Hogy dolgoznom kéne, és egész nap csak aludtam vagy Jane Austent olvastam és döglöttem?
Who cares.
Ehelyett finn rockzene-válogatást üvöltetek a koleszban, 2013-as mémeket nézegetek (emlékeztek még a hungaromémekre?? Az is idén volt! :D Fazekas Pista és a Talányos Spejz... XD), Gergő és Andris közösen kitalált nyelvújításain kacagok és mindenki elmehet a fenébe! :D
Tegyetek ti is így, nehogy ebben a maradék 1 napban ne legyen indokolatlan az év...
Eszti gyűrűje még mindig itt virít a középső ujjamon. Annyira szép és annyira jól áll, hogy nem is akaródzik levennem. Hogy is került hozzám? :D
Jó, jól éreztem magam, de hogy ennyin múljon?
Életemben nem hallottam ennyiszer, hogy szép vagyok. Random emberektől, random helyzetekben. Ez azért ritkaság a Kamarában! :D Hát ide is eljutottunk, ide indokolatlanódott ez az este, csapódik felém a szél mindenféle árnyalatokban, innen a bora, onnan a passzát... mi a franc :D Miért kellett horvát népdalra táncolnom random indokolatlan sráccal, miért beszélgettem ennyit egy olasszal, miért nem szereltem le a "hobbipszichológust"... már nem is tudtam követni, ki ül épp mellettem és miről beszél, milyen nyelven. :D
A hideg trolimegállóban nagyon akarták, hogy velük menjünk, de kénytelen voltam leállítani Esztit. Ennyi extroverzióból bőven elég volt.
Anya egyszer közölte velem, hogy az biztos, hogy én nem a szépségemmel fogok hódítani. Sikerült vérig sértenie vele, évekre. Pedig, ahogy elnéztem a sündörgő olasz/magyar/féligszerb arcokat, kénytelen voltam duzzogva bevallani, hogy igaza van.
Jó érzés volt, hogy szépnek gondolnak, mert a lányok már csak ilyenek, hogy szeretik ezt hallani.
De folyamatosan legszívesebben felhívtam volna az értelmes férfiismerőseimet. Hiába volt ott Eszti konstans és nagyon értékes segítségnek, valahogy nem pótolta a fiúkat, akikkel beszélgetek, akikre rá nevethetek, akikkel boldogan kilométereket sétálhatok vagy random helyekre betévedhetek egyetértésben és intelligensen, ijedtség nélkül. Már csak a tudat megnyugtat, hogy léteznek... És többet érnek sok-sok kis szellőviharnál a Kamarában.
Rég volt ilyen random estém, ilyen random vicces kontextusban. A szexualitás csakúgy zúgott el a fülem mellett, mit ad isten, sosem talált el.
Most pedig hazajöttem tüncögni, jóindulatúan, mint az év felfedezettje.
Azért jöttem vissza Pestre, hogy kellemesen introvertálódjak és magammal törődjek, hát kevéssé alakul így. Amikor az ember egy ártatlan boltbamenést sem intézhet úgy, hogy ne legyen belőle majdnem Caravaggio-kiállítás, akkor bizony a bánat egy nagy pöttyös ocelot meg minden... :D
Sajnos a napom eleve úgy kezdődött, hogy próbára lett téve az idegrendszerem és a szociális tűrőképességem, így kevésbé tudtam friss és kedves és produktív lenni, amikor jó lett volna, de így is derűs gyönyörűséggel szemléltem a mellettem utazó úrfit. Szeretem, amikor ilyen lelkes és vidám. :)
Szeretem, amikor nem tudom, mi fog történni, és rábízhatom magam egy másikra. Bár már rég megbeszéltük, hogy zombira fogunk vadászni, az erdő misztikus ködössége úgy fogadott minket, mintha az időjárás is ránk várt volna. Furcsa módon nem igazán féltem. Tetszett a fülledt, tompa, nem evilági légkör, ami beborított és eltakart minket, egyedül a csillagok felé nyitva meg a kilátást, és egy párhuzamos, ősi hangulatú valóságba transzponált minket.
Ha beborít a köd, és akármerre fordulsz, csak ágak sziluettjét vagy a közeledben tátongó szakadékokat látsz, nem tudsz úgy gondolkodni, mint a civilizáció fényeiben. Csönd volt és a szürkéskék ezermillió veséig hatoló árnyalata. Kicsit elfogott a klausztrofób pánik. Kedvem lett volna hirtelen belekarolni Gergőbe, hogy biztonságot keressek, de nem tettem. (Egyébként is, ő gyakorta inkább ugrált.) Nem kellett volna begubóznom. Akkor sokkal jobb társaság lettem volna. A képi hangulat azonban csönddel és ugrálással együtt újra elvarázsolt.
Miután sikeresen lehenteltük az összes zombit, irány a zajongó család és a forró kakaó, és az elmúlt 7-8 év karácsonyisütizabálás-lemaradásának pótlása. Hirtelen nekiálltam falni mindent, amit csak elém raktak, zavarom leplezendő, hogy hirtelen itt enyhén szuggesztív környezetbe kerültem pillanatok alatt, és a fészbúkon is lecsekkoltak sokszor Amerikából... jólvanhát, tudom, én vagyok Bogáta, a celeb, ismer engem Kápmegyer apraja-nagyja, de legalább én is őket, háhá, mert mindig mindent és mindenkit megstalkerkedek! :D Képektől blogokig, meg minden! :D Hát, mindenkinek kell egy káros szenvedély.
Ó, megint milyen fáradt vagyok. Ez a hét egy szédült szék, és minden, amit érzek, nem tudom, meddig lesz hasznomra.
Nem akarom, hogy vége legyen 2013-nak. Nem hiszem, hogy valaha lesz még egy ilyen jó évem, és 2014 első hetét elnézve egész biztos nem a következő lesz az.
Most pedig sóhajtva ledobom magam és összelegózom a benyomásokat.
Szép vagy Bogi é értékes és az emberek szeretnek. (Vagy nem.) Mantra mantra mantra.
Bulizzunk egy nagyot még ezen a télen, mert bár ezen a tajgán nincs maradás, a legviccesebb dolgok mégiscsak a tajgán történnek és a csípős hideg elől menekülve a meleg kis kunyhókban! :) A vacogás összehozza az embereket.
