veni veni Emmanuel...

Indokolatlanul hatalmas gyertyákból megépítettem első Frankel Leó utcai adventi koszorúmat, szerváltam hozzá indokolatlanul ormótlan termésdíszeket, melyek Csabát azóta is az őrületbe kergetik, mert nem tudja beazonosítani őket, és kezdődhet megint a december, az elcsendesedés és a várakozás időszaka.

Azt hiszem, ilyenkor az évben már nekem nem marad más hátra, mint hálásnak lenni.

És én most különösen hálás vagyok a kiegyensúlyozottságért.

Nem tudom pontosan megragadni, hogy mikor és miért, de valamikor az őszi szünet utáni betegségem közepén egyszerűen abbahagytam a szenvedést. Éppen akkor, amikor a depresszió egyértelmű jeleit kezdtem felfedezni, valahogy hirtelen abbahagytam az egészet, és rájöttem, hogy nem fordul el tőlem mindenki, ha nem mindig csinálok mindent tökéletesen. És valahogy azóta nem csesztetem magamat (mindenért).

Tudtam, hogy 2015-ben letelepszem párkapcsolatilag. Nem tudom, miért, de tudtam, És hálás vagyok érte, hogy sikerült, és minden nap örülök a lassan otthonná formálódó lakásunknak, és a szépen nyíló, közösen ültetett növényeinknek.

Attól tartok, a felnőttség egy sok gonddal járó állapot, de ennek ellenére nem vagyok hajlandó lemondani sem a boldogságról, sem a randomságról, sem a fejlődni vágyásról. Azt hiszem, ezt megtehetem, és azt hiszem, jó irányba halad, ami csak rajtam múlik.

Talán ezt végre elhiszem, és nem tudom, ennél jobbat kérhettem-e volna.

az alma jó lámpaláz ellen, a medál pedig megnyugtat.

Az előadástartásban az a legrosszabb, amikor tudod egész nap, hogy az vár rád, de még csak órák múlva történik meg igazán.

Illetve az, amikor épp véget ért, és lementél a színpadról, de még órákig azon törpöl a fejed, mit kellett volna máshogy mondanod.

Szívesen elcseréltem volna azokat a mini pánikba eséseket, amikor hirtelen nem jutott az eszembe egy szó, vagy hogy hogyan folytassam a megkezdett mondatomat,

és nagyon sajnáltam, hogy Hamupipőke módjára azonnal le kellett lépnem, és egy percig sem maradhattam azzal a jó érzéssel a tett helyszínén, hogy igen, megcsináltam, jól.

De mindezek ellenére azért mennyire megérte már. :) Jót tett a kis finnes csoportunk kedvének, hogy ilyen szépen tudtuk képviselni a tanszéket, meg hogy Eszti is meg váratlanul Meta is beesett, hogy lelkiszupportáljon (és ezeket igen jól teljesítették), és hogy voltak ott más emberek is (sokan!), akiknek lehetett újat mondani és nevettetni őket.

És bár úgy éreztem magam, mint egy vizsgatanításon (merthogy voltak ott azért tanárok ott bőven), valahogy mégis sikerült hitelesnek maradnom, és úgy tűnik, tetszett a közönségnek az egész. Külön köszönet annak a bácsinak, aki egész előadás alatt bátorítóan bólogatott. :)

Na szóval megúsztam a rézfaszú baglyot.

Lesz ez még jobb is, de kezdésnek elég jó volt.

nade miafenének írok én a Párizsban történtekről

Szombaton hajnali 2-kor arra ébredtem, hogy a FB jelez, hogy az épp Párizsban tartózkodó VF és VL ismerőseim biztonságban vannak a terrortámadás után. Wat terrortámadás, miazisten, indexcímlapra fel, MIAKURVAÉLET, EZTNEMHISZEMEL, HOGYAZISTENBE, álom ki a szemből, Csaba felráz, átmeneti álmatlanság, reggel 7-kor felkel, utánaolvas... persze mindenfélét gondol és érez...

...és teljesen normális, hogy mások is nagyon sok mindent gondolnak és éreznek.

De amit most látok a FB-on és egyéb közösségi oldalakon, azt egyszerűen nem tudom leírni.

