Annak idején meglehetősen bosszantottak azok az emberek, akik Magyarországon kívül kezdtek új életet, majd minden lehetőséget megragadtak, hogy a Magyarországon történő folymatokról a lehető legnegatívabb hangvételű cikkeket, véleményeket osztogassák, gyakran kontrasztba állítva választott új hazájukkal. Gyanítottam, hogy feltehetőleg ez a gyászfolyamat része, hiszen annak sem egyszerű feldolgozni, hogy külföldre költözik, aki egyébként nem egy nagy hazafi. Akkor is bosszantottak, hogy olvassák a külföldi sajtót, és osztják a külföldi haverjainak, milyen fos az élet odahaza, meg persze az otthon maradt ismerőseinek, mintegy validálva, miért költöztek ki. (Pedig ez ritkán volt csak politikai indíttatású.)
Aztán én is kiköltöztem, és szembe kellett néznem saját érzelmeim változásaival Magyarország iránt. Rájöttem, hogy a folyamatosan romló Magyarország-képnek két komoly oka van:
1. Magyarország sorsáról a hírekből tájékozódom. A hírek pedig elsősorban a negatív publicitásból élnek, így aztán hozzám is elsősorban az jut el, ami rossz.
2. Ez és csak ez jut el hozzám. Nem jut el Budapest lélegzetelállító szépsége, a mosolygós cukrászdatulajdonos a Csanády utcában, a körfolyosós bérházak, a Trefort Kert hangulata, az "ólam" a tanszéken, a Kamara és a Jaromír, kerthelyiséges sörözők, a budai hegyek a Margitsziget mögött, az M6-os hazafelé, miközben érdekes emberekkel beszélgetek az oszkár-utamon, a naplemente a baranyai dombok közt, a nagyárpádi palota, ahol felnőttem, a nyári hőség és szépséges ősz, a jópofa magyar cégek, a csodálatos kollégáim és ismerőseim, vagy egyáltalán az a gondolat, hogy mi a következő izgis dolog, amibe itt bele akarnék kezdeni. Magyarország egy egyre sorvadó, jobb sorsra érdemes helyként rögzül az agyamban, míg a negatív hírek új és új friss beömlesztést kapnak.
Hirtelen eszembe jutott egy régi beszélgetés Csabával. Én akkoriban már egyértelműen ki akartam költözni Észtországba, ő nem volt határozottan ellene, de igazából semmi kedve nem volt elhagyni Budapestet. Arról beszélgettünk, jöhet-e olyan fordulópont Magyarország helyzetében, ami egyértelművé teszi számunkra, hogy nyomás innen. Én azt mondtam, hogy talán ha az Indexet kinyírják. Csaba valami olyasmit mondott, hogy á. (Nem emlékszem pontosan, arra vonatkozóan-e, hogy az nem elég indok, vagy hogy az úgyse történhetne meg.)
Hány ezerszer mondtuk azt magunknak, hogy na nem, ezt azért már tuti nem lépig meg.
Mindig meglépték.
Rég túl vagyok azon a ponton, amikor úgy gondolom, hogy Magyarország menthető. Azt hiszem, a 2018-as választások ölték meg bennem a reményt, illetve a kutatóintézetek elvételének története, kiegészülve néhány tényfeltáró riporttal, mélyebbre ható interjúval és családi beszélgetéssel. Egy idő után teljesen egyértelmű volt, hogy mi megy itt, és hogy csak idő kérdése, hogy a mi életünkre is lecsap a NER, lefejezi, kizsigereli, majd gátlástalan, elvtelen gazemberek közé veti koncnak azt, ami esetleg talán nekünk fontos volt. Nem szóltunk az ilyen-olyan törvényeknél, a trafikos mutyinál, az undorító plakátkampánynál és nemzeti konzultációknál, az Origo, a Népszabadság és egyebek arcátlan kivégzésénél, a civil szfára baszogatásánál, az iskolák egyházi einstandjánál, a tananyagok centralizásánál, hallgatói szerződésnél, az LMBT+ társadalom felesleges meghurcolásánál, a főváros kivéreztetésénél, százezrek, milliók életének megnyomorításánál, azazhogy dehogynem szóltunk, tüntettünk, ordítottunk, engedetlenkedtünk, hidakat foglaltunk, én ott voltam már akkor, amikor még kevesen, olvastam több bizakodó hangvételű újságcikket minden egyes tüntetéshullám után, na most, végre elindult valami, más lett a hangulat - ó dehogy lett más, börtön jár a dudálásért és bilincs a lemosható festékpatronért a Sándor-palota falán, plusz az örök stigma: ha nem azt gondolod, mint mi, a magyar emberek ellen vagy.
