elämä jatkuu

Hideg van de szépen süt a nap, Mázli kihullott szőre egyenletesen beteríti a nadrágomat, a műhelyből kalapácsolás hallatszik (Csaba és após most is nagy munkában vannak), anyáék templomba mentek, Nagyi karajt paníroz. Öcsesz valószínűleg nemsokára felkel és megvizsgálja a madarakat. Noémivel jót beszélgettünk a hörcsögökről, és arról, mennyire szeretnénk, ha legközelebb hajbalzsamot hozna a Müllerből.

Tegnap 6-an ügyködtek itt a műhely mennyezetének lefóliázása céljából, mely a kemény munka eredményeképpen most határozottan emlékeztet egy Spar-os szatyor belsejére. Kicsi koromban, mikor apa dolgozni ment, anyáék mindig azt mondták, hogy "elment a zacskóba". Ezt én magamban valahogy úgy vizualizáltam, hogy elkezd ugrálni egy kifeszített műanyagfólián, és egyébként is műanyag veszi körül. Na most erre kezdett el hasonlítani az esküvői helyszínünk. :D Neemm, amúgy tök jó lesz, csak kicsit szokni kell a látványt. Nyilván nem lesz minden pont ugyanolyan, mint amilyennek megálmodtam.

A sütivásár óta az egyetemen szinte semmihez sincs kedvem, pedig még bőven lenne teendőm. Valahogy úgy érzem, én már tényleg mindent megtettem, amit pedig nem, az csak további viták árán szükséges, de azok elindításához nekem már nincs energiám. PP csütörtökön azzal eresztett haza, hogy lehetőleg sétáljak egy nagyot az erdőben, vagy valahova menjek el, hogy visszaszerezzem a munkaképességemet.

[Közben beugrott hozzánk az az ismerős a faluból, aki a tortát készíti majd, és megkonzultáltuk a részleteket a Pinterest-táblám segítségével, majd megérkezett egy pasas, aki hozott kóstolót a borából, anyával így szereztünk poharakat, és egy korhadt lécen ülve nekiültünk további részletek megbeszélésének a bor ihlete alatt.]

Anya olyan, mint egy maffiavezér. Mindenre van egy embere, aki tartozik neki, vagy lelkesen ajánlkozott segíteni. Nagyim pedig, miután elkészült a koszorúslányruhákkal (<3), legyártott 25 db fehér kis horgolt asztaldíszt, mert ő egy ilyen ember. Hát kész.

Nemsokára böjt, lassan kitavaszodik, és ez a rohadt február is véget ér. Lassacskán az életkedv is visszaszivárog belém, a többit pedig rábízom az igazodásra.

De most nagyon jó, hogy otthon vagyok.

. . .

Ahogy gyalogoltam hazafelé, az Ankalimonnal való beszélgetés hatása minden lépéssel egyre halványodott, átadva magát a döbbenetnek, önvádnak, kétségbeesésnek.

Blogoltam volna erről a beszélgetésről, a sütivásárról, meg mindenféléről, de most ha választhatnék úgy, hogy az elmúlt 4 hétben nem csináltam semmit de cserébe nem kapom azt az üzenetet, ami ma, gondolkodás nélkül azt választnám.

home is where them fuckers ain't

Nyamvadtan, szipogva, hőemelkedéssel battyogtam a tanszékre egy fárasztó (nem rossz, de fárasztó) munkanap után, hogy némi felkészülést követve szembenézzek HF tanár úrral, és mérlegre tegyük a féléves adatbázis-hegesztési munkálataimat...

...de mire észbe kaptam, már Vali szobájában ücsörögtem kávéval és észt csokival megkínálva, míg ő hihetetlen empátiával hallgatta az éppen rajtam kibukó panaszt, miszerint bár nagyon megkedveltem a kis cégecskémet és munkatársaimat, egyszerűen nem tudom megszokni a telefonálgatást. Bárcsak ne lenne így, de így van, viszont mintha a Jóisten tüntette volna el a vízforralót a konyhából (talán ellopták), hogy Valinak kelljen kisegítenie, mert egy pillanat alatt beszélgettünk el háromnegyed órát a pályakezdők hányatott sorsáról, és olyan, de olyan jólesett. Én vagyok a világ leghendikeppesebb finnes diákja, mert a finn nyelvvel való viszontagságos megismerkedésem alatt egyszer sem tanított Vali, így valószínűleg a világ boldogtalanabb feléhez tartozom, ezzel viszont már nincs mit tenni - nem ülhetek be a BA-sok közé monikon partitiivit tanulni. Vali kisugárzása azonban így is feltöltött, és ezért a potya háromnegyed óráért nagyon hálás vagyok neki.

És akkor megjelent Szíj tanárnő, aki teljesen váratlanul felajánlotta a tegeződést (omg), majd a Finnországból hazaesett, rég nem látott D.K. kisasszony, aki elég meglepetten konstatálta, hogy Q tanárnő szobájában engem talál, de nagyon örültünk egymásnak. A valószerűtlenül jól alakuló délután végét fejfőnevek és birtokos személyjelek dominálták HF tanár úrral, akivel átnéztük a kérdéses pontokat az adatbázisos munkámmal kapcsolatban, és hát ez olyan, mint, mittudomén, Einsteintől tanulni fizikát. Mindent sokkal könnyebben megértettem, cserébe teljesen belefeledkeztünk. :) A tipológia általában nem a kedvenc nyelvészeti ágam, kivéve ilyenkor. A nap végére már csak az maradt, hogy jajdejó.

~

És nem, megint nem a reggeli gyomorgörcsökről számolok be, hogy már megint dolgozni kell... a bunkó finnekről, akik csúnyán beszélnek velem a telefonba, meg hogy néha alig értem, miről beszélnek... arról, hogy kapitálisan elcsesztem az angol nyelvű cikkemet, és persze már megint halogatok és még mindig nem olvastam el azokat a tök fontos tanulmányokat... nem beszélve a napi mérlegről, hányszor voltam fura, szociálisan alulfejlett, illetve kreáltam kínos szituációkat magam körül... egynél több ilyen helyzet generálódik naponta, higgyétek el.

Eh.

De egyszerűen szégyellném ezeket megörökíteni ezekből a napokból. Az otthon ott van, ahol nincsenek a baszakodók, és annyira örülök, hogy nekem több ilyen "biztonságos terem" is van, ahol a rossz napok is megjavulhatnak.