Szóval család, és otthondöglés, és egymás arcának nézése, és sok-sok "hogy vagy" meg "miújság", végtelen, hömpölygő alkoholfolyamok által megtámogatva.
Ilyenkor persze kéne erre mondanom valamit. Röviden és tömören, aminek a végkicsengése nem késztet további társalgásra vagy gondolkodásra senkit.
"Na és még mennyi van vissza a suliból?"
Mindenki ezzel jön, és megőrülök tőle. Tudom, hogy nincs más, amit kérdezhetnének, de akkor is.
Rendkívül bosszant ez a kérdés, úgyhogy most így magamnak, türelmesen és kedvesen megpróbálom rendezni a gondolataimat, hátha legközelebb tudok erre röviden és adekvátan válaszolni.
Szóval igen, régóta koptatom az MA-t, igen, jövő év tavasszal végzek, ha minden igaz, de utána egy cseppet sem akarom befejezni az egyetemet. PhD-programra akarok menni, és tovább mászkálni-tanulni-kutatni, majd tanítani a tanszéken, mert ezt érzem az erősségemnek.
Ha nem a finnugor tanszéken tevékenykednék, folyamatosan azért küzdenék, hogy ezt tegyem. Lehet, hogy egy egyetem nem tűnik olyan nagyon jó bulinak, pláne nem karriernek, de nekem álmaim netovábbja és a kedvenc helyem a világon, tele a legcsodálatosabb emberekkel. Lehet, hogy a tudományos súlyom nulla. Meg hogy nem értem el nagy dolgokat. Vagy hogy nem erősségem a tanulmányírás. Ennek ellenére érzem úgy, hogy az a hely nekem való.
Tehát egy cseppet sem akarom befejezni az egyetemet, és nem várom, hogy "végre vége legyen". Igaz, hogy a munkahelyem a Veeva Systems, és az egyetemi teendőimért nem kapok pénzt, de akkor is sokkal inkább a munkahelyemnek érzem, mint az Alkotás utcai irodaházat a narancssárga kárpitokkal.
Lehet, hogy ezt kéne mondanom. A munkahelyem az ELTE, és mellékesen a Veeva-nál dolgozom.
De nem akarom, hogy véget érjen az egyetem. Lehetőleg még nagyon sokáig ne érjen véget. Nem is nagyon tudom elképzelni, hogy hol máshol lehetnék, vagy mi más lehetne, ami izgatna vagy lelkesítene vagy otthon érezném magam ott.
Csak ezt kicsit nehéz elmagyarázni. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése