üzenet magamnak este 11-kor, két tanóra, egy kutatógyűlés és egy konzultáció után, Aikhenvaldot olvasva, barnasörrel a kezemben, két potenciális új diákkal tárgyalva

azaz hulla fáradtan.

 Szép vagy, menő vagy, kemény csaj vagy.

Sizāl um lem.

Bent meleg van.

Ezt a mondatot lív nyelven a facebook sodorta elém.

Az Emajõgi félúton van a teljes befagyás felé, a földet vékony hóréteg fedi, a kinti hőmérséklet stabilan nulla fok alatt marad. Az emberek bebugyolálva közlekednek, a biciklim kereke megcsúszik a hó alatti jégrétegen.

A dupla ablak résein alattomosan húz be a hideg, és nem tehetsz semmit ellene. Múlt héten Dél-Észtországban húszcentis hóban gázoltunk az összesen két szobából álló tanyaházhoz.

A lakásoknak fűtetlen előszobái vannak, csak azért, hogy két bejárati ajtó védje a fűtött helyiséget a kinti zimankó ellen. Sok helyen fatüzelés van, még a belvárosban is, ha nem gyújtasz be időben, vagy ha nem elég száraz a fád, órákig vacoghatsz a tizenhárom fokban.

A macskák odatelepednek a cserépkályha mellé, felborzolják a szőrüket, behajtogatják a lábukat a hasuk alá. A falon szárított növények.

A szaunában irtózatos meleg van, az emberek félig transzban olvasztják fel elgémberedett végtagjaikat a párás-fülledt levegőben, a megfeketedett deszkákon meztelenül ülve-fekve, egymás hegyén-hátán. Egy-egy alkalommal valaki kimegy, meghentereg a kinti hóban, majd visszajön és az előtérben, ahol a kinti fagy keveredik a benti hőséggel, piheg gőzölögve. Így teszik az emberek magukat hidegállóvá. Akármilyen megfázós betegség kúszik fel éppen a beázott bakancson, a kesztyű pereménél és a kötött gyapjúfonalak között, borzongat a sál és a kabát közti résen, ahol egy pillanatra csupasz marad a nyakad, a szaunában minden elmúlik. Meg sem lepődsz, amikor a házigazdád leakasztja a sámándobot.

Délután háromkor már lemenőben van a nap. A kinti fehér kékesen-narancssárgásan világít a szemedbe.

Észtországban egészen más a viszonyulás a hideg, a kint és a bent, a fűtés és a meleg felé. Én sosem voltam nagyon fázós, de itt nem opció, hogy felhúzod-e a kötött pulcsit és a gyapjúzoknit. Ez nem hygge, hanem túlélés.

De mégis, mintha az emberek ezt szeretnék. Nem jártam még egyetlen lakásban sem, amelyik normálisan szigetelne. Az ablakréseken bekúszó hideg a tél szerves része, akárcsak a nyakig beöltözés és a nappali félhomály. Az észtek ezt várják.

Ilyenkor lehet összebújni, meleg teával vagy glögivel közös takaró alatt kuporogni, összegömbölyödni puha anyagokban és laposakat pislogni az egyre sötétedő délutánban és a másik ismerős illatában.

Árgyélus királyfi

Egy sötét hajú királyfi vagy, csapzott fürtökkel és válladról lógó táskával, nyakadban lógó sállal, fejedről lógó fejhallgatóval, kósza dallamokkal, tánclépésben veted le a kabátod, az arcod a megszokott mosolyba merevedik egy pillanatra, mikor meglátsz, tánclépésben lejtesz végig a lakáson, majd leülsz és figyelsz, nézel, nézed a kőbe vésett szimbólumokat, melyek valakiknek valamikor betűk voltak, nézed a nap folyamán a Redditen felgyülemlett érdekességhalmot, nézed a Twitteren folyamatosan fel-felugró instant reakciókat és az újabb szellemességedre érkezett lájkokat, a nevetsz és bosszankodsz, felkapod és megszeretgeted a macskát,

te más vagy, mint a többiek, te kiszabadítod a csapdába esett békát és megmászod az égig érő paszulyt, te tudod az utat a sárkány barlangjába és a királylány szívéhez, a te furulyaszód elbűvöl bármennyi egeret, te szebb vagy, mint mások és megtehetsz dolgokat, amiket mások nem, mert te varázserővel születtél,

ez vagy te, egy álom, egy tündér királyfi, te a tündérek birodalmába tartozol, nem ide hozzánk a földre, egyszer majd elmész hosszú időre a tengerre, átvered a küklopszot és elidőzöl Kalüpszónál, felmész a hegyre és eggyé válsz a Nappal, és én csak nézlek, tehetetlenül, hisz én ember vagyok és a Földre születtem, elraboltál bikaháton és felfedeztettél velem egy új földrészt, de ez nem tesz engem tündérré, te tovaszállsz, én itt maradok, az örök emlékkel, hogy egyszer belenéztem a Napba és azóta minden más sötét és szürke.

Syksy hazajött.

 Egyszercsak hazajött. Kontextus, események, katarzis nélkül.

Az ablakban nyávogott, mintha mi sem történt volna, Imar beengedte, felkapta és az ölembe tette tanítás közepén.

Össze voltam zavarodva, a különbség akkora volt a két másodperccel azelőtti és a mostani világ között, éreztem a cica puha, bár kissé koszos szőrét, azt, hogy menekülni akar mert kicsit megriadt a sikításomtól, meg persze éhes is volt, de közben ott voltak a diákjaim is, kissé döbbent mosollyal az arcukon, hogy na most épp mi történik... de én is szinte csak félig fogtam fel az eseményeket.

Syksy hazajött, én kimentem és leszedegettem a kitett posztereket a környék villanyoszlopairól, útba ejtve az állatorvost, akinél foglaltam egy időpontot kivizsgálásra. Éreztem, ahogy egy kicsit hülyének érzem magam, szidom magam, tessék, kellett neked itt bőgni meg nyomtatni meg kiplakátolni a környéket meg telekürtölni a szociális médiát meg nyaggatni a barátaidat, hogy eltűnt a jószág, itt van, semmi baja. Az agyam poszttraumásan törölt minden érzést, amit a macska hiányzása alatt éreztem.

Elképzelésünk sincs, hol volt a macska öt napon keresztül. De most nagyon boldogok vagyunk, hogy itt van.

Bújósabb, mint valaha, elalszik az ölünkben, fáradhatatlanul dörgöli az arcocskáját hozzánk, dorombolva gömbölyödik össze mellettünk az ágyon, és már nem barangol el 20 percnél hosszabb időre.

<3

Syksy

 Syksyt befogadta egy öreg néni, és most vidáman dorombol egy horgolt terítőn a kályha mellett.

Syksyt megtalálták az építőmunkások a hengerek közt, és az építkezés "közös cicájává" vált, és felváltva hoznak neki enni.

Syksy egy pincében húzta meg magát, de az oda járó dolgozók néha előcsalogatják egy kis tejjel. Addig meg kedvére egerészik és van egy kis földbe vájt vacka.

Syksyt egy hozzánk hasonló fiatal pár próbálja szelidíteni, mert a négyévesforma kisgyerekük teljesen beleszeretett a csíkos-fehér bundájába, mosómedvére emlékeztető bozontos farkába. Egyszer már odadörgölődött egyikük lábához.

Syksy jól van.

Nem fázik és nem éhes.

Betűri a tappancsait a hasa alá és laposakat pislog.

Egerekkel játszik, fáról fára ugrándozik, szaglássza az avart, békákról álmodik.

Syksy boldog.

Boldog valahol, valakinél.

Csak nem itt van.

úgy fáj, hogy ordítani tudnék

a soha nem szűnő aggodalom, a végtelen fájdalom, az állandó hiányérzet

apró tappancsnyomok az ablakpárkányon, egy széthagyott játék, egy tele tál, egy szőrrel teli kefe

se éjjelem, se nappalom

ez maga a földi pokol.

Hõimupäevad 2020

 A sárga avart tapostam a Toomemägin a PásztorHóra zenekarral, és Tarturól meséltem nekik. A fejemben már kész volt a terv: tudtam, hogy este nálunk fognak zenélni. Csak azt kellett elterveznem, hogy hogyan vezessem őket is erre a konklúzióra. (Nem volt nehéz.) Mégis hogyan ne kötnének ki nálunk: annyi egyértelmű nyíl mutatott az életemben ez a zenekar irányába.

Zenélés, ricsaj, öröm csütörtök este. Pihenés pénteken. Ezek a srácok pont olyan jó fejek, mint reméltem.

Önkénteskedés szombaton. Itt-ott hiányos népviseletemben szaladgáltam az ERM-ben, csevegtem az ismert és csak hallomásból ismert helyi finnugor előkelőségekkel, és próbáltam elfogadni, hogy hiába vagyok része ennek a világnak hét éve, itt Észtországban akkor is újonc vagyok. Recepció. Jó ez. Ne aggódjak. A mari sráccal hosszasan elbeszélgettünk mindenféléről, a szivárgó vendégek egyre jobb kedvre derítettek. Egy feles Kolja Anisimovtól. Egy feles Aare Hõrntől. Egy feles Eva Toulouze-tól. Live chat Ivan Kamenschikovval, aki egy asztalosüzem raktárából szemlélte a közvetítést és küldött szelfit. A PásztorHóra letarolta az estét, a buli impromptu jammeléssel folytatódott az Irish Embassy Pubban, ahol az előkapott duda és hegedűk először elriasztották a vendégek felét, majd bevonzottak egy csapat újat. Sör és krumpli. Hideg és meleg. Zene bent, beszélgetés kint. Öröm, hogy valaminek a részese lehetek. Öröm, hogy valakiket hozzásegíthettem, hogy valami részesei lehessenek.

Kevés alvás, a lakás pánikszerű elhagyása egy mögöttünk lobogó spanyol fiúval, hátrahagyott döbbent macskával. Zsibbadt reggelizés, Tallinn lehetetlen kanyargó útjai, demonstráció az esőben, gyógynövénytea egy kortárs társadalomtudományi könyvesboltban. Kuckózás szürke fürdőköpenyben a szürke hotelszobában: nem kell sehova sem menni, senki nem vár ránk, nincs semmi dolgunk. Mintha csak nyaralnánk, olvastunk az ágyban és álomittas szemmel randevúztunk egy telliskivi étteremben. Aztán jöt megint a PásztorHóra, jött a jammelés egy új étteremben, kedves észt lányokkal, hegedűszóval, míg meg nem jelentek a marik és az udmurtok és ki nem rúgták a ház oldalát. A tallinni koncert résztvevőinek egy jó része is ide jött át kivenni a részét a buliból vagy csak egyszerűen szemlélni ezt az évente egyszer történő világcsodát, a moldvai dallamokra mari csasztuskákat ordító férfit, az Ördög Útját profin táncoló udmurtokat, a Marjamollal még évek után is küzdő fiatalságot, az el nem múló táncot és játékot. Nekem zúgott a fejem és homályosan láttam, de ettől az energiától nem lehetett szabadulni, újra és újra bedobtam a magam a táncba, a zenébe, az énekbe, mintha nem is én irányítanám magamat, csak mint egy labda, ide-oda pattognék a parkett, a pult, a beszélgetések és a hangszerek közt. A kocsmából kidobtak, és pillanatok alatt egy fraternitás klubjában találtuk magunkat egy kisbolt sörmennyiségével felszerelkezve, és a zene és tánc folytatódott: a faburkolatú falak és kárpitozott fotelek közt újra körtáncok és dallamfutamok alakultak ki, miközben már a PásztorHóra sokat látott tagjai is kezdtek hitetlenkedni ennyi váratlan fejlemény láttán. Próbáltam magányosan tölteni pár percet, de mindig leült mellém valaki: Kolja, Andris, Anna, Gergő, Matyi, Laci... ültem és örültem. Ültem és fáradt voltam.

A PásztorHórával való elbúcsúzásom szinte könnyesre sikeredett, úgy hozzám nőttek mindannyian, ki-ki egyesével. Hajnali négy is elmúlt már, amikor a vizes tallinni utcákon keresztül megérkeztünk a hotelszobánkba. Másnapra ez a varázslatos, váratlan és indokolatlan hétvége nyomtalanul elmúlt.

Idén sokat szemlélődtem. Pillantásokat, mozdulatokat, irányokat és szavak mögötti értelmeket.

Pár napra elfelejtettem a szorongásokat, csalódásokat, félelmeket, szívfájdalmat.

Jó volt. Jó lesz visszaemlékezni rá.

hol van a világ vége?

Az egyetem főépületében továbbra is égtek a villanyok. Minden második teremből egy-egy kórus hangjai hallatszottak ki. Egyik a miénk volt. Az énektanár levonszolt egy alagsori terembe, és megadta nekem a magánórát, amelyre kamaszkorom óta vágytam. Örömmel vettem észre, hogy ki tudom énekelni azt a magas hangot, amit korábban épp hogy csak kiszorítottam a torkomon. Megkönnyebbülve ballagtam fel a többiekhez, hogy csatlakozzak a próbához.

A Toomemägi felől a sárguló falevelek összetéveszthetetlen illata érződött, a csípős-friss levegő átjárta a hajamat. Kellemesen fáradtan hajtottam a biciklit, de elkormányoztam a hazafelé vezető útról.

Ilyen harapnivalóan tiszta levegőjű őszi estében körbe-körbe hajtottam a biciklimet a városháza és a mögötte elterülő park, a méltóságteljes egyetemi épületek, a különböző intézményeket rejtő, ismerősen barokk stílusú belvárosi házak közt, és élveztem a kisvárosi hétköznap este hangulatát.

Hányszor volt ilyen kicsi koromban...

zeneiskola után a nagynéném fuvaroz haza a kispolskiban

úszás után a klórszagban anya a kezembe nyom egy banánt, közben megtörli a hajam, és a hajszárítók felől forró levegő illatát érzem

klippiti-klippiti, egy ódon épület lépcsőfokain lépkedek lefelé, a falról egy fontos ember tekintélyesen néz le rám

fáradtan, a benyomások által leszedálva érzékelem az elsötétedett utca fényeit, az esti bevásárlást a helyi Sparban, az autók lámpáit a kereszteződésben, az ezerszer használt ágynemű érintését a félhományos hálószobában

és mintha minden egy-egy varázsbirodalom lenne, én pedig egy királylány, egy szegény parasztlány, egy gyámoltalan kisállat, amiről majd kiderül, hogy a megfelelő tápláléktól szárnyakat növeszt

hirtelen eszembe jut a kedvenc bábelőadásom címe a Bóbita Bábszínházban 1996-ból (hol van a világ vége?)

nem vágyom vissza a saját gyerekkoromba, de jó lenne lassan valakinek megmutatni ezt a varázsvilágot.

Itt, ahol a hulló falevelek illata átjárja a belvárost.

vénasszonyok nyara Tartuban

Még júliushoz képest is ritka 22 fok van késő szeptemberben, és én a Delta előtt elnyúlva ütöm a klaviatúrát.

Ilyen ez a víz, ilyen ez az Emajõgi. Ez biztos a családom Timár oldala, de végtelenül megnyugtat a folyó felől érkező vízillat, a felszín fodrozódása, a folyamatos áramlás. Ha valaminek varázsereje van, az a víz.

A fák minden egyes nappal sárgábbak, vörösebbek, kopaszabbak. Sykysn värit ovat keltainen, punainen, oranssi ja ruskea - ez épp ma volt finnórán. Suomen Mestari, 57. oldal.

Körülöttem észt, finn, angol beszéd. Sötét bőrű, pulóverük alól kikandikáló drága ingű cserediák férfiak. Platinaszőke, barnított bőrű, fekete műszempillás és szögletes állú észt lányok. Fontos bezélgetések.

Előttem könyv, monitor, befejezetlen feladatok és és kiíratlan gondolatok.

A levegő olyan meleg, a víz olyan szépen fodrozódik, és a zöldek és barnák olyan szépségesen keverednek egymással a lombkoronaszinten a komótosan lenyugvó napfényben, hogy lehetetlen rosszul éreznem magam. Koncentrálnom kellene ahhoz, hogy a megszokott szorongást érezzem, de persze nem teszek ilyet.

Pénzem akkor van, ha dolgozom érte. Nem dolgozom eleget, de valahol akkor is megnyugtat ez a tudat, jobban, mint bármi egy jó ideje.

A lakás ugyanolyan, mint volt. Egyetlen porszem sem árulkodik arról, hogy mennyi minden változott egyetlen éjszaka alatt. Csak én tudom, hogy megváltozott a levegő, és nem akarok többet sem reggeli tükörtojást sütni, sem elpakolni a széjjelhagyott zoknikat.

De a folyópartján akkor sem tudok boldogtalan lenni.

nyárutó Budapesten

 And I can see us lost in the memories,
august slipped away in a moment in time

Harminchat fokof forróságban suhanok a Duna-parton, előttem a Parlament és a Batthyány téri templom csúcsai derengenek, a budai vár kupolájával. Szmog üli meg a várost, enyhe folyóillat árad a Dunából, strandtáskás családok kúsznak a Dagály felé.

Tegnap hajnalban 12 fokban és esőben indultam Tartuból. Délután fél kettőre (időeltolódással) már landoltam is Budapesten. Most minimális öltözékben igyekszem túlélni a hőhullámot, de folyamatosan úgy érzem, az ájulás kerülget. A szívem táncot jár a koffeintől, a gyomrom liftezik a tegnapi söröktől. Bevetem magam a jó öreg Marangona légkondicionált belső terébe. Az elfogyasztott fagyi még jobban megpörgeti a szívemet. Két sarokkal odébb van egy lakás, amiben négy évet töltöttem. (Az ma már két lakás amúgy.)

Meglátogatom a kedvenc boltjaimat és a kedvenc embereimet. Feltöltődök itthon. Ez a terv.

Liljával szemben ülve számot vetettem a tartui életemmel és magam is elcsodálkoztam. Odaát folyamatosan úgy érzem, nem teszek eleget és elvacakolom az időmet. Ehhez képest most belegondolva igencsak nehezített pályán tolom ott az életet.

Mitől érzem magam nyugodtnak és magabiztosnak, és mitől nem? Hol van rám szükség?

Ki vagyok én?

Elmentél, kicsi lány,

a nagy északi Észtországba, a lábad sem érte a földet, vitt a szerelem és a menekülés a felrobbantott házasságból, elvert pénzből, megroggyant tanszékről és véget ért projektekből, majd Észtországban minden jobb lesz, becsszó, friss kezdés, friss szemlélet, mentél, mint Gollam Mordorba, ott majd megértenek, és jött veled minden démon és troll és vámpír, és lassan megérted, hogy önként ugrottál le a hálóból, ami az életedet egyben tartotta, és most egyedül vagy egy irigylésre méltó lakásban, amit nem engedhetsz meg magadnak, egy társadalomban, ahol esélyed sincs akár még pincérként is hasznosnak lenni min. C1-es nyelvtudás vagy programozói képességek nélkül, időnként megismerkedve emberekkel, akik veled ellentétben tudják, mit csinálnak az életükkel, és okosak és ragyogóak és intellektuálisak, és öröm velük beszélgetni csak túlságosan emlékeztetnek a te sajét belső ürességedre, ami mindig is ott volt, csak valami zajjal mindig elfedted, csak most nincs mi csinálja a zajt, nincs háló, nincs rendszer, nincs társaság és nincs inspiráció, áttetsző vagy az Emajõgi partján, magányosan bulizol a hűséges démonokkal, trollokkal és vámpírokkal, miközben minden úgy alakult eddig az életedben, ahogy te akartad.

éljen a magyar szabadság, éljen a haza

Annak idején meglehetősen bosszantottak azok az emberek, akik Magyarországon kívül kezdtek új életet, majd minden lehetőséget megragadtak, hogy a Magyarországon történő folymatokról a lehető legnegatívabb hangvételű cikkeket, véleményeket osztogassák, gyakran kontrasztba állítva választott új hazájukkal. Gyanítottam, hogy feltehetőleg ez a gyászfolyamat része, hiszen annak sem egyszerű feldolgozni, hogy külföldre költözik, aki egyébként nem egy nagy hazafi. Akkor is bosszantottak, hogy olvassák a külföldi sajtót, és osztják a külföldi haverjainak, milyen fos az élet odahaza, meg persze az otthon maradt ismerőseinek, mintegy validálva, miért költöztek ki. (Pedig ez ritkán volt csak politikai indíttatású.)

Aztán én is kiköltöztem, és szembe kellett néznem saját érzelmeim változásaival Magyarország iránt. Rájöttem, hogy a folyamatosan romló Magyarország-képnek két komoly oka van:

1. Magyarország sorsáról a hírekből tájékozódom. A hírek pedig elsősorban a negatív publicitásból élnek, így aztán hozzám is elsősorban az jut el, ami rossz.

2. Ez és csak ez jut el hozzám. Nem jut el Budapest lélegzetelállító szépsége, a mosolygós cukrászdatulajdonos a Csanády utcában, a körfolyosós bérházak, a Trefort Kert hangulata, az "ólam" a tanszéken, a Kamara és a Jaromír, kerthelyiséges sörözők, a budai hegyek a Margitsziget mögött, az M6-os hazafelé, miközben érdekes emberekkel beszélgetek az oszkár-utamon, a naplemente a baranyai dombok közt, a nagyárpádi palota, ahol felnőttem, a nyári hőség és szépséges ősz, a jópofa magyar cégek, a csodálatos kollégáim és ismerőseim, vagy egyáltalán az a gondolat, hogy mi a következő izgis dolog, amibe itt bele akarnék kezdeni. Magyarország egy egyre sorvadó, jobb sorsra érdemes helyként rögzül az agyamban, míg a negatív hírek új és új friss beömlesztést kapnak.

Hirtelen eszembe jutott egy régi beszélgetés Csabával. Én akkoriban már egyértelműen ki akartam költözni Észtországba, ő nem volt határozottan ellene, de igazából semmi kedve nem volt elhagyni Budapestet. Arról beszélgettünk, jöhet-e olyan fordulópont Magyarország helyzetében, ami egyértelművé teszi számunkra, hogy nyomás innen. Én azt mondtam, hogy talán ha az Indexet kinyírják. Csaba valami olyasmit mondott, hogy á. (Nem emlékszem pontosan, arra vonatkozóan-e, hogy az nem elég indok, vagy hogy az úgyse történhetne meg.)

Hány ezerszer mondtuk azt magunknak, hogy na nem, ezt azért már tuti nem lépig meg.

Mindig meglépték.

Rég túl vagyok azon a ponton, amikor úgy gondolom, hogy Magyarország menthető. Azt hiszem, a 2018-as választások ölték meg bennem a reményt, illetve a kutatóintézetek elvételének története, kiegészülve néhány tényfeltáró riporttal, mélyebbre ható interjúval és családi beszélgetéssel. Egy idő után teljesen egyértelmű volt, hogy mi megy itt, és hogy csak idő kérdése, hogy a mi életünkre is lecsap a NER, lefejezi, kizsigereli, majd gátlástalan, elvtelen gazemberek közé veti koncnak azt, ami esetleg talán nekünk fontos volt. Nem szóltunk az ilyen-olyan törvényeknél, a trafikos mutyinál, az undorító plakátkampánynál és nemzeti konzultációknál, az Origo, a Népszabadság és egyebek arcátlan kivégzésénél, a civil szfára baszogatásánál, az iskolák egyházi einstandjánál, a tananyagok centralizásánál, hallgatói szerződésnél, az LMBT+ társadalom felesleges meghurcolásánál, a főváros kivéreztetésénél, százezrek, milliók életének megnyomorításánál, azazhogy dehogynem szóltunk, tüntettünk, ordítottunk, engedetlenkedtünk, hidakat foglaltunk, én ott voltam már akkor, amikor még kevesen, olvastam több bizakodó hangvételű újságcikket minden egyes tüntetéshullám után, na most, végre elindult valami, más lett a hangulat - ó dehogy lett más, börtön jár a dudálásért és bilincs a lemosható festékpatronért a Sándor-palota falán, plusz az örök stigma: ha nem azt gondolod, mint mi, a magyar emberek ellen vagy.

Anyával egy kicsit beszélgettünk erről, miután hazatértek Észtországból: azt mondta az ismerőseinek, úgy érezte, ideát harapni lehet a szabadságot. Amire többen azzal reagáltak, hogy ugyan, miben nem érzi magát szabadnak Magyarországon.

És én értem. Persze, az ember szeret a saját dolgaival foglalkozni inkább. Lehet elfordítani az arcunkat, lehet nem megnyitni az origót (bár én most megtettem, remek: még az Index szétverését is Gyurcsányra fogják), nem törődni azzal, mit művelnek mások munkahelyével, vagy mi több, bekapcsolni a híradót és meggyőzni magunkat, hogy a vezetés tudja, hogy mit csinál, és nem is olyan romlott. De attól még az igazság ugyanaz marad. Orbán Viktor nárcisztikus pszichopata, ennek minden tipikus személyiségjegyével, és ezt bármelyik pszichológus megállapítja róla. A célja még csak nem is a pénz, hanem a korlátlan hatalom és kontroll, mert más nyelvet képtelen megérteni - ha képes lenne, nem így viselkedne, és nem azok vennék körül, akik. Becsaphatjuk magunkat, de inkább legyünk őszinték: egy hazafi nem úgy néz ki, mint Szíjjáró Péter, Rogán Antal vagy Habony Árpád, hogy csak a legkirívóbbakat említsem, és Mészáros Lőrincet vagy Tiborcz Istvánt ne is keverjem ide. Ezek gerinctelen pojcák, akik nemhogy tesznek Magyarországra, de még jobban is érzik magukat, ha minél több embert tiporhatnak el. Ami sikert fel tudnak mutatni, azt Orbán tehetségének köszönhetik, hiszen az ő bábjai, és azért is maradnak a pozíciójukon, mert őt szolgálják ki kritika nélkül. És jelenleg ezen vezetésnek semmi de semmi nem áll útjába, és feltehetőleg nem is fog, Orbán Viktor... haláláig, leginkább. Ez szilárd meggyőződésem. Ahogy az is, hogy az általa okozott pusztítás már helyrehozhatatlan, de még messze nem befejezett.

Mindez persze az Index szétverése kapcsán tört most ki belőlem. Ne mondja nekem senki, hogy ezt nem a Fidesz tervelte ki. Kiszolgáltatott helyzetbe teszik anyagilag, majd egyszercsak derült égből körözni kezd felette egy csapat keselyű külsős tanácsadó bizottság: ettől kezdve csak az volt kérdéses, hogyan kíván az Index elpusztulni. Magyarázhat Bodolai az azonnaliban arról, hogy Dull Szabolcs szivárogtatott és hisztit csinált, de mégis, Dull Szabolcs mi mást tehetett volna. De ha ragaszkodunk is hozzá, hogy Dull Szabolcs egy bajkeverő, akkor legalább a szerkesztőséget ne nézzük hülyének: velük is egyeztetett Bodolai, és nyilván ha csak Dull cirkuszolt volna, valahogy rendezni tudták volna. Mindenki tudta, hogy az Index mekkora értéket képvisel.

A végkifejlet ugyanaz lett volna mindenhogy: vagy szépen, fű alatt bekúszik a NER a lapba, mint valamilyen belülről támadó betegség, vagy a szerkesztőség ellenáll és önmagát számolja fel. Utóbbi történt, de a lényeg ugyanaz: az ország messze legolvasottabb és legsokrétűbb lapja nincs többé. Nem tudnak többé lejárató riportot készíteni a Horvátországban kokózva kurvázó győri polgármesterről.

Persze csináltak egy Facebook-oldalt, és akarják folytatni, de én nem vagyok optimista. Több mint 80 emberről van szó, egy ekkora állománynak kell a struktúra. Sokkal valószínűbb, hogy szép lassan szétmorzsolódik a gárda, esetleg egyes, szorosabban együttműködő csoportok (pl. eurológus) függetlenül folytatják a munkájukat.

A 444 egy képet közölt az Index utolsó napjáról a szerkesztőségben és azt írta: éppen ezt a képet nem akarta látni a hatalom. Nem tudom: szerintem épp hogy ezt a képet akarta látni a hatalom. A nekik legtöbb gondot okozó magyar médium megszűnését. Az, hogy a stáb közben megtartotta önnön gerincét, számukra teljesen lényegtelen.

Én eljöttem Magyarországról, és jó ideig nem is tervezek visszamenni. Ez az esemény, sok másikkal együtt, megerősít abban, hogy helyesen cselekedtem. De nem tudok nem szomorú, elkeseredett, lenni, és egy kicsit megmagyarázhatatlanul szégyellni is magam, amiért nem vagyok odahaza.

30

Hát harminc éves lettem.

A születésnapom a lehető legszebben telt. A futár egy csokor virágot hozott a Fá családtól. :) Délben ellátogattam egy csodálatos hegedűkoncertre a Jaani Kirikben, majd kuticsopigyüli volt - ez kicsit hosszúra nyúlt, de igazából jó volt hallani a kollégák hangját. Este szuper társaság gyűlt össze, imádtam a tollasozást, a beszélgetést és a késő esti csobbanást - és milyen menő már, hogy többen jöttek, mint akiket hívtam! És milyen menő már, hogy Kristiina Ehin, akivel fél év alatt egyszer sem sikerült összefutni Tartuban, váratlanul betoppan a születésnapi bulimra, és együtt olvassuk fel a többieknek az Északból a versét, amit lefordítottam.

Remélem, többször is jönnek a többiek tollasozni és csobbanni. Ha már ilyen szerencsénk van, hogy itt lakunk.

Közben az interneten megkértem az ismerőseimet, hogy idézzenek fel szép emlékeket velem kapcsolatban. Aranyosak voltak nagyon, de kevesen reagáltak úgy, ahogy elképzeltem: a többség csak arról emlékezett meg, hogy valamikor szaktársak/zenésztársak/edzőtársak voltunk, vagy arról, hogy mikor találkoztunk először. Én, telhetetlen dög, olyasmiket szerettem volna olvasni, ami ennél konkrétabb, és a jó emlék kifejezetten nekem köszönhető - de persze nem specifikáltam eléggé, meg nem lehet elvárni, hogy az embereknek annyi idejük legyen, hogy ezen töprengjenek.

Harminc éves vagyok, és köszönöm, minden jó. Asszem.

Visszakerestem a 29 éves koromra írt születésnapi bejegyzésemet. Abban azért érződött, hogy nem minden szuper (bár akkor is azt írtam, hogy boldog vagyok, és azóta is büszke vagyok az akkori önmagamra.) Azóta az életem fenekestül felfordult, és most Tartuban élek, a városban, ahová azóta vágytam, amióta csak betettem oda a lábam. Az életem összezsugorodott, de közben valószerűtlenül csodálatos lett.

A 30 sokaknak vízválasztó élmény. Engem őszintén szólva nem érdekel, hány éves vagyok. És az élmény sem vízválasztó, csak kellemes.

Vízválasztó majd az augusztus és szeptember lesz, amikor lejár a doktori ösztöndíjam, ami az eddigi fő bevételi forrásom volt. Disszertációm persze nincs, és persze nagyon rossz érzés, hogy eddig azért fizettek, hogy azt csináljam, és mindent csináltam, csak azt nem. Van még egy kicsit több, mint egy évem (mint kiderült) a leadására, de ösztöndíjam akkor sem lesz. B terv, egyéb bevételi forrásra való áttérés jelenleg nincs. (Najó van, de nyilván nem lesz belőle annyi bevételem, mint kéne.) Tartalékolásban is marha rossz vagyok. Megpályázhattam volna az ÚNKP-t, de direkt nem tettem: komolyan szeretném kipróbálni azt, hogy nem a tudományból származik a bevételem.

Addig marad ez a fura érzés. Ez az egyetlen gondom az élettel, ez a folyamatos szorongás, hogy átverem a környezetem, álcázom, hogy nyelvész vagyok, mindennel foglalkozom csak a munkámmal nem, indokolatlan luxusban élek, felépítettem egy fenntarthatatlan álomvilágot, a „jó élet” utolsó perceit élem.

De közben eddig mindent sikerült megcsinálni, amit meg kellett.

Folyamatosan várok egy katasztrófát, de valahogy sose jön el.

"Én nem sminkelek!"

Jó, ez egy olyan dolog, amin a legkevésbé sem kellene gondolkoznom, mert #minek.

De mégis vesztegetek pár keresetlen szót azokra lányokra, akik melldöngető büszkeséggel hirdetik, hogy nem sminkelnek.

Sokszor olyan színezetet kapnak ezek a kijelentések, mintha az, aki nem sminkel, morálisan fölötte állna annak, aki igen.

Én nem képmutatok.

Nem rejtőzöm álarc mögé.

Vállalom magam.

Mert aki sminkel, az hiú, az takargat valamit, az megvezeti a környezetét, az felszínes, az hazudik.

*sóhaj*

A smink egy eszköz, amit ha jól használunk, akkor kiemeli rajtunk, ami előnyös, és elfedi, ami kevésbé. Ez a dolga. Mint egy jól szabott ruhának. Öltözködni is lehet slamposan és előnytelenül, sőt még erkölcsi fölényt is lehet tulajdonítani ennek, de minek, ha lehet jól is.

A jó smink, amennyiben nem alkalmi, arra hivatott, hogy az illetőnek kicsit jobban tetsszen a saját arcocskája a tükörben, mint az alapértelmezett "most keltem" állapotában, és ez önbizalat, bátorságot adjon neki a nap túléléséhez. Egy jól sikerült sminkre az ideális reakció a "De jól nézel ki!", nem az, hogy "Sminkeltél?"

Emellé következik az, hogy jól sminkelni nem olyan magától értetődő. Ismerni kell hozzá a tónusodat, a színeidet, a fényeket és árnyékokat az arcodon, az arányokat, a bőröd sajátosságát (hámló ajkak? Zsíros T-vonal? Rejtett szemhéj?) meg hogy mi illik az életvideledhez, a sminket a nap során ugyanis karban is kell tartani, úgyhogy arra is kell gondolni, hogy mennyi időd lesz újrarúzsozni, felfrissiteni az elkenődött szemhéjtust, szemzugban összetömörült szemhéjpúdert, olajos, foltos alapozót. Ez akkor sem feltétlenül könnyű, ha egy szájfény-szempillaspirálból áll az egész repertoárod, és igen, akkor megy el a lányok kedve a "hazug" sminktől, amikor először látnak a szájukon egy hirtelen felindulásból vásárolt előnytelen, harsány piros rúzst, ami a felvitel pillanatától számított ötödik másodpercben folyt túl a száj vonalán.

Lényeg a lényeg, a jól sminkelni tudás akár évekig tartó, folyamatos tanulási folyamat eredménye, és nem álarc, hanem adottságaink kiemelése.

Mint ahogy mindent, ezt is túlzásba lehet vinni, nyilván. Illetve, mint ahogy a világ legtöbb dolga nélkül, enélkül is lehet élni. Azzal is teljesen fölösleges foglalkozni, hogy "a fiúk mit szeretnek", mert a fiúk (meg mindenki más is) az önazonos lányokat szeretik, bármiben is nyilvánuljon ez meg.

Ezt csak azért írtam le, mert marhára fáraszt az, aki hangosan hirdeti saját sminktelenségét és úgy csinál, mintha egy káros szenvedélytől lenne mentes.

Uff, köszönöm.

Nagykorú az MTT,

és mindenki arról mesél, hogy hogyan került bele ebbe a társaságba, és mit adott az neki.

Ez az én rövid összefoglalóm.

Én "Ankalimon-gyerek" vagyok, 2010 tavaszi félévében végeztem el a Tolkien-kurzust és vetette be ő a hipnotikus képességeit, hogy hogy jelentkezzek táborba. Jelentkeztem. Egy célját és irányát vesztett, végtelenül bizonytalan fura kis verziója voltam önmagamnak, akinek épp nem maradt semmilyen kapaszkodója az életében, ellenben volt egy fájdalmas szakítása, amin próbálta valahogy túltenni magát és újrakezdeni az életét. Majdnem annyira tiszta lappal indultam, mint egy 14 éves, aki először szabadul fel az internetre.

A 2010-es tábori élményeimet egy 37 oldalas műben írtam le, kézzel. Ja, elég nagy élmény volt. Aztán mentem KÖMT-re, egyéb dolgokra, és a 2011-es táborba is, ami egyenes folytatása volt a 2010-esnek, bár továbbra sem teljesen sikerült megtalálni a helyem - aztán jött a 2012-es tábor, ami gyakorlatilag félbetörte az egész folyamatot, majd egy nagyobb kihagyás, és a 2015-ös tábor, amit szintén utáltam mindenestül. Legközelebb 2018-ban mentem táborba, az sok szempontból felszabadító és megnyugtató volt, majd legutóbb tavaly, kötelességből, próbaként - megtörtént, jól sikerült, és most letettem az egész tábort, MTT-sséget.

(A KÖMT-öket, ellenben, szinte egytől egyig imádtam, és majdnem minden ott is voltam.)

Azaz az MTT továbbra is az életem része, és nagyon szeretem, de attól tartok, a kis kagyló-énemet soha nem sikerült igazán felnyitnia.

Ezt annak tudtam be, hogy az MTT nem adta nekem sohasem azt a "végre vannak hozzám hasonló fura emberek!" érzést, amit oly sokaknak. Ilyen érzésem 14 éves koromban a KvízPart fórumon, majd 23 éves koromban az IFUSCO-n volt. Az MTT rengeteget adott a húszéves önmagamnak, de nem váltotta meg a világomat.

De aztán arra is rájöttem, hogy nem véletlenül nem váltotta meg: hiszen 14 éves koromban is tudtam már a tolkien.hu-ról, mégsem regisztráltam, nem csatlakoztam a közösséghez. És egész kamaszkorom során sem. Húszévesen pedig minden adott volt ahhoz, hogy teljesen beszippantson a társaság, de nem tette. Persze, mindenki ismert, meg csináltam pár dolgot, meg meg lettem hívva Anyádra, stb, de sosem lettem vérbeli MTT-s. Valami hiányzott.

A helyzet az, hogy ezek a jó fej, kreatív, fura, különleges emberekre nem hasonlítok annyira, és ami még fontosabb, nincs igazán szükségük rám. Sosem találtam meg igazán az utat ehhez a közösséghez. Nem lettem tagja egyetlen "klikknek" sem, és bár lett kapcsolatom (illetve kavarásaim) az MTT-ben, a legjobb barátaim továbbra sem onnan vannak (bár Szonját jól belevittem a sűrűjébe). Továbbra sem tudom egész pontosan megmondani, hogy miért nem lettem igazán vérbeli MTT-s, de semmi letagadnivaló nincs abban, hogy nem lettem és kész.

De nagyon jó embereket ismertem meg, és rengeteg szép élményt köthetek hozzá.

