ő valamilyen vénember vagy nemtom, mindenesetre üdítően hatott rám az érkezése, és az is, hogy azonnal nekilátott megtanulni a Túl a vízen dallamát. Random magyar jammelésbe kezdtünk, ami nem tudom, hogy mennyire viselte meg a többiek fülét, de akkor épp nem igazán bántam, mert nagyon jólesett a spontaneitás, és az is, hogy valakivel együtt lehetett zenélni (aki spec. jobban zenél, mint én). Ráadásul kedvenc mari dubstep-együttesem oszlopos (és egyedüli mari) tagja, mint az kiderült, úgyhogy fangörlségemet is volt alkalmam kifejezni neki.
Az előadásom a vége felé közeledett, így spontán teázásba és beszélgetésbe torkollt. LAssan megeszegettük a kolbászt és a sütiket, elfogyott elképesztő mennyiségű tea, én kicsaptam a diktafont az asztalra, és az emberek elkezdtek mindenféléről sztorizgatni. Elsősorban ovdás és egyéb horrorszrotikat meséltek. Hogy van egy gödör a falu szélén, ahol egyszer három fiú meghalt, és azóta is átkozott hely. Vagy amikor egyikük fényképezőgéppel merészkedett a sötét szent ligetbe, és eltévedt, és valami baja is esett (már nem emlékszem, mi). (Az ovda egyébként mari mitológiai lény, egy iszonyú ronda vénasszonyszerű szörny, melynek hátrafelé van a lábfeje, lyukas a hónalja és a melleit a vállán hátravetve szalad. ÉS rosszat akar az embereknek.)
Kicsit érződött a beszédükön a megfigyelői paradoxon, meg kevés modálist használtak, de kezdetnek, meg ahhoz, hogy szokjam, hogy ilyet csinálok, megfelelt.
Nagyon jókedvűen búcsúztunk el egymástól. A vendégek sáskaként vetették rá magukat a hűtőmágnesekre, és lelkesen tolták az orrom alá a Möngyštö Marla-kat (mari nyelvmegőrző "propagandafüzet", amit PP és kollégái készítettek), hogy írjam alá. A prezentáció pedig, mint megtudtam, a sok-sok képpel és a mezőgazdaság részletes vázolásával - működik! ^^
És nem haltam bele!
És még mindig szeretnek!
Mivel ezt a bejegyzést már pár nappal azután írom, hogy megtörtént, volt alkalmam hallani, miként emlékeznek vissza rá, és ennek fényében totálisan meghatódni: valamiért azt gondolják, hogy állati jól hegedülök (nem), és különösen örömmel gondolnak vissza a földrajzi adatok ismertetésére, a különös találós kérdésekre arra a diasor-címre, hogy "mari nyelv <3 magyar nyelv", és a jammelésünkre Ivannal.
És azt hiszem, hogy az est segített abban, hogy még szívesebben lássanak itt Mariföldön.
És én is nagyon imádom őket hogy ilyen jó fejek. <3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése