kettős élet

Na ja, csak akkor miért pörög így minden. Komolyan mondom, megbolondult a világ.

Dáviddal Nóriék albérletében ücsörögtünk, miközben a csajok kint cigiztek és arról beszéltünk, mennyi mindent tennénk, tanulnánk még, ha lenne még néhány plusz életünk. Fura úgy járni-kelni a világban, hogy a belém szűrődő benyomásokat nem varázslatnak és lehetőségnek érzem, hanem annak, hogy "na, ezt te kisanyám nem fogod csinálni". Vannak, akiknek ilyen, olyan irányba terelődött az életük, és az enyém is most terelődött egy irányba. Azzal kell foglalkoznom, nem azzal, amit nem csinálok! Épp ideje jónak lenni abban, ami mellett elköteleztem magam.

- Nahát, itt vagyok egy menedzser mellett - mondta Zs.

- Számodra csak finnugrista - kontráztam vissza.

Közben megközelítettük az i épületet és valami furcsa disszonancia vett erőt rajtam. Annyira megzavarodtam az i épület látványától és az ő jelenlététől, hogy legszívesebben elszaladtam volna.

Az i épület az én kis légváram. Az álmodozó, bölcsész, indokolatlan kis tündérke elefántcsonttornya, aki boldogan merül el a nyelvtanok labirintusában, a ragok, jelek és jelentésmegfeleltetések között lubickol, játszadozik, mint egy gyerek. Szeretek hajnalban mariórára járni, Mercivel pusmogni, Andris álmodozó arcát nézni, Laura morfológiai megjegyzéseit hallgatni, szeretem, ahogy Salánki tanárnő felkiált, hogy "Niinkö?" ahogy a Bereczki tanár úr által adott könyvek finn szövegét bogarászhatom, ahogy Csepregi tanárnő előre köszön és az IFUSCO-szervezésről beszélgetünk. Szeretek cirill betűkkel jegyzetelni nyilvános helyen és óra elején visszakapni a házimat. Szeretek bekukkantani az izsór terembe és nosztalgiázni.

Hozzám tartozik, a világom része, és büszke vagyok rá. Sok és nehéz, de egyre jobb lesz!

Egyedül megyek, egyedül jövök az i épületből, és egyedül görnyedek a gép előtt is, miközben záporoznak rám az e-mailek. Kivéve amikor Esztivel elcsavargunk egy kávézóba és vadul tüncögünk. Munka, munka, munka!!! Eszti lelkesedése mindig sok erőt ad. Sok és nehéz és izgalmas, mert mégis hogyan írjak egy roncstelepről, meg hülye már megint az ügyfél, meg dögöljön meg a sok kulcsszó, amit fel kell kutatni, és rohadt uncsi a huszonhatodik járműkövetéssel kapcsolatos oldalt angolra fordítani, de úristen milyen jó érzés befejezni valamit és késznek nyilvánítani. Üzlet! Mikor érdekelt engem az üzlet? Hát, még most sem érdekel, de felvillanyoz, inspirál a sok önálló és talpraesett ember, aki elhivatott, hogy jól csináljon valamit, hiszen csak akkor lesz sikeres. Izgis dolog ez az új és dinamikus világ, aminek eddig kevés figyelmet szenteltem, és jó érzés jónak lenni valamiben. Bogáta, a menedzser. Szakad az ég.

A gondolatok kicsusszannak a fejemből.

Jó lenne kibővíteni az órákat és közben időt találni arra a sok indokolatlankodásra, amit eddig műveltem. De egy kicsi indokolatlanságnak talán még mindig van helye. Bölcsészségnek, kalandozásnak, ismerkedésnek. De nehéz lesz átérezni ezt a decembert.

A végkimerülés szélén hajtottam a fejem a vállára. Ki is vagyok, mi is vagyok? A leendő teendőimen görcsölve azon kaptam magam, hogy a finnugor névutós szerkezeteken tüncögök.

A facebookon grasszálva, a biciklin suhanva rám tör, hogy hiányzik Gergő. Megértem, miért ment el és támogatom benne, de hiányzik a nyelvfejtegetés, öncölködés, nyüszmögés, bokorkaktuszkodás, mások számára értelmezhetetlen kommunikáció folytatása, meg hogy akármi hülyeségem van, valaki azonnal megértsen, magyarázat nélkül.

De most azzal kell törődnöm, ami van.

Ugye, ugye?