Középfölde, ez az én hazám - és az is marad, az MTT-től függetlenül is, az MTT pedig... egy kedves társaság, akiket örülök, hogy ismerek.

három évesek lennénk. (Azaz inkább öt.)

17-én írni kezdtem egy bejegyzést arról, hogy most lenne a harmadik házassági évfordulónk. (Azaz "van" is, merthogy még nem váltunk el.) Aztán elvetettem, mondván minek bolygassuk.

Valóban, minek.

Azt hiszem, minden elmondtam a Csabával való kapcsolatom megromlásáról és végéről, ami el tudtam vagy el akartam. Soha nem fogom lehazudni a súlyosságát, vagy eltagadni a felelősségem. Az is biztos, hogy valamilyen szinten egész életemben kísérteni fog.

Remélem, nem vagyok azzal vádolható, hogy ezt a felületet, vagy bármely más nyilvános médiát arra használtam volna, hogy Csabát rossz színben tűntessem fel. Ha így is volt, nem állt szándékomban, és továbbra sem áll. (Kettesben, jóbarátok közt azért nyilván beszéltem róla, ha épp olyat csinált, ami leverte a biztosítékot.) Épp eleget gondolkodtam ezen a történeten, és bár jólesik a támogatás, nem igénylek "támogatói tábort", és nem akarom senkivel szemben sem pozicionálni magam.

Nem tudom, bírtuk-e volna egyébként (értsd: akkor, ha Imar nem kerül a képbe), boldogok tudtunk volna-e maradni, illetve meddig. Sok tanulsága van ennek az egésznek. Azt viszont tudom, hogy az én életem azóta csakis jó irányba változott, és egy cseppet sem bánom, hogy így döntöttem, mert minden más lehetőség ennél csak sokkal rosszabb lett volna, és mikor ez kiderült, igyekeztem a számomra elképzelhető leghelyesebben kezelni - lehet, hogy mások még helyesebben tudták volna, de nekem így ment.

Ha valaki nem tudja elfogadni a döntéseimet és a tetteimet, megértem. Az valószínűleg így is marad, és csak abban reménykedhetek, hogy van jobb dolga is, mint rajtunk agyalni. De utánaolvasni, megérteni az egyes álláspontokat sohasem időpocsékolás. Azt is tudom, hogy a dolgokat leegyszerűsítve könnyebb értelmezni és következtetéseket levonni: ki az ork, ki az Aragorn. Eszmékbe, eskükbe, ígéretekbe kapaszkodni is könnyebb, mint megérteni a valódi okokat.

Ennél többet már nem tudok mondani. 

A macska összegömbölyödött a széken,

és én álomba simogattam. Egy ideig halkan dorombolt, majd csupán egyenletesen szuszogott. Elgyönyörködtem a hosszú fehér bajszában, a szemhéja ívében, az orra görbületében, a bundája rajzolatában, tappancsai fehérjében, talpa rózsaszínjában és szürkéjében. Apró, törékeny kis műalkotás.

A fogai most fehérek, a bundája puha, a járása ruganyos, és izgatottan trillázik, amikor kikelek az ágyból vagy gyilkos rohamra kel a tollas játék ellen. Kicsit csipás, de jól eszik, még inni is iszik, és az ivartalanítás utáni sebe is szépen gyógyul. De majd egyszer öreg lesz, a fogai megsárgulnak, fájdalmai lesznek és lehet, hogy műteni kell, szőre megőszül, járása döcögőssé válik, és és akkor sokat kell szeretgetni, és majd aggódni fogunk érte, és gondolkozni, hogy hogyan lassítsuk le az idő kerekét, hogyan enyhítsük a szenvedését, hogyan legyen még egy kis ideig vidám, egészséges cicánk...

Talán 45, akár 50 éves is leszek, mire el kell búcsúznom Syksytől. Jó esetben. Egyszer ez a pici mestermű elpusztul, és el kell temetnünk, és ettől még értékesebbek ezek a meghitt esti pillanatok, amikor a dolgozóban hozzám dörgöli apró arcát, belebújik az ölembe és jutalomfalat után szaglászik, púposítja a hátát fésülés közben, hanyatt dobja magát és játékosan, behúzott mancsokkal a kezem után kap.

Nem gondoltam volna, hogy ennyi anyai ösztönt szabadít fel bennem ez a macska. Most már nincs olyan, hogy csak én vagyok meg Imar. Mindig ott van a macska is. Felelős vagyok ez a kis bestia boldogságáért. És mikor hazaérek és elém szalad, úgy érzem, mintha elkezdett volna szeretni engem.

Etetés, játék, alvás, szeretgetés és fésülés, etetés, játék, alvás... érzem rajta, ahogy egyre többet és egyre rendszeresebben foglalkozom vele (nem erősségem a rendszersség), úgy ragaszkodik hozzám egyre jobban. Ez nagyon megnyugtató, az emberekről általában fogalmam sincs, hogy miért vagy miért nem kedvelnek engem, itt a macskán viszont nap mint nap látom.

Az én kis ragadozóm. <3

Trianon-dolgok

Mivel száz éve írták alá a trianoni békeszerződést, és ez egy olyan mélyen traumatizálta a magyarokat, hogy mind a mai napig képtelenek igazán feldolgozni, gondoltam, én is megemlékezem róla pár szóban.

Szóval mit jelent Trianon nekem.

Elég korán találkoztam a trianoni tragédiával. Mióta az eszemet tudom, világos volt számomra, hogy Magyarországot nagy igazságtalanság érte, elvesztette területe kérharmadát, lakossága több mint felét, sok millió magyar a határon túl rekedt, és kisebbségben él hazájában azóta is. Azt hiszem, a legtöbb magyarral ez történik: kicsi kora óta tudja, hogy az országát megsértették, szinte emberemlékezeten belül még egy jelentős birodalom volt, a 2000-es években pedig már a saját miniszterelnöke üzente azt a lakosainak, hogy "merjünk kicsik lenni".

A mi családunk is trianoni "menekült": nagymamám Sepsimagyaróson született, a falu leggazdagabb földművese második lányaként. 1942-ben, a második bécsi döntés értelmében Sepsiszék újra Magyarországhoz került, dédapám pedig, befolyásos barátai tanácsára és segítségével, otthagyta hazáját és feleségestül, kisbabástul Baranyába utazott. A Drávamelléken, Kotonypusztán kapott földet, hadtápszállítóként nem kellett bevonulnia, onnan kulákosították a 40-es évek végén, és költözött Siklósra minden ingóságával egyetlen, vak ló vontatta szekéren. (Persze a rendszer újra és újra kigáncsolta őt is és lányait is, saját építésű autóját elvették, a nagyanyámat nem vették fel az orvosira, nem vitték ki a VIT-re pedig olimpiai szintű tornász volt, de ez már egy másik sztori.)

Kiskamasz koromban negyedrész székelységemet szinte mártírtudattal éltem meg, a Trianon-tragédia volt az első olyan történelmi esemény, amiről felfogtam, hogy közvetlenül alakította a sorsomat. Tizennégy évesen utaztam először Erdélybe, és azonnal nagyon otthon éreztem magam ott. Persze nem tudom, mennyi volt ebbe a belemagyarázás, de emlékszem, hogy mikor először megszálltunk a történelmi Erdély területén, a Fogarasi-havasok lábánál, emlékszem, milyen mélyeket lélegeztem az esti hegyi levegőből, és lelkendezve írtam a naplómba, hogy mintha csak hazaértem volna. Az az erdélyi túra volt az első, amit kvázi "felnőtt módon" élveztem, lubickoltam a székelykapuk, a fatemplomok, a szénabálák látványában, az ízes székely beszédben, a birkanyájakban, a házi kenyérben, az esztenában, az emberek közvetlenségében, kedvességében, bölcsességében. Visszamentünk a következő évben, és azután is, és Erdély úgy maradt meg bennem, mint egy eltűnt Paradicsom, ahová a magyarságom jelenti a belépőt.

Egyik alkalommal egy kirakodóvásáron vizsgáltam a falra akasztható merítettpapír székely himnuszokat és házi áldásokat, és megakadt a szemem egy irredenta versen és a jól ismert, szétszabdalt Magyarország-litográfián, ahogy karmos kezek ragadják el az elcsatolt területeket. Tetszett a vers sértettsége, igen, adósunk Európa, meg is mutattam anyának. Ő azonnal letorkollt, hogy ne vesztegessem a figyelmem ilyen marhaságokra, ezek nem jó üzeneteket hordoznak. Meglepődtem a heves reakciójától, de hallgattam rá. (Persze később megértettem, hogy azért tetszett a szöveg, mert egy szélsőséges gondolkodású kamasz voltam, aki még képtelen volt árnyalataiban látni a dolgokat.)

Valamikor ekkor vettem tudomásul (és értettem meg később), hogy a Trianon-trauma nem lehet a vezérelv abban, hogyan vszonyulok Európához vagy a környező országokhoz, és még ha szörnyű is volt a maga nemében, akkor sem szabad folyamatosan emlékeztetni magunkat a sértettségre. Bár a családomat a 20. század során rengeteg igazságtalanság érte, egyszer sem emlékszem rá, hogy gyerekkoromban bármiről is úgy beszéltek volna, hogy haragszanak érte. De azt igenis fontosnak tartották, hogy emlékezzek a gyökereimre.

A 2000-s évek végével, ahogy lassan felnőtté vált a gondolkodásom, aggódva láttam, ahogy Trianont számomra nem szimpatikus csoportok, cseppet sem szimpatikus üzenetekkel, megkérdőjelezhető célok érdekében tűzték zászlójukra, szinte kisajátítván a tragédiát. 2010-ben, 5 év kihagyás után jártam utoljára Erdélyben, és kiábrándulva vettem tudomásul 1) a globalizáció okozta elszürkülést és kiüresedést, mely végül Székelyföldre is bekúszott, 2) a "Trianon-biznisz" felvirágzását: míg 2005-ben egyetlen irredenta vers ragadta meg a figyelmem, 2010-ben a kirkaodóvásárok már roskadoztak a Nagy-Magyarország falidíszektől és Nem! Nem! Soha! pólóktól. Ez nem jó, ez olcsó, ez bővli és mérgező. Zavarodottan és kifosztva éreztem magam.