Imádom a karácsonyt, de annak vége. 24-ére jellemző egy misztikus, fennkölt, kicsit nem evilági hangulat, ami még mindig lefoglalja az egész napot és még mindig nem tudok egészen, tökéletesen kifejezni, bármennyire szeretem az efféle kihívásokat. Talán jövőre...?
25-e és 26-a azonban a pihenésé. Süppedős, régimódi, díványon fetrengős, társasjátékjátszós, otthonsütős, könyvolvasós pihenésé. Mi nem megyünk családlátogatni, mert már 24-én együtt ünnepel az egész család. De az internet ilyenkor halott, semmi nincs nyitva, tehát nincs más választásom, mint végre kialudni magam és a körülöttem lévőkkel törődni. Rám fér.
(ja, tegnap kb. 16 órát aludtam. Mikor este fél 6 körül, kócosan és csipásan kikászálódtam az ágyból és megindultam a családom felé, az unokatesóm barátnőjével találtam szemben magam, aki szokásához híven gyönyörű, teljesen kiöltözött, illatos és tökéletes volt, tökéletes mosollyal. Attól tartottam, már attól összekoszolom a hamvas arcát, hogy adok neki két puszit. Majd elkezdett kellemetes hangon bájcsevegni a húgommal, én meg nem győztem néma maradni. Mégis hogy tudnak az emberek bájcsevegni??? Mikor Zs-t megkérdeztem erről, azt mondta, sok gyakorlás és jó nagy adag érdektelenség kérdése. Hm, hm, valószínűleg én sosem leszek ilyen édi.)
Talán rosszat tesz nekem, hogy felváltva Jane Austent olvasok és Downton Abbeyt nézek, mégis egy kicsit "makes me sit and wonder", hogy talán nem volt-e mégis egyszerűbb, hogy az ember megismerkedik új emberekkel és az észérvek meg a megérzései döntenek csupán, hogy kihez megy hozzá. És ha nem nagyon fiatal vagy totál bolond, jó esélye van jól dönteni.
Nem szokásom visszavágyni a múltba, mert biztos vagyok benne, hogy sokkal többször érezném magam rosszul egy régebbi korban mint jól, de néha elgondolkozom, tulajdonképpen mennyi pár tudna jó és működőképes egységet alkotni, akik valahogy mégsem próbálják meg vagy szakítanak, mert nem a tökéletes... mert olyan nagy a választék, és olyan nagy a nyomás, és olyan sok a visszaút, és nekem is olyan kell, mint xy barátnőmnek... nincs bátorságuk elfogadni azt, aki van.
Mert nem volt elég a vonzalom, vagy mert van ez a nüansznyi idegesítő tulajdonsága...
Persze velem az élen.
Hm, hm... talán jobb lenne Kreutzer-szonátát olvasnom, vagy mi... nyüssz.
Milyen békében és örömben ért engem ez a negyedik vasárnap! Pedig volt itt minden.
Egy hatalmas és nagyonnagyon élvezetes beszélgetés L. tanárnővel, egyetemi pótanyámmal, akiből megint kihoztam a tüncögést, pedig mindig olyan kis megfontolt... ameddig nem találkozik velem... :D
Egy uráli néprajzos vizsga, ami egyben volt jó és gáz
Egy TTB-próba (Tolkien Tribute Band, egyik kedvenc képződményem az MTT-ben), ami jó volt
Az a sokadik érzés, hogy fölöslegesen dolgoztam az MTT-nek és a kibaszásnak és az időmmel/energiámmal való játszadozásnak is megvannak a határai
Egy email, amiben a főnököm megköszönte mindenkinek, köztük nekem is az eddigi munkát, meg hogy mi mindenért hálás nekünk. Öröm ilyen helyen dolgozni!
Egy szörnyen aranyos este a lányokkal, Nórival, Esztivel, Szonjával és a húgával, amiben értékeltük az évet és boldog karácsonyt kívántunk egymásnak, és elmondtam életem eddigi egyik legjobb speech-ét, teljesen spontán
Gergő hazaérkezése, amire azt hiszem, már épp eleget tüncögtem...
Szüleim és tesóim örömteli arca, amikor egymást túllicitálva igyekeztek kijönni elém a pályaudvarra, és segíteni vinni a cuccaimat, és megkérdezni, hogy :) vagy :( . Hát, :).
Utolsó Pesten töltött vasárnapomon még korrigáltam a karácsonyi bevásárlásokat, eltöltöttem két órát két forralt borral és egy nagy karácsonyi szeretetrohammal Zs-val, és lágyan, ábrándozva, mosolyogva billentem fel a vonatra.
A random és szörnyen jóleső esti beszélgetés után elém került egy kép a régi gimis olaszos csoportról érettségi idejében. Kócos voltam és a nyakláncom tökre nem illett a felsőmhöz, de ahogy végignéztem a társaságon, úgy gondoltam, büszke lehetek a mostani magamra. Ez elég jó érzés, mert eddig eltelt időről van szó, olyanról, amin nem lehet változtatni. És mégis büszke vagyok rá. Értitek, a P létemre elégedett vagyok valamivel, amin már nem tudok változtatni. Jéj?
(Egy poloska mászkál a számítógép kábelén. Ki kéne dobnom, de 2 nappal karácsony előtt??... Ugyan, kit zavar, hadd melegedjen.)
Miután hazaértem, két dolog vett erőt rajtam kivédhetetlenül: ólomsúlyú fáradtság és vad, röpködő boldogság.
Már tegnapelőtt óta nagyon tüncögök, de teljes joggal. Miközben a hidegben loholtam, a kivilágított Hősök tere majdnem olyan szép volt, mint amikor Amerikából hazaérve ámultam a városon. Megint rám szakadt, milyen hihetetlen érzés ITTHON lenni!
A világnak másodpercek kellettek csak, hogy a helyére billenjen.
Nehéz lenne elmondani, milyen érzés volt nekilódulni a Városligetnek, beszélgetni, az Ajtósiban bejelenteni mint a vendégemet, és az a tény, hogy ott van, itt van, velem, látom az arcát, és nem kell más közvetítő a beszélgetéshez, csak a levegő... mondjátok, hogy pink meg nyál meg minden, de akkor is megfelel a valóságnak. Igen, lehet így érezni.
Szonja zavartan mosolygott, én körbemutogattam a szobát. A kilátás ugyanolyan sejtelmesen ragyogott ránk, mint tavasszal (csak az ING főépülete lett csillámfaszláma), és mi is olyanok voltunk, mit a két kisgyerek, akik annak idején belógtak az izsór terembe pápákról beszélni és kitalált hangváltozásokat firkálni a táblára.