Mi az úr isten történt veletek emberek, te jóságos ég?

Időnként eddig is elgondolkoztam rajta, hogy mi vezethetett normális, jóérzésű, jó helyzetű embereket különböző háborúkban arra, hogy másokat dehumanizáló, őrjöngő vadállatok legyenek és nekiálljanak gondolkodás nélkül gyilkolni. (Vö. Zimbardo úr pszichológiai kísérletei.)

És bazdmeg itt látom a szemem előtt.

Itt üvölt az arcomba ugyanaz a minta, ugyanazok az érvek ("érvek"), ugyanaz a retorika és motiváció, ugyanúgy szakad ki az emberekből az agresszió és a kőostoba gyűlölet, ahogy az egyre érthetetlenebb és egyre ijesztőbb helyzetben megpróbálnak valami stabil pontot keresni, legalább hogy kit kell utálni, vagy hova üssenek a frusztrációjukban.

És igenis ütnek, és nem érdekli őket, mert ő már hisznek valamiben. Az ész ki lett kapcsolva.

(Mondjuk mindenféle állásfoglalás jelenleg bizonyos szinten a hiten alapul, hiszen valószínűleg elég kevesen tudják tökéletesen, mi megy itt épp...)

Hihetetlenül sötét dolgokat olvastam 48 óra alatt őrületesen sok embertől. Tátva maradt a szám. Hanyagolni fogom a FB-ot egy ideig, próbálom megőrizni a nyugalmam, de attól még azok az emberek léteznek és ezeket gondolják. És tőlük sokkal jobban félek, mint a terroristáktól, mert ők naponta elmennek mellettem az utcán. Köszönnek a liftben, mellém ülnek a buszon, megbámulják a seggem...

Aki az emberi viselkedést tanulmányozza, az bazmeg most csemegézhet.

Számomra egy agresszív, rettegő, gondolkodni képtelen embertömeg sokkal ijesztőbb, mint néhány fanatikus terrorista.

egy 2013-as levél magamnak

Amikor Amerikában elkezdtem a munkát, a táborvezető mindenkivel íratott egy levelet saját magának, aztán azt beszedte, és a tábor után némi idővel kipostázta nekik. Én egy kicsit félreértettem, azt hittem, évekkel később küldi csak vissza, és ennek a szellemében írtam meg a sajátomat - de talán jót is tett neki.

2013 júniusának végét írjuk, az IFUSCO után, épp amikor eldöntöttem, hogy dobbantok finnugor szakra, de még előttem volt az amerikai nyár. (Arról külön naplót vezettem egy régi füzetemben. Meg néha itt is.)

A lényeg, hogy múlt hétvégén megtaláltam. :) És annyira meghatott, hogy most idemásolom.

"Kedves X éves önmagam! (Bogi!)

Remélem, hogy boldog vagy, és sikerült az a nagy váltás az életedben, aminek most még csak a küszöbén vagyok. Sokat tanulok azért, hogy most eléggé összeszedjem magam ahhoz, hogy az lehessek, aki remélem te vagy. (Ennek nem sok értelme volt, de hát mindegy... :D )

Tudod, milyen érzéseim vannak most, a naplót is ezért írom. Érdekes most végignézni a társaimon, ahogy együtt nevetgélve vagy komoly arccal magukba zárkózva alkotják a saját kis üzenetüket. A "családom" 2 hónapig...! Te már tudni fogod, hogy sikerült ez a kis kaland, én még egyelőre izgatott, kicsit félős vagyok, és még mindig nem egészen ébredtem fel az "álom" állapotból. Igyekszem jó INFP lenni! :)

Remélem, akiket most szeretek, mind megvannak még az életedben. Nagyon szeretem őket, és nagyon sokat gondolok rájuk. És remélem, gyarapodik a számuk!

Tegnap lettem 23, és épp szakad az eső. Ez a tábor vagy sokat változtat az életemen, vagy nem, de nagyon tetszik ez az "időkapszula"-dolog.

Kicsit aggódom érted. Fontos évek lesznek ezek, és mindent megteszek, hogy úgy alakuljanak, hogy ez a levél egy boldog, elégedett, "egész" Bogit találjon meg pár év múlva! :)

Bogi

2013.06.27."