A 2010-es évek fordulójára a politikai polarizációnak sikerült elérnie, hogy a Trianon-trauma bizonyos körökben, azokban is, amelyekben én mozogtam, kicsit "ciki" téma lett. Egyoldalú gondolkozást, nacionalizmust feltételeztek arról az emberről, aki Trianonról negatívan beszélt, vagy csak egyáltalán szóba hozta, hiszen nem tudja-e, hogy Trianon elkerülhetetlen volt, hogy a magyarok rosszul bántak a nemzetiségeikkel, satöbbi, satöbbi. Később ez, miután egyre több külföldi barátom lett, csak mélyült: még akit érdekelt is, hogy Magyarországgal mi történt, az is enyhe türelmetlenséggel vagy bujkáló mosollyal hallgatta a történetet, és elterjedt nézet lett, hogy "jaj, tegyük már túl magunkat Trianonon", hiszen más országok is elszenvedtek más hatalmas igazságtalanságokat, mégsem hisztiznek róla folyamatosan.

Nem várom el egy külfölditől, hogy megértse, hogy mit jelent egy magyar számára Trianon, ahogy magamtól sem várom el, hogy megértsem más népek traumáit - de azt igen, hogy türelemmel és együttérzéssel viszonyuljak hozzájuk. Nem tartom helyesnek, hogy egy ilyen mértékű trauma egy bizonyos réteg folyamatos vesszőparipájává alacsonyodjon, és nem értek egyet azzal sem, hogy nem kell róla beszélni. Nagyon is kell.

Nem gondolom, hogy vissza kellene állítani Magyarország 1918-as határait, és elfogadom, hogy az ország területének csökkentése elkerülhetetlen volt. De az a türelmetlen, érzéketlen mód, ahogy ezt kivitelezték, és a magyar küldöttséggel bántak, nemcsak a magyar küldöttség töketlenségének az eredménye volt, hanem igazságtalanság és embertelenség is.

De ez van. És ha nem történt volna meg, én sem lennék.

Nem baj, ha emlékszünk rá, hogy így nem szabad békét kötni. De ami most számít, az nem a békekötők, vagy az 1920-as lakosság, hanem a ma élő leszármazottaik. Sajnos nem mindenkinek egyértelmű, hogy összetartozunk, de jó lenne, ha az lenne.

Ha új élőlény van a lakásban...

...azt érezni. Érezni akkor is, amikor az élőlény nincs a szobában, alszik vagy eltűnt, ugyanúgy, mint amikor a lában körül téblábol, odadörgöli az arcát a bokámhoz, hízeleg, felugrik az ágyra és dagasztja a paplant, ki-be rohangászik a szobák közt, lelkesen lengeti a farkát, mikor kaját kap, birkózik a kanapé kárpitjával, eszi a macskafüvet vagy gubbaszt a párkányon.

Ha egyszer megjelent ez az érzés, nem lehet többet nem érezni.

Remélem, jó macskatulajdonos leszek. <3

hoiame

Nem mondom, hogy az Észtországhoz, a lakóhelyemhez és a párkapcsolatomhoz való hozzáállásom az érkezésem óta változatlan,

de a kanapén alvó, összegömbölyödve csendesen szuszogó Imart nézve pont annyira szerencsésnek és boldognak érzem magam, mint bármikor október vége óta.

Amint elköltöztem Budapestről, hozzá jöttem lakni, és alig egy hónapja éltünk együtt, amikor beütött a karantén. Azóta gyakorlatilag a nap 24 órájában együtt vagyunk, és nem unjuk, jaj de mennyire, hogy nem.

<3

karant-én

Kicsi koromban nagyon szerettem olvasni. Egy Mátyás királyos könyvön tanultam meg az olvasást, és attól kedve faltam a pöttyös és egyéb könyveket. Szünidőben a balatonfenyvesi könyvtárosnak én voltam a kedvenc vendége. Én voltam az, aki a nyári táborokban is inkább bent maradt a hűvösben és olvasott. Ennek a kornak A Gyűrűk Ura és a Harry Potter és néhány csalódást okozó könyv meg saját pubertásom nagyjából véget vetett, de a családomban a mai napig rögzült rólam ez a "Bogi egy kisokos", "Bogi folyton olvas" kép, és még mindig gyakran adnak nekem könyveket. Messze nem olvasok annyit, mint korábban, fikciót meg pláne nem, de valahogy ez megmaradt bennük. Innen gondolják egyesek, hogy tudós alkat vagyok? (Nem vagyok az.)

Az iskolában nem illettem bele a sorba, és az erre adott reakció jó magyar oktatási rendszer módjára a marginalizálás volt. Senkinek sem volt ideje vagy türelme velem foglalkozni. (Edmund Dudleyn kívül, akinek azóta is végtelenül hálás vagyok.) Nem gondolom, hogy tehetségtelen gyerek lettem volna, de az iskolában egyetlen előadásban sem kaptam nagy szerepet (pedig szerettem szerepelni). Sosem kértek fel felelősségteljes pozícióra. Ha valami jól sikerült, mindenki rántott egyet a vállán: ja, mindig is tudtuk, hogy Bogi okos. Ha valami nem sikerült jól (pedig megpróbáltam), betudták a furaságomnak. Felkészítéssel senki nem bajlódott. Az iskolában az általános tapasztalatom az volt, hogy semmilyen összefüggés nincs a befektetett energia és a jutalom közt, ennek eredményeképpen nem volt számomra értéke semmilyen díjnak vagy kitüntetésnek, és az sem nagyon érdekelt, ha én kaptam ilyet.

A családomban visszatérő élmény az előzetes figyelmeztetés, hogy adott helyzetben lehetőleg "ne nagyona adjam önmagamat", illetve az utólagos leteremtés, hogy már megint minket mondtam. A szociális interakciók olyanok voltak, mint a folyamatos jégen csúszás. Még csak megtippelni sem tudtam soha sem, mikor esek pofára. (Később a pszichológusnál megtudtam, hogy ezek autista jellemvonások - nem éppen meglepő a rokonságomat nézve.)

Amikor 2010 környékén, a BA-s éveinkben volt egy négyfős társaságunk (Szonja, Eszti, Zsuzsi tartoztak még bele - mára már csak Szonjával tartom a kapcsolatot), természetesen kiosztottuk a szerepeket, hogy ki ki lenne a Szex és New Yorkban. (Én sosem néztem a műsort, de nagyjából tisztában voltam a karakterekkel.) Én lettem Miranda. Eszti, aki mindig is a konzervatív családból való, konzervatív értékeket valló, a tökéletes herceget kereső lányként tekintett magára, nem is csinált titkot abból, hogy élete fő célja a feleség- és anyaszerep. (Nyilván ő lett Charlotte.) Zsuzsi a kollégiumban egy egész horda fiú fölött anyáskodott, és bár elsősorban baráti szálak fűzték hozzájuk, messze ő volt a leglazább és legextrémebb, így ráosztották Samantha karakterét. Szonja leginkább azért lett Carrie, mert velem közölték, hogy én meg egy Miranda vagyok, úgyhogy neki az maradt.

Hmm, Miranda. Ambíciózusnak tűntem talán? Nonkomformistának? Szarkasztikusnak? Vagy csak simán a legkevésbé vonzónak a négyből?

Mikor megtaláltam a finnugrisztikát, sok minden egyenesbe került, és mióta megtaláltam Imart, még több. Elképesztően nagy öröm együtt nonkomformistának lenni valakivel, el sem tudom mondani, hogy mennyire felszabadító.

De arra jöttem rá, hogy bár nyelvészként definiálom magam, a napom nagy részét ház körüli teendőkkel, főzéssel, sütéssel, zenéléssel, ismeretterjesztő szövegek írásával, oktatással, időnként fordítással töltöm (meg persze egy csomó Youtube-nézéssel). És élvezem ezeket. Szeretek valaki párja lenni, és jó vagyok benne. Imar többször is megjegyezte, hogy az éttermekben általában nem eszik olyan jókat, mint itthon. Sosem voltam a tipikus fészekrakó, vagy feleség-típus, de rájöttem, hogy szeretem ezt a szerepet, és ezt a karantén csak felerősítette.

Szeretek tanítani, szeretek felkészülni az órákra, irányítani a figyelmet és külön-külön, egyénenként kezelni a diákjaimat, próbálni megérteni őket.

Az életem nagy részét a valóság elől való meneküléssel töltöm és töltöttem, és nagy meglepetésemre ezt eddig a környezetem tolerálta és finanszírozta.

De bár egy Miranda vagyok, nagyon motivált vagyok abban is, hogy otthont teremtsek, jó barátnő és társ legyek. Élvezem ezt és jó vagyok benne. És most nem tudom, hogy ez vetélytársa-e a szakmai karrieremnek vagy nem.

a folyó

Az Emajõgi csendesen folyik. A felszíne tükörsima, csak néha egy-egy örvény indul meg a stég körül, és egy-egy beledobott virágot sodor a víz. A Nap ma különösen erősen süt, és még fehérebben rajzolja ki a víz alatt a csupaszra mosott faágakat, amik megakadtak a stég cölöpjeiben. Este hét elmúlt, és én kabát nélkül ülök a rámpán, és rettentően élvezem. A folyó folyása, a félig szabályozatlan part, a meleg fényű esti Nap és a frissen kibújt fű zöldje megnyugtat, és ösztönösen nagyobbakat és mélyebbeket lélegzek. Mint a legtöbb ember, én is nagyon szeretek vízparton lenni.