Hirtelen előkerültek a plüssállatok, magyarázatot nyert Rudolf halovány színe (tudtam, hogy Rudolfra fog rácuppanni :) ), az antiszociális rénszarvasomnak rögtön lett neve és személyisége (bár egy rénszarvast a legnagyobb fantáziátlanság Poro-nak keresztelni, de legalább könnyebben alkalmazható rá, hogy miből lett és mivé lesz...), szegény gnóm-macskámat meg le sem írom, milyen inzultusok érték... Lali, a friendly horse. Hogy ez eddig nem jutott eszembe!
"Utálom, amikor ülök az ágyon és Odola autista rénszarvasokkal dobál. " De ha egyszer olyan jólesett! Órákig elnéztem volna a beletörődő fejét, ahogy épp egy adag pata landol rajta... kicsit a Where You Stand klipje jutott eszembe róla. :)
Szonjának az a kb. háromnegyed óra is elég volt az MBTI-ből és egyéb indokolatlanságokból (csipszes hátú bagoly? Rájöttél, hogy van hajam, ügyes vagy!), amíg jelen volt, de mi vagy 5 és fél órán át nyomtuk, ameddig arra nem jutottunk, hogy száműzetésbe kellene vonulnunk egy saját királyságba...
"Napfény, pitypang, kenderspárga,
Legyen ez a patkány ISFP!"
- mondta Peter Pettigrew, akinek az ujja a kukában volt.
Vidámság, agymenés, komolyság, mesélés, gondolkozás, lelkendezés (pardon, öncölködés). Elmentél te valaha egyáltalán??! Persze, igen, tudom, el. De most itt vagy.
Fáradt voltam már nagyon és ő is, alig láttunk már ki a szemünkön, mikor indulni kellett. Mégis hosszan néztem még a villamos után, miután az egy figyelmeztető csörgéssel felparancsolta magára és elindult.
Ezúttal nem gondoltam és nem vártam semmit, mielőtt találkoztunk. Formátlanul lebegett előttem, mint egy szellem, egy nagy halom betű a kijelzőn, egy jellegzetes hang a telefonban. Csak érezni éreztem, azt, hogy jó lesz. A várakozásnak azonban vége, és az előttem álló alak olyan ismerős volt, mint a saját árnyékom.
A vacogós, eseménydús, kalandoktól megfáradt, éveket öregedett Ajtósi Dürer sorra kicsit visszatért a tavasz.
És belém is, és el sem tudom, mondani, most így mennyivel jobb!
Miközben az arcomon széles vigyorral tekertem hazafelé a hidegben (és szuggeráltam, hogy ne fagyjak oda az üléshez), egy kicsit elkapott a gondolat, hogy mégiscsak milyen jó dolog, hogy a most szembejövő random járókelőknél mind-mind többet tudok az obi-ugorok hagyományos életmódjáról, mint ők. Apró örömök.
Úristen, hogy lehet valaki ilyen menő, mint K. tanárnő??! Mennyire élveztem ezt a vizsgát!
Hát igen, most csak annyit akartam megosztani. Menni kell dolgozni, mert tegnap megtörtént velem a második legindokolatlanabb dolog az évben (a legindokolatlanabb ugye a Morrison's-os eset volt, de hát azt senki és semmi nem tudja soha überelni), és ha le wild események történnek, akkor azokat ugye hagyni kell kibontakozni.
Most pedig kibontakoztatok néhány értékesítési szöveget, és tüncögve várom a ma esti karácsonyozást Szonjával és Esztivel. :)
Keep calm...
...and spend a wonderful night together!
De jó nekem, hogy ennyi jó fej ember van körülöttem! :)
Tágra nyílt szemekkel huppantam le mellé. Gyorsan átöleltem, majd előhalásztam néhány zsepit. Így ringatóztunk, mint két kicsi nővér, amikor az egyik rosszat álmodik.
Meggyújtottuk újra az adventi gyertyákat és tompán bámultunk a sötét kinti árnyrengetegre. A díszkivilágítást már lekapcsolták, csak az maradt ott, ami valójában ott volt: sötét fák és sok-sok titok.
23 éves vagyok és felelősnek érzem magam, amiért közöm van ahhoz, ami így kiakasztotta a legjobb barátnőmet. 23 éves vagyok, és ilyen dolgok megtörténnek a környezetemben.
Emberek teszik, akiket ismerek. És akiket éveken át rosszul ismertem.
Bárcsak lennének szavaim, de nincsenek. Csak nézek, tágra nyílt szemekkel, szórakozottan simogatom, és megpróbálok felépíteni magamban egy új rendet.
Megint egyedül égetem a gyertyákat, Szonja házon kívül van. Fuldoklom a teendőkben, de nem tudok koncentrálni.
Az agyam Óbudán van, a HÉV-en, álmos ölelésekben, ókori szerzőkben, Downton-Abbey-nézésben, közös kacagásban és mély szembenézésekben. Kékes-szürkés zöld, homozigóta recesszív?!
Az agyam a moziteremben, régi és új barátokban, nosztalgiázásban, várakozásban, csalódásban van.
Az agyamat lerohasztották, örökké kínoz a fáradtság, a nyúzottság, a szorongató határidők, az elfuserált idő.
Közben örömmel gondolok haza, anyukámra, tesóimra és elképzelt helyzetekre. Örömmel nézegetem magam a tükörben (kivéve a tönkretett frizurámat), jókedvűen szövögetek terveket. Erősnek, függetlennek, határozottnak érzem magam.
Az agyam a gtalkon, tengereken túl, múltba vesző helyzetekben, aggodalmakban, le wild SMS-ekben, blogokon és örömteli várakozásban van. Milyen jó, hogy jövő héten már jövő hét van!
Közben hátrafordulok, elhintek két szót, együtt káromkodok vagy tüncögök vagy gúnyolódok, belekortyolok valamibe és élvezem, hogy visszajött Szonja, így újra együtt a hallatlan kis csapatunk.
Lehet tovább indokolatlankodni.
