Indokolatlanul hatalmas gyertyákból megépítettem első Frankel Leó utcai adventi koszorúmat, szerváltam hozzá indokolatlanul ormótlan termésdíszeket, melyek Csabát azóta is az őrületbe kergetik, mert nem tudja beazonosítani őket, és kezdődhet megint a december, az elcsendesedés és a várakozás időszaka.
Azt hiszem, ilyenkor az évben már nekem nem marad más hátra, mint hálásnak lenni.
És én most különösen hálás vagyok a kiegyensúlyozottságért.
Nem tudom pontosan megragadni, hogy mikor és miért, de valamikor az őszi szünet utáni betegségem közepén egyszerűen abbahagytam a szenvedést. Éppen akkor, amikor a depresszió egyértelmű jeleit kezdtem felfedezni, valahogy hirtelen abbahagytam az egészet, és rájöttem, hogy nem fordul el tőlem mindenki, ha nem mindig csinálok mindent tökéletesen. És valahogy azóta nem csesztetem magamat (mindenért).
Tudtam, hogy 2015-ben letelepszem párkapcsolatilag. Nem tudom, miért, de tudtam, És hálás vagyok érte, hogy sikerült, és minden nap örülök a lassan otthonná formálódó lakásunknak, és a szépen nyíló, közösen ültetett növényeinknek.
Attól tartok, a felnőttség egy sok gonddal járó állapot, de ennek ellenére nem vagyok hajlandó lemondani sem a boldogságról, sem a randomságról, sem a fejlődni vágyásról. Azt hiszem, ezt megtehetem, és azt hiszem, jó irányba halad, ami csak rajtam múlik.
Talán ezt végre elhiszem, és nem tudom, ennél jobbat kérhettem-e volna.
<3
VálaszTörlés