Az Emajõgi olyan, mint a Fűztekeres Tartuban: bármerre is fordulsz, valahogy mindig a partján kötsz ki. A város utcái pókhálóként fonják körbe. Barna és szürke, fodros és sima, nagy és kicsi, és néha visszafelé folyik, és keszegek élnek benne, és nem mocskos és ijesztő, mint a Duna Budapesten, és le lehet menni a partjára, és lehet önfeledten szemlélni a kacsák magánéletét és a ráérős horgászokat.

Nehéz megmagyarázni, milyen érzés kelt hatalmába, ha az Emajõgi partján vagyok. Mintha újra egy álomban lennék, az én szépséges finnugor álmomban, de közben mintha tudat alatt is ide vezetett volna minden eddigi döntésem.

Az észtországi Emajõgi partjára.

Egyensúly.

Egyensúlyt kell tartani a napokban. Erről szól most minden.

Elég dolgozás. Elég dolgozás mindennel. Belemerülés. Pihenés. Újra belemerülés. Reggel is munka, este is.

Mozgás reggel. Nem elcsalni a tornát. Örülni, hogy mozgok. Víz. Nem ottfelejteni magam a reggelizésben. Felöltözés, higiénia.

Elég ivás. Nem túl sok görnyedés. Időben elmosogatás.

Elég idő Imarra. Nem csak mosolygás és ölelés, hanem beszélgetés is, vagy hegedülés, vagy valami egyéb közös tevékenység.

Időt szakítani a kintlétre. Igen, ezt is be kell tervezni. De ha kint van az ember, be is kell jönni, nem szabad Ülenurméig elbiciklizni.

Elég idő a takarításra, a rendrakásra, a tisztálkodásra, az e-mailek megválaszolására, a családtagokkal kapcsolattartásra.

Kényes egyensúly. Mindenbe olyna könnyű beleragadni.

a mi fészkünk

Érzem, ahogy szűkül a tér, úgy szűkül a látószögem is. Hálószoba-nappali-dolgozó-bolt. Illetve a bicikli nyerge. Ezen kívül nincs más.

Reggel felkelünk, felcsatlakoztatjuk az agyunkat az internetre. Néha evés idejére lecsatlakoztatjuk. Vagy ha nem bírjuk már tovább. Akkor lehet olvasgatni vagy jógázni vagy lefőzni egy kávét.

A megszokott honlapok, a megszokott teendők, a megszokott reklámok. Megszokott tartalom. Megszokott szorongás. Imar.

Imádom a lakásunkat. A könyvek és a hangszerek szanaszét heverésznek, teleírt jegyzetpapírok és hányódó tollak, összegyűrt takarók, kibontott csokoládék és bizonytalanul csírázó növények mindenfelé. Elegáns étkészlet és ilyen-olyan, csorba tányérok, a semmiből a konyhaszekrénybe manifesztálódott bögrék. Reggelenként tükörtojás, esténként néha sajt lepi el a vacsoraasztalt, és együtt zengjük az érlelt rotterdami dicséretét.

Bakelit lemezjátszó csavarós rádióval. Százéves szekreter. Vastag falak és százéves fapadló.

Olyan felszabadító érzés örülni ezeknek a régi dolgoknak, és nem vágyni új dolgokra - vagy legalábbis olyanokra, amikre általában a korunkbeliek vágynak. Olyan nagyon sokáig nyomasztott, hogy "drága az ízlésem", "elvarázsolt vagyok", "nem érdekel a praktikum", "nem haladok a korral". Persze, Bogi olyan lakást akar, mint egy pinterest-tábla.

Nem. Én ezt akartam.

Kreatív összevisszaságot, könyveket, papírt, fát.

Hogy végre elvarázsolt királyány lehessek az elvarázsolt kastélyban.

Az elvarázsolt királyfival.

néhány pozitív dolog az elzártság idejére

Egy cseppet sem unom mások sütős-főzős, kraftolós posztjait facebookon vagy instagramon. Tök jó dolgokat csinálnak, és engem is gyakran inspirálnak.

Szeretem a Budapesti Fesztiválzenekar karanténkoncertjeit. Gyakran bekapcsolom esténként, és az szól a háttérben, míg dolgozunk vagy a konyhában fötrünk.

Rákaptam a podcastokra.

Elindítottam egy nyelvészetről szóló "sorozatot" FB-on. Nem érdekel nagyon sok embert és nem kapok nagyon sok visszajelzést sem, de én szeretem csinálni. Emlékeztet arra, mennyi érdekes dolog van a nyelvben, és milyen sokat tanultam már.

Anya is, meg Imárka anyja is időnként azt kérdezi, hogy nem harapjuk-e még le egymás fejét. Nem tudom, miért kéne. Nem. Sőt. Minden nap egy kicsit jobban szeretjük egymást. Nagyon örülök, hogy vele vagyok a karanténban. Inkább attól tartok, hogy a végén teljesen összenövünk. :)

Kicsit javult a munkamorálom. Nem nagyon sokat, de akkor is javult. Még mindig nehéz dolgoznom, de mivel megmarad az a sok idő, amit egyébként tollászkodással, mászkálással vagy szocializálódással töltenék, több időt töltök effektív munkával. Ahányszor ilyen munkát végzek, mindig érzem, hogy megtérül.

Csütörtökönként kiöltözünk. (Najó, Imar minden nap kiöltözik.)

Gyöngyikével egész sokat beszélgetünk.

Egész jól megy ez a bekuckózás-dolog. Ha rossz a kedvem, ránézek Imárkára és jobb lesz.

koronavírus és kudarckerülés

Oké, egyértelműen le kell szállnom a közösségi médiáról.

A maradjotthon-feliratoktól már komolyan a fejfájás kerülget. Tudom. Tudom, hogy otthon kell maradni. Felfogtam, hogy járvány van. Nem kell, hogy minden ismerősöm egyenként elmondja, akár többször is. Esküszöm, otthon maradok, már csak azért is, mert mégis hova a frászba mennék.

A hírek azok, amik kevésbé zavarnak. Persze ami épp történik a világban, az baromira zavar, de a hírek csak hírek.

Egy ideig még érdekeltek a hosszas Guardian- és Atlantic-cikkek, amelyekben kellemesen szellős, hatsoros bekezdésekben elmélkednek nyugati kortársaim arról, hogy mostantól mi minden lesz más és kinek a hibája is ez az egész. Aztán meguntam őket.

Esküszöm mindenki tök hülye.

Rengeteg ingyenes online edzés van, de ezek csak nyomasztanak. Arra jók, hogy pénzt ne akarjak kiadni a fizetős edzésekért, az ingyenesekhez viszont sohase legyek elég motivált.

Hasonlóképpen érzek a rengeteg kulturális program iránt is, amely most hirtelen elérhetővé vált. Nagyon kedves mindenkitől, hogy meghív a Scalába és a Bolsoj Tyeatr-ba (tavaly, mikor volt pár napom Moszkvában, el akartam menni egy előadásra), de a napi öt kihagyhatatlan program kihagyásától csak rosszul érzem magam. A legtöbb embernek nem lett sokkal több szabadideje, csak kisebb tere az ugyanannyi (vagy több) teendő elvégzésére.

Nagyon könnyen szétfolynak a napok. Mire felkelek, a Nap már nem is a délkeleti oldalon süt be lakásba, a reggelek gyakran morcosak, az éjszakák aggodalommal és szégyenérzettel teliek. Ezt sem sikerült megcsinálni, ezt sem, ezt sem...

Tudom, a csapból is ez folyik, hogy igyekezzünk megtartani a napirendet és egy megszokott rutint a karantén ideje alatt, de nekem eddig sem volt olyanom. Sajnos nem tartozik az erősségeim közé sem a rendszeresség, sem a fegyelem. Improvizálni szeretek, meg azt, ha a dolgaimat a nap során történő eseményekhez tudom igazítani. De eddig legalább a helyszínek, ahol jártam, többé-kevésbé meghatározták, hogy mit csinálok (kávézó, egyetem, edzőterem, könyvtár, otthon...), na most ez sincs. Marad a nagy, szürke, jellegtelen massza, melyben ide-oda botorkálva próbálom fejben tartani, mennyi mindent kezdtem már el, és rangsorolni, melyikkel vagyok éppen torkig a legkevésbé.

A ruháimat kezdem kihízni. Ezen nincs semmi meglepő. Én is igyekszem relatíve nyugodt maradni, de valamit bazdmeg tenni kell. Mikor Tartuba költöztem, néhány hétig heti 3-4-szer jártam edzeni, és nagyon szerettem, na ennek most annyi. Itthon tornázni nagyon utálok, de muszáj lesz, mert meghízni, kéremszépen, nem buli. (Imárka persze örülne neki. Itt falja a csokit meg a fagyit az orrom előtt, és még mindig egy szál bél.)

Ezt a viselkedésmintát kudarckerülésnek hívja a pszichológia. Az a fajta ember, aki a csillagos eget is kitűzi maga elé, ameddig a rengeteg teendő el nem lehetetleníti akár egynek is a normális elvégzését - de legalább akkor rá lehet kenni a többi teendőre. A kudarckerülő ugyanis nem kerüli el a kudarcot, csak eltávolítja magától a kontrollt az élete felett, így kevésbé fáj.

Valamit tenni kell.

Például reális célkítűzéseket magam elé.

Azon a napon,

amikor Orbán Viktor önként lemond saját, a mai napon megszavaztatott teljhatalmáról, megeszek egy tonhalas szendvicset fahéjjal.

(Tizensok éve nem eszem halat, a fahéjtól pedig lever a víz.)

RIP Magyarország. Jobbat érdemeltél volna.