Oh, why can't I hold all these feels...! :')

Multipotencialista

Nemrég láttam egy TED talkot.

Érdemes végignézni, de ha nincs rá időd, nagyjából arról szól, milyen rossz dolog a "hivatás" vagy "szakma" romantizálása, mondván akkor leszel sikeres az életedben, ha leteszed a garast X mellett, és azt addig tanulod/gyakorlod, ameddig mestere nem leszel, és akkor király vagy.

Mert egy csomó ember nem így működik. (Pláne nem tudja tizen-huszonkevés évesen, mi az a bizonyos elhívása, aminek az életét szentelheti, mintha összeházasodott volna vele.)

Nem, egy csomó embert először ez érdekli, utána az. Aztán megint más. Tapasztalatom szerint 4-5 évente az embernek szüksége van egy komolyabb változásra az életében, és sokan ilyenkor érdeklődést, szakmát váltanak. Felszínesek, gyengék? Egyáltalán nem biztos. Két okból:

1. Nem igazán kezdenek a nulláról. Minden eddigi tudásuk segít az újabb elsajátításában és tökéletesítésében. Mindenki ismeri az érzést: az én szövegíró tanulmányaim pl. segítenek az egyetemen. De ez csak egy példa. Az amerikai konyhai munka is segített.
2. Két diszciplína határán kezdődik az innováció. Lóversenyző vagy és pszichológus? Hoppá, rájössz, hogy a lovas terápia milyen hatékony. Mindez sokkal termékenyebb tud lenni, mint egy kitaposott ösvényen megpróbálni egy lépéssel tovább jutni, mint az elődöd.

Szóval ez a multipotencialista. Aki sokat lát és sokat hall, és a rengeteg benyomásban remélhetőleg felfedezi az összefüggést, és nem fél váltani, mert ez tartja őt pörgésben. És ez teljesen jó neki.

Mit szűrtem le én ebből?

Azt, hogy én nem vagyok multipotencialista.

Mindamellett, hogy abszolút megértem, miét jó annak lenni. Tényleg. Zseniálisak. De akárhogy vizsgálom, kifordítom-befordítom magam, én nem vagyok ilyen.

Én nagyon érzékeny vagyok, és nagyon mélyen képes vagyok megélni dolgokat. (25 éves koromra már ki merem mondani ezeket. 15 évesen is tudtam, de anyám ekkor kiröhögött.) Ha valami eljut egy szintig bennem, akkor annak szeretek a végére járni, és nem szeretem elengedni. Nem tudok sok mindent befogadni, és abszolút nem az az ember vagyok, aki folyton stimulálva kell, hogy legyen, csak hogy életben érezze magát.

Képtelen vagyok elképzelni magam úgy, hogy 4-5 évente új szakmába kezdjek. Vagy új párkapcsolatba, vagy új lakóhelybe. Tökre jó azoknak, akik képesek erre, de én nem vagyok ilyen. Én szeretek kitartani azok mellett, akik/amik valahogy be tudtak fogadni az életükre, és tudtam valamit hozzátenni az övékhez. Én őket komolyan veszem, ameddig nem bántanak engem. És nagyon, nagyon tudom szeretni. És nagyon, nagyon felforgatna, ha eltűnnének.

Nagyon tetszett ez a TED beszéd, és nagyon örültem annak, hogy az egész alatt egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy úú, nekem annak kéne lennem, és azt sem éreztem, hogy úú, ők nem olyan jók. Egyszerűen vannak ilyen emberek, és vannak olyanok.

Olyan sok ember érzi magát rosszabbnak vagy kevesebbnek, mint a többi, pedig akikre felnéznek, azok is pont ugyanezekkel küzdenek. Szerintem ennek orvosolásában nagyon sokat segít az, hogy hangsúlyozzuk: nincs jobb meg rosszabb, csak más. Captain Obviousnak hangzik, de mégis sokszor elrontjuk. Pedig ő úgy jó, ahogy van, és te is. És én is.

És én egy professzionalista vagyok. Ezt osztották nekem. Igyekszem belőle a legtöbbet kihozni.