év végi rendrakás 2.

Ez egy kicsit ezt a kurva levest még megenném-típusú poszt lesz.

Formálisan teljesen érthető lenne aggódni azon, hogy vajon Csabával maradok-e a jövőben. Elvégre kétszer is otthagytam igazán komoly indok nélkül, mi garantálja, hogy most nem kattanok-e be, vagy találok egy lánglelkű überszexi gitárost, aki elvágtat velem a nemlétező nyári finn naplementébe.

De ha valaki egy kicsit is ismer minket, attól zokon veszem, ha így gondolkodik. Mert implicite azt üzeni, hogy nem tudjuk, mit csinálunk, ill. ugyanazokba a hibákba esünk bele, vagy ez valamin se-veled-se-nélküled jellegű szenvedős bénázás, melyben ránk a komplett hülyék szerepét osztották.

Tudom, hogy nem én vagyok a világ legkonzisztensebb személyisége, de azért nem vagyok futóbolond, sem hormonzavaros tini. Mindenki, aki látni szokott minket együtt, tudja, hogy boldogok vagyunk és kiegyensúlyozottak. És nem, ez már nem a kezdeti, lila ködben úszó szemellenzős őrület, ami hajt, amikor még minden pár azt hiszi, hogy a világ tökéletes, ők pedig legyőzhetetlenek - ergo egyáltalán nem kell azon aggódni, hogy egyszer csak elmúlik. Elvégre azért kötöttünk ki egymás mellett már megint, mert sehogy sem akart elmúlni, bárhol, bárkivel jártunk.

Rég nem vágyom semmilyen tall, dark and handsome idegenre, aki mellett csupa kaland az élet, levesz a lábamról és lélekrengető szerelmes költeményeket ír nekem. Nem azért, mert uncsi fapina lettem, és nem is azért, mert ezek kimaradtak volna az életemből (nem maradtak ki), hanem mert már tudom, hogy ezek mind pehelysúlyú dolgok ahhoz képest, ha valaki mellettem van sok év után is, betegen is, hisztisen is, reménytelenségben is, és közben nem akar megváltoztatni.

Ezt tudom. Tudom, mert pofonegyszerű, és egyáltalán nem érdemes bizonygatásra. Igazából elég derogáló érzés bizonygatni.

Biztosan stresszelő dolog családdal lenni ennyi ideig, főleg ha idén nálunk mindenki megházasodott, Csabáéknál meg mindenkinek gyereke született, de most hadd kérjem meg a világot (és nyugtassam meg magamat), hogy tudjuk, mit csinálunk.

Tökre nem fogok elporzani a fenébe. Gyanítom, hogy Csaba sem, legalábbis elhiszem neki, ha ezt mondja.

Boldog vagyok a párkapcsolatomban, e. Boldog vagyok tőle minden nap, hálás vagyok érte minden órában, és ebben az év végi családlátogatások is megerősítettek. Tényleg szinte hihetetlen, milyen jó dolgom van, a Jóisten nagyon szerethet, ha annyi szívás és összevisszaság után még ilyen jó párt adott nekem, és ezt meg akarom becsülni.

év végi rendrakás 1.

Szóval család, és otthondöglés, és egymás arcának nézése, és sok-sok "hogy vagy" meg "miújság", végtelen, hömpölygő alkoholfolyamok által megtámogatva.

Ilyenkor persze kéne erre mondanom valamit. Röviden és tömören, aminek a végkicsengése nem késztet további társalgásra vagy gondolkodásra senkit.

"Na és még mennyi van vissza a suliból?"

Mindenki ezzel jön, és megőrülök tőle. Tudom, hogy nincs más, amit kérdezhetnének, de akkor is.

Rendkívül bosszant ez a kérdés, úgyhogy most így magamnak, türelmesen és kedvesen megpróbálom rendezni a gondolataimat, hátha legközelebb tudok erre röviden és adekvátan válaszolni.

Szóval igen, régóta koptatom az MA-t, igen, jövő év tavasszal végzek, ha minden igaz, de utána egy cseppet sem akarom befejezni az egyetemet. PhD-programra akarok menni, és tovább mászkálni-tanulni-kutatni, majd tanítani a tanszéken, mert ezt érzem az erősségemnek.

Ha nem a finnugor tanszéken tevékenykednék, folyamatosan azért küzdenék, hogy ezt tegyem. Lehet, hogy egy egyetem nem tűnik olyan nagyon jó bulinak, pláne nem karriernek, de nekem álmaim netovábbja és a kedvenc helyem a világon, tele a legcsodálatosabb emberekkel. Lehet, hogy a tudományos súlyom nulla. Meg hogy nem értem el nagy dolgokat. Vagy hogy nem erősségem a tanulmányírás. Ennek ellenére érzem úgy, hogy az a hely nekem való.

Tehát egy cseppet sem akarom befejezni az egyetemet, és nem várom, hogy "végre vége legyen". Igaz, hogy a munkahelyem a Veeva Systems, és az egyetemi teendőimért nem kapok pénzt, de akkor is sokkal inkább a munkahelyemnek érzem, mint az Alkotás utcai irodaházat a narancssárga kárpitokkal.

Lehet, hogy ezt kéne mondanom. A munkahelyem az ELTE, és mellékesen a Veeva-nál dolgozom.

De nem akarom, hogy véget érjen az egyetem. Lehetőleg még nagyon sokáig ne érjen véget. Nem is nagyon tudom elképzelni, hogy hol máshol lehetnék, vagy mi más lehetne, ami izgatna vagy lelkesítene vagy otthon érezném magam ott.

Csak ezt kicsit nehéz elmagyarázni. :)

Ohana means family.

And family means no one gets left behind.

Soha senki nem marad magára, amikor sem, amikor sérült és beteg és macerás és akár értelmetlen, soha.

Anyukám és nővérem feladata az volt, hogy 4 napig napi 10 órát ácsorogjanak a Corvin téren a sérült gyerekek munkahelyének termékeit árusítva. Nővérem ugyebár autista. Mire...

...én adtam szállást, nagynéném átvállalt 2 napot az árusításból, nagybátyám vasárnap 500 km-t autózott, hogy hazavigye a maradékot a nővéremékkel együtt, unokatesóm segített a bódé összerakásában és a logisztikában, a felesége ott állt egy csomót, a jelenlétével reklámozva a helyet, ő is, én is Facebookon népszerűsítettük, az én felhívásomat 3 családtagom és 2 ismerősöm is tovább osztotta, szerváltunk néhány vevőt, mi magunk is vásároltunk egy csomót...

Hideg volt és esős és nyálkás és bonyolult és néha reménytelen, de erre a hétvégére visszagondolni, na ez boldogság.

A család a legjobb dolog a világon.