Lassan visszahallgatom az elmúlt évben a blogomra kitett dalokat. És közben kirajzolódik bennem ez a hihetetlen, csodálatos utazás, amin végigvitt ez az elmúlt 12 hónap, a rengeteg öröm és bánat és csodálkozás, remény és csalódás, izgatottság és ismétlődés, minden ismerős dallammal, mintha a fülemmel lapozgatnék egy fotóalbumot, és fel-felnevetnék a ráismeréstől és a nosztalgikus ringatózástól, a végén kissé megszédülve a rám törő érzésektől. Auditív érzelmes kis éjjelilepke a gyertyafényben. Te jó ég!
Olyan hideg van, hogy odafagyok a betonra. Sikeresen ellógtam a finnórát, aminek semmi értelme nem volt, mert csak feküdtem és szenvedtem helyette.
Majd délután hegedülés 5 bében, mert az jó móka (hazudtam), és stúdió a Zanzibar gitárosánál. Akinek szerintem nem voltam szimpi, amit sajnálok, mert kicsi koromban eléggé imádtam a Zanzibart. Legalább megtudtam, milyen stúdiózni.
Bereczki tanár úr óráján majdnem bealudtam, de komolyan. Le-lebicsaklott a fejem, szégyenszemre. Mikor a tanár úr az izsórok létszámán gondolkozott, magamban elmosolyodtam, hogy én ezt véletlenül pont tudom. :) Ellenben írtam L. tanárnőnek, és hétfőn dumadélutánt tartunk. :) Néha menő egy tanszékvezető egyetemi tanár barátnőszerűséggel rendelkezni.
Használhatatlan vagyok, és elhagyott minden ihlet. Csak szenvedek itt körbe-körbe mint egy hülye. Ilyen egy felnőtt aki nemzeteket ment meg?! Nyüssz... nincs más vágyam mint elbújni, elutazni egy kicsit, ahol nem talál meg a munka meg a gondok. De már nem tudok leállni... a nyomasztással...
Pedig csak dőlnék, és beszélgetnék, lopott pillantásokra, kézcsókokra és közös dalolásra gondolnék, és elmerülnék a pillanat örömében és a másik társaságának végtelenül egyszerű boldogságában.
Asszem ideje ledőlnöm. Hátradőlnöm és hagynom, hogy a dolgok igazodjanak...
A hét hőse Cate Blanchett, aki udmurt népviselet ihlette ruhában mutatkozott a Dubai Filmfesztivál megnyitóján (és lélegzetelállítóan nézett ki, mint mindig).
Be fogom tiltani a munka közbeni elkalandozást. Ez nem állapot!
Pedig Esztivel igazi jókislányok módjára dolgozgattunk a Kamarában a mélange meg az indokolatlanul sok névjegykártya mellett, melyeket ő lassan felvitt a CRM-be (A CRM-be! :D ), én meg békésen kulcsszókutattam mellette. Maga volt az idill.
Miért van az, hogy attól érzem leginkább, hogy élek, ami egyértelműen az életemre tör?
...amiről kicsit hiányzik Szonja. Most majd' egy hétig nélkülöznöm kell, fura lesz. :(
Itt pislákol mellettem a két gyertya, aranyos kontrasztban a gyönyörű kilátás sokkal harsányabb, de távolibb fényeivel.
Lehet, hogy nem Marina and the Diamonds-t kellene hallgatnom adventigyertya-nézés közben, de ebben a fényben még ez is hangulatos.
Van valami, amit bánok? Van valami görcs bennem, ami épp fáj? Van bennem valami bűntudat? - monitoroztam magam, hogy az alkalomhoz illően egy kis lelki öntisztítást végezzek (lúzer reformátusoknak már csak ennyi jut...). De megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy nem igazán találok ilyet. Persze van, ami nyomaszt és ami miatt aggódom, de a lelkem nagy részében rend és nyugodtság van.
Édes Istenem, neked úgysem tudok sok újat mondani. Kérlek szabadíts meg a gyarlóságaimtól, és adj erőt, hogy úgy tudjak figyelni, ahogy az elvárható lenne tőlem!
2013, legyél még egy kicsit 2013. Mindjárt vége, de az utolsó hetekben még szeretném kiélvezni azt a varázst, amit ez az év jelentett nekem, hogy utána megbánás nélkül csusszanjak a nagyon új évbe.
Előkaptam egy albumot a csipet csapatnak (épp Lappföld akadt a kezembe, tehát réneket, hermelineket és lundákat mutogattam) az Alexandrában és azzal ütöttük el a maradék időt a filmig, hogy az állatok fura nézésein nevetgéltünk.
Jégvarázs! Milyen csodálatos, milyen gyönyörűen megrajzolt, milyen szerethető karakterekkel teli, varázslatos mese volt! Legszívesebben repeat-en megnézném ezerszer. Remek volt a tesóimmal megnézni, de alig várom, hogy a barátnőimmel is élvezkedjünk benne. :)
Mercivel rezignáltan szürcsöltünk bele a gyenge KK-s kávéba. A fene vinné el ezeket a szívügyeket! Egyre jobban rájövök, hogy bár a nők nagy szerelmesek és idealisták, valahogy valami kőkemény realizmus bújik meg bennük, amikor a párjukat keresik. Egy férfi sokkal inkább hajlamos magát tűzön-vízen át küzdő romantikus hősnek képzelni, mint amennyire egy nő hisz a szerelem problémamegoldó erejében.
De jó erről beszélni. Jó hamarabb felkelni és újra a mélyére ásni a lelki dolgoknak.
Milyen volt ez a szorgalmi időszakom? Hajtós. De szerelmes voltam minden egyes nyelvbe, amit tanultam. Ehhez képest rosszul esett, hogy úgy érzem, Tanja nem elégedett velem. Pedig sosem haladtam ilyen gyorsan egy nyelvben sem! Még mindig imádom és nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy finnugrisztikát tanulhatok.
Utálom a plázákat karácsonykor. Alapvetően szeretek plázázni, afféle introvertált kikapcsolódásnak tartom, de a tömeg és a karácsonyi dalok kikészítenek. Nem a giccs, nem is a rohanás... de ha 10 percnél tovább hallok száncsengőcsilingelést, ön- és közveszélyes üzemmódba kapcsolok. Ilyenkor nagyon, nagyon fontos, hogy legyen zeném! Meg amikor a vonaton valami nagyon nemértelmiségi suliból osztálykirándulnak a diákok és ordas vicceket sütnek el a kalauz tájszólásáról. Brrr!