Anyával egy kicsit beszélgettünk erről, miután hazatértek Észtországból: azt mondta az ismerőseinek, úgy érezte, ideát harapni lehet a szabadságot. Amire többen azzal reagáltak, hogy ugyan, miben nem érzi magát szabadnak Magyarországon.
És én értem. Persze, az ember szeret a saját dolgaival foglalkozni inkább. Lehet elfordítani az arcunkat, lehet nem megnyitni az origót (bár én most megtettem, remek: még az Index szétverését is Gyurcsányra fogják), nem törődni azzal, mit művelnek mások munkahelyével, vagy mi több, bekapcsolni a híradót és meggyőzni magunkat, hogy a vezetés tudja, hogy mit csinál, és nem is olyan romlott. De attól még az igazság ugyanaz marad. Orbán Viktor nárcisztikus pszichopata, ennek minden tipikus személyiségjegyével, és ezt bármelyik pszichológus megállapítja róla. A célja még csak nem is a pénz, hanem a korlátlan hatalom és kontroll, mert más nyelvet képtelen megérteni - ha képes lenne, nem így viselkedne, és nem azok vennék körül, akik. Becsaphatjuk magunkat, de inkább legyünk őszinték: egy hazafi nem úgy néz ki, mint Szíjjáró Péter, Rogán Antal vagy Habony Árpád, hogy csak a legkirívóbbakat említsem, és Mészáros Lőrincet vagy Tiborcz Istvánt ne is keverjem ide. Ezek gerinctelen pojcák, akik nemhogy tesznek Magyarországra, de még jobban is érzik magukat, ha minél több embert tiporhatnak el. Ami sikert fel tudnak mutatni, azt Orbán tehetségének köszönhetik, hiszen az ő bábjai, és azért is maradnak a pozíciójukon, mert őt szolgálják ki kritika nélkül. És jelenleg ezen vezetésnek semmi de semmi nem áll útjába, és feltehetőleg nem is fog, Orbán Viktor... haláláig, leginkább. Ez szilárd meggyőződésem. Ahogy az is, hogy az általa okozott pusztítás már helyrehozhatatlan, de még messze nem befejezett.
Mindez persze az Index szétverése kapcsán tört most ki belőlem. Ne mondja nekem senki, hogy ezt nem a Fidesz tervelte ki. Kiszolgáltatott helyzetbe teszik anyagilag, majd egyszercsak derült égből körözni kezd felette egy csapat keselyű külsős tanácsadó bizottság: ettől kezdve csak az volt kérdéses, hogyan kíván az Index elpusztulni. Magyarázhat Bodolai az azonnaliban arról, hogy Dull Szabolcs szivárogtatott és hisztit csinált, de mégis, Dull Szabolcs mi mást tehetett volna. De ha ragaszkodunk is hozzá, hogy Dull Szabolcs egy bajkeverő, akkor legalább a szerkesztőséget ne nézzük hülyének: velük is egyeztetett Bodolai, és nyilván ha csak Dull cirkuszolt volna, valahogy rendezni tudták volna. Mindenki tudta, hogy az Index mekkora értéket képvisel.
A végkifejlet ugyanaz lett volna mindenhogy: vagy szépen, fű alatt bekúszik a NER a lapba, mint valamilyen belülről támadó betegség, vagy a szerkesztőség ellenáll és önmagát számolja fel. Utóbbi történt, de a lényeg ugyanaz: az ország messze legolvasottabb és legsokrétűbb lapja nincs többé. Nem tudnak többé lejárató riportot készíteni a Horvátországban kokózva kurvázó győri polgármesterről.
Persze csináltak egy Facebook-oldalt, és akarják folytatni, de én nem vagyok optimista. Több mint 80 emberről van szó, egy ekkora állománynak kell a struktúra. Sokkal valószínűbb, hogy szép lassan szétmorzsolódik a gárda, esetleg egyes, szorosabban együttműködő csoportok (pl. eurológus) függetlenül folytatják a munkájukat.
A 444 egy képet közölt az Index utolsó napjáról a szerkesztőségben és azt írta: éppen ezt a képet nem akarta látni a hatalom. Nem tudom: szerintem épp hogy ezt a képet akarta látni a hatalom. A nekik legtöbb gondot okozó magyar médium megszűnését. Az, hogy a stáb közben megtartotta önnön gerincét, számukra teljesen lényegtelen.
Én eljöttem Magyarországról, és jó ideig nem is tervezek visszamenni. Ez az esemény, sok másikkal együtt, megerősít abban, hogy helyesen cselekedtem. De nem tudok nem szomorú, elkeseredett, lenni, és egy kicsit megmagyarázhatatlanul szégyellni is magam, amiért nem vagyok odahaza.