COVID - helyzetjelentés Tartuból, és néhány (egyáltalán nem releváns) gondolat

A konyhaasztalnál ülünk Imárkával, száraz vörösbort szürcsölgetve, és dolgozunk. (Azazhogy én blogolok.) A mi életünk tekinetében ez a kép semmiben nem tér el egy normál hétfő estétől. A különbség a minket körülvevő extra mennyiségű gyümölcs: nem szeretünk betárazni, de ma eljött ez a nap is. (Igen, még vécépapírt is vettünk. De nem sokat.)

Szóval, mi a helyzet Tartuban.

A múlt héten szép fokozatosan bezárt minden. Először az egyetemek és könyvtárak, aztán a szaunák, uszodák, színházak, mozik, majd az iskolák, majd az edzőtermek, és a legtöbb bolt is bezárt. Jelenleg a kávézók, éttermek, bárok délután 3-ig maradhatnak nyitva, az országba a ki- és beutazás megszűnt, leszámítva a teherforgalmat.

Minden nap egyszer kimegyünk a lakásból, vagy együtt, vagy külön. Boltba megyünk, vagy csak sétálgatunk, ha egyedül vagyok, akkor teszek egy kört a bicajjal. Az autós- és gyalogosforgalom is lényegeseb kisebb, Tartu utcái szinte teljesen kihaltak, ahogy a plázák, áruházak is. Mivel azonban mi a folyóparton lakunk, sokan sétálgatnak a házunk előtt az utcán, főleg kisgyerekesek és kutyások, úgyhogy tegnap is, mikor Imar kiült a stégre kávézni, legalább három ismerősébe futott bele. Tetszik ez a századeleji, korzós hangulat.

Jüri Ratas miniszterelnök és Mart Helme belügyminiszter azt javasolják, hogy igenis mozduljunk ki, főleg a természetbe, sétáljunk, kiránduljunk, csak ne érjünk egymáshoz, ne fogdossunk dolgokat. Kersti Kaljulaid köztársasági elnök kezdeményezésére minden hétfő este 8-kor a telefonok zseblámpafényeinek lengetésével az ablakban fejezhetjük ki szolidaritásunkat a most is értünk dolgozó emberekért (taxisok, fuvarosok, rendőrök, stb.). (Én is lengtettem, és láttam máshol is fényeket.)

Szeretném leszögezni, hogy nekünk van a legeslegkönnyebb dolgunk az egész karantén-dolog alatt.

- A jövedelmünk biztos, a kirúgás veszélye nem fenyeget,

- minden további nélkül tudunk otthonról dolgozni - persze Imarnak órákat kell tartania, de Bradley úr segített neki felkészülni a távoktatásra,

- nekem egyetlen egy, kéthetente megrendezett doktori órán kívül nincsenek óráim,

- egészségesek és fiatalok vagyunk,

- ketten vagyunk a háztartásban, nem vagyunk rendszeres kontaktusban sem idős hozzátartozóval, sem kiskorúval, akiről most gondoskodnunk kell,

- mindkettőnk családja egy másik országban él, nem jelentünk veszélyt rájuk,

- nemrég költöztünk egy nagyobb lakásba, van külön dolozószobánk,

- egy se nem túl nagy, se nem túl kicsi városban élünk, ahol meglehetősen normálisan kezelik a válságot: követik az utasításokat, nincs nagy áruhiány, pánik,

- meglehetősen szeretjük egymást, nincs itthon veszekedés, feszültség, duzzogás. Elég nagy egyetértésben élünk így kettesben. Mindketten nagyon örülünk, hogy úgy kerültünk bele ebbe az egészbe, hogy már együtt lakunk.

Persze nyilván őt is, engem is érint a karantén. Hiányoznak a barátaink, a kávézóban dolgozás, Imarnak az irodája, a barátaink, a sörre beülés és házon kívüli vacsorázás, mikor hazaérkezik Tallinnból. Imarnak ugrott a családi síelés, valószínűleg én sem megyek haza húsvétkor. Nagyon bánt, hogy most, hogy végre megbarátkoztam egy edzőteremmel, és kialakult egy edzésrutinom, ez megszűnt, ahogy az is, hogy amint csatlakoztam egy kórushoz, egy próbára sikerült eljutnom, és már be is szüntették őket.

De, hála a jóságos égnek, a családdal tartjuk a kapcsolatot mindketten, mindannyiunk jól van, és a barátainkkal is folyton kommunikálunk.

Ami pedig az életet illeti:

Tudom, hogy most azán különösen oda kellene figyelni arra, hogy fenntartsuk a munkaturint, de leválasszuk a magánéletről. Ebben nekünk sokat segít a dolgozószoba léte, hiszen ide bármelyikünk bebújhat, ha magányra vágyik, illetve a másik elől is elrejtőzhet, ha az a többi szobában akar egyedül lenni (pl. amikor én itthon edzek, és nem akarom, hogy Imar láb alatt legyen). Nem mondom, hogy könnyen megy. Folyton azon kapom magam, hogy ide-oda kapok, főzök, mosogatok, pakolászok, beindítok egy YT-videót, elkapcsolok, nekiesek egy szakirodalomnak, lepattanok róla, megnyitok egy excelt, írni kezdek egy levelet, azt' már megint a FB-ot pörgetem. Tudom, hogy ez rossz, és igyekszem kordában tartani magamat, de sajnos nem vagyok nagyon fegyelmezett. Nem is az a baj, hogy sok időt töltök mesenézéssel és kikapcsolódással, hanem hogy ezt teljesen összekutyulom más tevékenységekkel, így minden legalább háromszor annyi ideig tart.

Egy égetnivaló gyökér vagyok, de az alábbiak szoktak segíteni:

- számláló. Jelenleg a Forest appot és egy online stoppert használok. A COPIUS-hoz eleve mérnem kell, mennyi időt töltök vele.

- napi max. háromszor nézek híreket, de inkább csak kétszer. Nyilván egész nap olvasgathatnék a koronavírusról, de jobb, ha nem teszem, mert minek. Bradley úr az egyik legtájékozottabb ember ebben a kérdésben, és ő minden fontosabb infót megoszt velünk.

- nem megyek Twitterre, nem posztolok FB-ra, nem írok kommenteket, nem oktatok ki embereket. Vannak olyan ismerőseim, akik nálam sokkal kompetensebbek a témában, ők örülök, ha nekiállnak vitatkozni - de ez a ritkábbik eset.

- zene. Jelenleg a La Belle Musique és klasszikus zenei válogatások a kedvenceim. Régebben a relaxdailyt is sokat hallgattam. Igyekszem őket a munkához kötni, tehát akkor hallgatom őket, amikor dolgozom. (Aztán ez vagy sikerül, vagy nem.)

- edzés. Az, hogy karantén előtt sokat jártam edzeni, most sokat segít: igényleg a mozgást, és igenis sokat jelent, hogy egy nap legalább 10 percet valamilyen edzésnek nevezhető kalimpálással töltök. Most épp a blogilates edzéstervét követem éppen, keverve az edzőtermi órákon tanult gyakorlatokkal. Illetve nem fáj a hátam.

- párhuzamos munka Imárkával. Ha azt látom, hogy ő egy délarab szótárt búj, akkor én is motiváltabb vagyok, hogy előkapjam a saját teendőimet. Szeretek vele csendben, egy asztalnál dolgozni.

- és egyébként a zene is sokat segít a mentális egészségünk megőrzésében. Hegedülünk, ő sokat gitározik, néha engem kísér, néha énekelünk hozzá.

Hát így vagyok. A biztos, hogy ha most nem fejezem de a cikkeimet és haladok értelmesen a disszertációmmal, akkor tényleg nincs remény számomra. Hiszen komolyan, most aztán tényleg mi más dolgom lehetne.

Tehát magam miatt szorongok, illetve a gazdaság miatt. Mármint a gazdaság így is, úgy is iszonyatos recesszióba fog dőlni, csak az a kérdés, hogy emellett még meghalnak-e egy csomóan és kitör-e a hisztéria vagy nem. Mindenesetre határozottan aggódom ennek a következményeiért.

Sokan abban reménykednek, hogy a járvány elmúltával talán majd valami megváltozik az emberekben. Talán jobban tudjuk értékelni azt, amink van, talán kevesebbet vásárolunk, kisebb mértékben pusztítjuk a bolygót.

Ebben én nem nagyon reménykedem. Szerintem ebben az értelemben az emberek memóriája meglehetősen rövid. Ha valaki eddig ruha- vagy cipőmániás volt, vagy imádott össze-vissza fapadosozni a kontinenesen, az alig várja majd, hogy újra vásárolgathasson, illetve utazgathasson. Ha a legjobb forgatókönyv valósul meg, és az emberek a többségének az életében a járvány nem okoz maradandó veszteséget, akkor amint elmúlik, azon lesznek, hogy az élet visszabillenjen minél hamarabb a rendes kerékvágásba.

Talán lesz pár dolog, ami tényleg megváltozik. Valami mindig megváltozott, ha világméretű válsághelyzet lépett elő (2008-as válság, 9/11, stb). De hogy pontosan mi, azt nem tudom, sőt, lehet, hogy csak évekkel később lesz érzékelhető. (Najó, az e-ügyitézés megváltozhat azonnal is. Az e-tananyagnak és a távoktatásnak én személy szerint nem vagyok nagy rajongója.) Az emberi természet biztos nem fog megváltozni. El tudom képzelni, hogy a most fiatal (a formative years-t töltő) generációra ez az élmény hosszútávú hatással lehet, meg persze azt is, hogy 9-10 hónap múlva állati sok gyerek születik (ahogy a válások száma is megugrik: Kínában ez már mérhető). Azt is el tudom képzelni, hogy sokan felvesznek most olyan új szokásokat, hobbikat, amik a járvány után is megmaradnak. (Remélhetőleg nem az alkoholizmust.)

Jó érzés hátralépni egy lépést, és annak örülnünk, amink van. Azt hiszem, mindannyiunkra ráfér, hogy egy kicsit kevesebb dolgot tartalmazzon az élete.

Másféle megközelítésnek értelmét jelenleg nem látom.