Rájöttem, hogy a mással jót tevés igencsak kedvelt tevékenységem. Pedig eddig kicsit ódzkodtam tőle, mert nagyon hibás dolog lekötelezni másokat. Lassan viszont, ahogy egyre jobban helyre kerül az életem, egyre inkább szabadjára engedem az INFP azon aspektusát, melyben "törekszik az emberek megértésére és jó segítség önmaguk megvalósításában".
(Hm, mikor legutóbb MBTI-ztem, megállapítottuk Foxszal, hogy minden J náci :D )
A Hókirálynő szétszórta jégszilánkjait. A szilánkok belefúródtak néhány szívbe és lebénítják, ami eddig jó volt. A sok elfoglaltságom között nehéz kikeresni a saját szilánkjaimat, de igyekszem. Néha újra előtör bennem, hogy csak szaladnék egy réten és csak bámulnék és tüncögnék, vagy visszamennék az időben, egy vonatra, egy gátra, egy tópartra, egy tanterembe, egy kávézóba, egy lakásba, vagy akár a saját régi fejembe.
Nem akarom, hogy beszippantsanak az újdonságok.
Egy lelkendezős beszélgetés, egy álmos összebújás, egy átcsetelt délelőtt, egy izgalmas helyzet azonban, ahogy bebugyolálva suhanok az autók között, mégiscsak fűti és átmelengeti kicsi téli szívemet, és én gondolatban is visszatérek bújásba, vidámságba, szemszínekbe és kába hanyattdőlésekbe, amikor egy kicsit kikapcsol a búgócsiga.
A testvéreim itt kétkezeznek mellettem a szintetizátoron.
A gyönyörű őszből lassan gyönyörű tél lesz.
(Aki nem akar spoilert a Jégvarázsból, MEG NE NÉZZE ezt a videót!!!)
Na ja, csak akkor miért pörög így minden. Komolyan mondom, megbolondult a világ.
Dáviddal Nóriék albérletében ücsörögtünk, miközben a csajok kint cigiztek és arról beszéltünk, mennyi mindent tennénk, tanulnánk még, ha lenne még néhány plusz életünk. Fura úgy járni-kelni a világban, hogy a belém szűrődő benyomásokat nem varázslatnak és lehetőségnek érzem, hanem annak, hogy "na, ezt te kisanyám nem fogod csinálni". Vannak, akiknek ilyen, olyan irányba terelődött az életük, és az enyém is most terelődött egy irányba. Azzal kell foglalkoznom, nem azzal, amit nem csinálok! Épp ideje jónak lenni abban, ami mellett elköteleztem magam.
- Nahát, itt vagyok egy menedzser mellett - mondta Zs.
- Számodra csak finnugrista - kontráztam vissza.
Közben megközelítettük az i épületet és valami furcsa disszonancia vett erőt rajtam. Annyira megzavarodtam az i épület látványától és az ő jelenlététől, hogy legszívesebben elszaladtam volna.
Az i épület az én kis légváram. Az álmodozó, bölcsész, indokolatlan kis tündérke elefántcsonttornya, aki boldogan merül el a nyelvtanok labirintusában, a ragok, jelek és jelentésmegfeleltetések között lubickol, játszadozik, mint egy gyerek. Szeretek hajnalban mariórára járni, Mercivel pusmogni, Andris álmodozó arcát nézni, Laura morfológiai megjegyzéseit hallgatni, szeretem, ahogy Salánki tanárnő felkiált, hogy "Niinkö?" ahogy a Bereczki tanár úr által adott könyvek finn szövegét bogarászhatom, ahogy Csepregi tanárnő előre köszön és az IFUSCO-szervezésről beszélgetünk. Szeretek cirill betűkkel jegyzetelni nyilvános helyen és óra elején visszakapni a házimat. Szeretek bekukkantani az izsór terembe és nosztalgiázni.
Hozzám tartozik, a világom része, és büszke vagyok rá. Sok és nehéz, de egyre jobb lesz!
Egyedül megyek, egyedül jövök az i épületből, és egyedül görnyedek a gép előtt is, miközben záporoznak rám az e-mailek. Kivéve amikor Esztivel elcsavargunk egy kávézóba és vadul tüncögünk. Munka, munka, munka!!! Eszti lelkesedése mindig sok erőt ad. Sok és nehéz és izgalmas, mert mégis hogyan írjak egy roncstelepről, meg hülye már megint az ügyfél, meg dögöljön meg a sok kulcsszó, amit fel kell kutatni, és rohadt uncsi a huszonhatodik járműkövetéssel kapcsolatos oldalt angolra fordítani, de úristen milyen jó érzés befejezni valamit és késznek nyilvánítani. Üzlet! Mikor érdekelt engem az üzlet? Hát, még most sem érdekel, de felvillanyoz, inspirál a sok önálló és talpraesett ember, aki elhivatott, hogy jól csináljon valamit, hiszen csak akkor lesz sikeres. Izgis dolog ez az új és dinamikus világ, aminek eddig kevés figyelmet szenteltem, és jó érzés jónak lenni valamiben. Bogáta, a menedzser. Szakad az ég.
A gondolatok kicsusszannak a fejemből.
Jó lenne kibővíteni az órákat és közben időt találni arra a sok indokolatlankodásra, amit eddig műveltem. De egy kicsi indokolatlanságnak talán még mindig van helye. Bölcsészségnek, kalandozásnak, ismerkedésnek. De nehéz lesz átérezni ezt a decembert.
A végkimerülés szélén hajtottam a fejem a vállára. Ki is vagyok, mi is vagyok? A leendő teendőimen görcsölve azon kaptam magam, hogy a finnugor névutós szerkezeteken tüncögök.
A facebookon grasszálva, a biciklin suhanva rám tör, hogy hiányzik Gergő. Megértem, miért ment el és támogatom benne, de hiányzik a nyelvfejtegetés, öncölködés, nyüszmögés, bokorkaktuszkodás, mások számára értelmezhetetlen kommunikáció folytatása, meg hogy akármi hülyeségem van, valaki azonnal megértsen, magyarázat nélkül.
Itt van újra a december, a maga bújós, fűszeres, puha, csípős, ígéretes, rohanós, meghitt, kreatív, spirituális valójában.
Bár nem hiszem, hogy az év végét valóban lezárásnak érezném (néha már véletlenül így is 2014-et írok a dátumokhoz, ami elég fura), de itt az ideje kicsit leülni, gyertyát gyújtani, vallásos zenét hallgatni, kihegyezni az S oldalamat, a szokásosnál is jobban odafigyelni a körülöttem lévőkre és beszívni magamba a december varázslatos impresszióit.
Közben pedig elgondolkodni, mit műveltem ebben az évben, és közelebb kerültem-e közben Istenhez.
Egyedül vagyunk a campus melletti kis kínai kajáldában. Én a szokottnál kicsit formálisabban, nadrágkosztümben, feltűzött hajjal, mint aki valóban egyetemről jött, ő a szokásosan formális, ízig-vérig pedagógus öltözékében, a fejünk kicsit az egyetemmel telve, ülünk és beszélgetünk, mutat egy szociometriát, hogy az mi és miért, eszembe jut, hogy, hogy egyszer azt mondta, biztos tudnék tüncögni arra, ahogy a tanításról beszél, nos hát igaza volt, egy egész kis osztály rajzolódott ki előttem, a maga kis viszonyaival, klikkjeivel, problémáival, ő pedig mesélt, hogyan rakta össze ezeket az ábrákat. Én meg meséltem az oroszról, meg hogy milyen jó volt újra látni a többieket, és milyen aranyos volt, amikor belemerültünk Andrissal a питьё ~ pityókás szavak közti feltételezett kapcsolatba, és hogy mennyire szeretem a marit, és L. kisasszony (aki nem összetévesztendő L. tanárnővel) menjen a fenébe, hogy még tatárul is tanul, és mennyire utálom, amikor valakik akadályozzák az előrehaladást, mert teljesen süketek a nyelvtanuláshoz, és mert nem fogják fel, hogy ez már nem a gimi, ahol a tanár megszakad, hogy beléd verje azt a fránya esetragot, hanem biz' le kell ülnöd és be kell vágnod otthon kisanyám, mert nyelvet tanulni nehéz és vagy csinálod rendesen, vagy csak szórakozol magaddal és mások idejével, de rohadt idegesítő, hogy mégis minden csoportban van legalább egy ilyen balf*sz, aki hátráltatja az egész csoportot, és minek jár egyetemre ha nem veszi komolyan, igen, igen, bólogat, náluk ógörög órán is volt egy ilyen gyökér, akin harmadévesen sem ismerte még fel a görög ábécé minden betűjét, és ez indokolatlan, mert ha már egyszer tanulhatsz akkor tanulj rendesen. Megint megkaptam, hogy aranyos vagyok, ahogyan a finnugorról lelkesedek. Én meg élveztem, hogy a közben közelünkbe települő egyéb vendégek milyen veszett nagy entellektüelnek gondolhatnak minket, ahogy random népnevek röpködnek körülöttünk.
Felkerekedtünk, elkísértem a Kazinczy utcába a PePszi-re, esernyőstül, bölcsészaktatáskástul, kicsit még mindig az egyetem bűvkörében vibrálva, tipikus hétfői lendülettel (a hétfő ugyanis egy remek nap). A PePszi-n ő fel, én ki, fél óra sem volt az egész, nekem mégis fél napig mosolyt ragasztott az arcomra. :)
Halad-halad a meló és a mókuskerék. Megdicsérte a szövegeimet Ancsi és a főnök is, a mobilgondozásos cikkem (mely már akkor a kedvencem volt, amikor csináltam, merthogy teljesen saját kútfőből hajigáltam össze) lájkolási rekordot döntött és 17-en osztották meg, "nagy igazság" meg "érdemes elolvasni" megjegyzésekkel, szóval most hízik a májam, ennek fényében azóta is alig csináltam valamit, lúzer vagy Bogikám.
Most fülelek a tévére. És minden reklámot szövegíró szemmel figyelek, milyen ütős. Hajaj, mi lett belőlem!
Igyekszem tüncögni. Igyekszem lelkesedni. Igyekszem megtalálni gyerekkorom tiszta érdeklődését és bizonyosságot, hogy az életben vannak abszolút és megfellebbezhetetlen tények, amikhez lehet tartani magam. De a felnőttség azzal jár, hogy elfogadom, hogy nem így van és így is tudom mihez tartani magam. És így is tudok lelkesedni és persze gazdálkodni az időmmel!
Rájöttem, hogy nem lenne már szükséges finnugrisztikára járnom és szenvednem három nyelvvel. De akarok. Ha nehéz és gyakran púp a hátamon és időrabló, akkor is. Nem tudom, lehet-e egyszerre több dolgot jól csinálni, de az ember vagy jól csinálja, vagy sehogy. És közben lecsúszik egy-két macifröccs, mert lazítani azt kell.
Eszti a pillecukros kávé mellett mesélte, milyen kellemetlen volt, amikor egy sráccal a búcsúzáskor jöttek rá, hogy egyikük sem igazán olyan, amilyennek mutatta magát, és talán ha nem mutatták volna magukat olyannak, akkor jobban passzoltak volna. Hm, hm. De a megnyugvás olyan felszabadító! Egészen más távlatok nyílnak meg tőle.
Szétcsúsznak az esték és az éjszakák. Rég ágyban van már a helyem, mit keresek még mindig szanaszéjjel a városban?!
Csütörtök este fél tizenegykor felvonszoltam magam a szobámba és beájultam az ágyba. Ott helyben elaludtam, ruhástul meg minden, csak hogy hajnali 3 körül a rezgő telefonomra ébredjek. Félálomban próbáltam megfelelni annak a jóleső érzésnek, hogy valaki hajnalok hajnalán engem keres, de az agyam visszacsúszott az igazak álmába. Az első átaludt éjjel a héten... ja, mégsem...
Kénytelen vagyok rájönni, hogy nekem is véges a türelmem, és van, akire/amire nem vagyok kíváncsi. Utálok nemet mondani de egyre kevésbé fáj.
Felpolcolom a lábamat, nevetek és írok és szomorkodok és együttérzek és beleélek és... érzem, hogy élek. Senki nem tudott még ennyire "életre kelteni".
Néha csak mosolygok, mint aki tud egy titkot.
Nem igaz, mennyit bírok tüncögni.
Hogy lehet valami ennyire erős? Hogy szelhet át óceánokat, tengereket, teret és időt, mintha semmiségek lennének egy, a pőre matériákat teljesen ignoráló felettes univerzumban?
Hogy lehet valami ennyire erős? Hogy lehet ennyit rúgni, tépni, taposni, anélkül, hogy a foszlás leghalványabb jelét mutatná? Őszintén nem tudom megmondani, de a tudat annyi erőt ad!
Nem tudom, hogyan és mikor történt és azt sem, miért. (Még mindig bőven kevesebb, mint egy év?!) Gyárthatnék rá teóriát de minek. Csak azt tudom, hogy nem akarom soha elengedni.
De szörnyen random helyzetekben tud rám törni, hogy mennyire szeretlek!
Reggel, megint zabkása, megint értékesítési oldalt kell írni, ráadásul szobafogságra ítéltem magam, hüpp-hüpp. Közben igyekszem rendet rakni az agyamban. Epikus méretű beszélgetés Mercivel FTW! Jó érzés néha random rájönni, milyen hihetetlenül jó fej emberek vannak körülöttem. Ebben a tegnap különösen emlékezeteset alkotott... Tanja válaszától a levelemre azt hittem, bekönnyezek. Finnugor tanszék! <3 Érdekes, mennyit változott a világ. Ahogy biciklizek a hidegben, mindig arra gondolok, hogy nem is lehetne jobban egyben az életem. Az egyetemen azt tanulom, amit szeretek, van egy remek munkám ami jól fizet és kihívás, és lassan tényleg kezdek hasonlítani egy felnőttre.
Aztán jön egy-egy beszélgetés és rájövök, hogy mennyire távol állok még ettől.
Ültem, bámultam a nagy árnyalatos feketeséget és fejemben a Lies szólt. Olyan zárkózottságot tapasztaltam magamon, amilyet még soha. Mi bajom lett hirtelen? Ez a furcsa, összezavarodós hétvége is valahogy azt igazolja, hogy bőven nem vagyok még sehol. Falat emeltem az életem és az életem közé? Hirtelen letaglózott, milyen ellentétek vannak bennem. Nem lehetne inkább visszabújni a csigaházamba...?
Bogáta, igazodjál, akkor minden jó lesz! És tudd, mit mond rólad a Rorschach-lombkorona, attól még jobb lesz! Mert a Városliget éjszaka mindig varázsvilággá válik, ez köztudott, legfeljebb nem merem beengedni. Egy idióta kis bokorkaktusz vagyok.
Reggel 8-kor néhány jól irányzott rúgással kifordultam az ágyamból, hogy mindjárt jön Eszti és indokolatlanul futnunk kell egy Városliget-kört. Futottunk, jó volt. Utána még vagy tíz percig dicsértük magunkat, mintha heroikus és megismételhetetlen teljesítmény lenne futni 20 percig a Városligetben, de legalább mégiscsak jól kezdődött a napom. Ahhoz képest, hogy az éjjel mordvinokkal álmodtam... Főztem magamnak egy adag zabkását mézzel, hozzá teát, elmerültem az alternatív nyelvrokonságok cáfolataiban meg némi csetben. Úgy éreztem magam az ágyamon, gombócba gyűrve, mint egy kicsi cica.
Eltelt ez a hét nyúlósan és kelletlenül. Cheesy. Élet az egyetemen, kötelességből kikapcsolódássá avanzsált nyelvórák, a délutáni kellemes császkálásokat felváltotta a hazasietés és a konstans szövegírás/feladatra várás, elrepültek a délutánok és az arcomba sietett az este. Minden nap egy kis kifogás, egy kis megkönnyebbülés, majd feladatok, újra és újra... fáj a hátam és elgémberednek a tagjaim. Hiányzik a szabad biciklizés, az új helyek felkutatása és a kedvem szerint felhasználható idő arra, hogy csak úgy történjenek velem a dolgok. Talán ezért keverek még mindig néha indokolatlanságot a napjaimba, amiknek persze alaposan meg is iszom a levét.
De azért jó volt Ancsit látni és jó volt megkapni a fizetésemet és jó volt hallani, hogy az én cikkeimmel van az egyik legkevesebb gond. Szóvalszóval nem vagyok olyan rossz, még ha lassú dög vagyok akkor sem.
Fog ez javulni csak ki kell alakítani az egyensúlyt, ugye ugye...
Azért még mindig van, ami feldob. Például a mari. Meg a becsúszó furcsa kis találkozások fülledt kínai kajáldákban és a telefirkált Csendesben. Talán azért is nehéz ellenállni nekik, mert ezek képviselik a munkamentes életem maradványait... meg mert viccesek. :) Úgy tűnik, valamiért bejön a bölcsész-pedagógus stílus... jaj de rossz!
Meg persze a facebook cset. Mindig, minden napot föl lehet dobni kellő mennyiségű random etimológiával meg egyéb indokolatlanságokkal, meg a tudattal, hogy valahol a világ másik végén van egy olyan lény, aki ilyet tud okozni nekem. Gyöngyszemnyi kis boldogságszikrák.
Lehet, hogy még szomorú leszek, amiért nem mentem haza. Nade nem baj, ideje összekapnom magam.
És össze is fogom! Nem fogok itt megpenészedni, de nem ám!
Azért pár ember lehetne közelebb hozzám, földrajzilag vagy tudatilag vagy lelkileg. A marketing nem okoz akkora elégedettséget, mint egy jó nagy beszélgetés...
Szonjával lehajítottuk magunkat az ágyra, felkaptuk a borospoharunkat és nevettünk és nevettük és nevettünk. Igen, a világ épp vicces.
Egy hétre nosztalgia van a három szörnyűséges boszorka világában. Mintha újra 20 évesek lennénk (ugyanis az 3 éve volt, bizony!), csitrik és optimisták, az élet adta minden apró lehetőséget behabzsolva, a ráérés minden előnyét kihasználva. Könnyű léptekkel végigbalettozva a városon és a környező világon, a felnőttség minden kellemetlenségétől mentesen, csupán a színekre és a benyomásokra figyelve.
Hát vajh' hol voltunk eddig? Elkapáltuk magunkat a temetőbe??? Ideje tölteni még egy kis Dankót.
Holnap újra Kamara, és ideje, hogy újra jól érezzem magam. A karikák nem enyhülnek a szemem alatt, de a ráncok a sarkokban legfeljebb a sok tüncögő nevetésnek tudhatók be.
Nem leszek J, ha nem vagyok J. P leszek, ahogy eddig. Most elmegyek aludni, holnap 6-kor fölkelek, megírom az oroszházit, skype-tárgyalok, suliba megyek, találkozok, dolgozok, barátnőzök és kiegyensúlyozott leszek, a P-ségemben.
Impresszionista dolog egyetemistának lenni. Felszínes és részletes, és elmosódó és ezerféleképpen árnyalt, de mégis ez lesz, amivel az eljövendő éveinket dekoráljuk a dolgozóasztalunk fölött a falon.
No matter if you're fast, no matter if you're slow
The eye of the storm or a cry in the morn, oh
You're fine for a while then you start to lose control...
Mikor elkezdtem dolgozni, kár hogy senki nem figyelmeztetett arra, miket NE csináljak. Mondjuk kifejezetten ellenjavallott egy fárasztó, átdolgozott hét után annyira lefárasztani magam, hogy egész szombaton csak nyüsszögni és fetrengeni tudjak. Pedig végre elterveztem, hogy majd mászkálok a városban és vásárolgatok és Esztizek meg minden... aha...
Nagyjából elégedett vagyok ehhez a héttel. A munkaritmus igen hamar kialakult, éreztem, hogy lassacskán belejövök a stílusba és a tempóba. Bár az elején a menedzser nagyon megijesztett, meg a skype-ok, Ancsi kicsit megnyugtatott, meg a tény, hogy a nyelvekkel sem maradtam le annyira, hogy ne tudjam tartani a lépést. Sőt, kifejezetten inspirált a melós közeg, marin egészen brillíroztam! A finnugrisztikába menekülök a versenyszféra elől... :D
Volt mindenféle öröm és vidámság ezen a héten. Láttam unokatesómat Kápmegyerre tüncögni, hogy az milyen imádnivaló környék. Hát én azt tudom... :D
Exodus van a koliból. Fáj, hogy utolsó alkalommal nem igazán sikeresen elbúcsúzni Vivitől, csak mire föleszméltem, huss már el is repült... nagyon fura lesz megint nélküle. Fura, hogy az utolsó napokban alig beszéltem vele, csak tompán hallgattam, mi történik épp... jobban örültem volna, ha nem áll annyira szanaszéjjel az agyam, hogy hagyjam csak így elröpülni, szavak nélkül. Remélem szilveszterre kimegyünk, ha már Szonja ennyire lelkesedik... :)
Nóri is elköltözött, és ez indokolatlanul egy kicsit lenyomta a kedvem. 3 nagyon fontos közös év, élmények és bolondozások minden nap, iszonyú erős kötelék, ami a 415 után is megmaradt... valahogy az én agyamban Nóri és a koli elválaszthatatlanok egymástól... bizonyos szempontból Nóri jelenti A kolit. Ahogy becsapja az ajtót, díszítgeti a szobát, a köntösében suhog, a nevetése bezengi a folyosót... és az a rengeteg kolibuli, amin felrángatott a parkettre táncolni! Én még itt ragadok két és fél évre, miközben már sosem lesz olyan szín és élet ebben az épületben, amilyen eddig. Nem mintha nem érteném meg, hogy az élet változik és megy előre, mert velem is ezt teszi, de néha elkap egy-egy szomorkás gondolat. 2013, te, a változások éve!!!
Mikor az uráli nyelvek családfájáról beszéltem, közölték velem, hogy aranyos vagyok. Mindig is tudtam, hogy a nyelvészet szexi.
Szeretnék egy kicsit magammal törődni. Sokáig én voltam, akinek mindig volt ideje mindenkire, de most már nem így van. Most egy kicsit a világ is alkalmazkodjon hozzám. Sok energiára van szükségem az eljövendő időben, mindent felforgatott a meló, és most ez a legfontosabb. Ha kegyetlenül hangzik, akkor is, mert valamikor nekem is fel kell építenem a karrieremet, mert senki nem fogja helyettem.
Persze a világ akkor pöcköli meg az orromat, amikor ilyen szépen elhatározok dolgokat, mert nagyon nem bírja elviselni, ha az van, amit akarok... bár szeretem a le wild helyzeteket, most mégis inkább össze vagyok zavarodva, mint feldobva. Rég voltam a hosszúkásan, titokzatosan elnyúló, szorongós óbudai oldalon... aztán most visszajöttem, és Besenyő Pista bácsi rám bámul, hogy no, mi van?
A hormonok monnyanakle, az van. -_-" Hú de nem hiányzik ez most. A P-k is monnyanakle, a helyzetnyitvahagyási mániájukkal együtt.
Na jól van, majd minden igazodik, mert szokott. Legalább kicsit meg lett simogatva a női önérzetem (ráfért).
Első közös szkájpolás pipa, ma menedzserreltalálkozás megbeszélve, laptop elcsomagol, lefordítandó szövegek elmentve, irány a finnóra, majd uccu dolgozni.
Ne idegesedjen fel senki, de muszáj leírnom, mennyire őszintén, szívből imádok nyelvet tanulni.
Zebegényből arra jöttem vissza, hogy kikapcsolták a netemet és a gondnokság nem volt nyitva, hogy megjavítsa, így kőkorszaki eszközökkel, órákon keresztül csak ültem és írtam az orosz házit. Közben random latinosan hangzó diszkósított gregorián majd skandináv vikingnótázás szólt a fülembe, én pedig csak ültem és gyakoroltam és írtam és szótáraztam és keresgéltem, és úgy éreztem magam, mint egy kódfejtő, egy felfedező, aki most feltárja a titkokat és kibogozza a nyelvtan fonákját, igen, hímnem, nőnem, egyes szám, többes szám, van-e lágyságjel, köhögőhangra végződik-e, és ha ez van akkor az a végződés jár hozzá, és olyan, mint egyenletet fejteni, mint forró nyomon járni, mint aki szagot fog és eljut a célhoz végre, egy másik világba...
Közben ízlelgetem a szavakat, néha egyenesen nevetek rajtuk, lám ez is milyen szép vagy csúnya, indokolt vagy indokolatlan, mintha mindegyik beszélne hozzám, néha leragadok egy-egynél, vagy csak beterelem a kategóriáimba, és gyanakodok, ha egy-egy nem illik a mintázatomba...
Több időt kellene net nélkül töltenem és egy dologra összpontosítanom. Már majdnem elfelejtettem, milyen jó érzés.
Nyelvet tanulni a legjobb kaland a világon. Hogy is felejthettem el, mennyire imádom! És valóban, miközben belegyógyulnak az orosz nyelv intarziái az agyamba, úgy érzem, megsokszorozódok...
