a leghosszabb éjszaka

Kisültek a mézeskalácsok, néhánynak dió van a tetején. Nem rajongok az illatukért, de most kellemes hangulatot adnak, talán azért, mert délután óta vaddisznóragun ügyködök, és az már beitta magát a hajamba is.

Mázli nyüszítve igyekszik bejutni, de hiába. Egy szava sem lehet, délután 3-ig bent volt, mert jó fej voltam és beengedtem.

Darts-világbajnokság megy a tévében, a laptopomon megnyitott receptek és facebook. Mindenhol mindenki a karácsonyi kreálmányait osztja meg (az én vaddisznóragum kevésbé dekoratív). Itthon a hangulat békés, kicsit álmos, kicsit befelé forduló. Szeretetteli. Más ez az idei karácsony, mint az eddigiek.

Megborzongat a tavalyi karácsonyi blogbejegyzésem, melyben attól rettegtem, milyen hamar tönkremehet az akkori gondtalan, idilli időszak.

Villámgyorsan változik az időjárás, mindenkinek fájdogál a feje, az utolsó pillanatokban összeállnak a díszletek a holnapi ünnepléshez. Igen, szeretnénk egy szép karácsonyt együtt, és igen, nagyon szeretjük egymást. Kár lenne azonban belehazudni, hogy ugyanaz a varázs.

Az már soha többet nem okoz álmatlan éjszakákat, hogy az ünnepi hangulat a családunk és a szeretteink közt túl romlatlan és idilli.

magányos rodeó a sokemeletes fényfüzérek közt

Jóságos úristen, mikor tudtam én élvezni a Vörösmarty téri karácsonyi vásárt.

A melegen és felöltözött, főként olasz és orosz nyelven zsibongó tömegben nem egyszerű szlalomozni, különösen mert sok árus vagy performőr mozdulatlanul áll a tömeg sodrásában, vagy ellentétes irányban halad a kezében egy szórólappal vagy szappandarabbal. A forralt bornak és a kürtőskalácsnak ünnapi hangulatot kellene sugároznia, de ezt letöri a sor és a sietség, újításként a Deák Ferenc utcán hatalmas hangszórókból üvöltenek a jazzesített jingle bellek, száncsengő ritmusára dübörgő unásig ismert dalok. Ha bemegyek valahova, pár másodperc alatt átáll az agyam az adott bolt saját karácsonyi válogatására, gond nélkül ugrok ár a Jingle Bell Rock és a Last Christmas között mentálisan. Arra gyúrok, hogy már meg se halljam őket.

Olcsó textil, puha poliészter, aranyos nyulacskákkal és rénszarvasocskákkal vonzóvá tett, rossz szabású, silány pizsamák és köntösök az Oysho-ban, ragasztásnyomos, csálé képkeret 5500 Ft-ért a Zara Home-ban, zöld, vörös és fekete bársonycsodák, "csak az ünnepekre" a ruhaüzletekben. Igen, most vegyél egy csipkés bodyt, ami olyan jól áll a próbababán, egy Rudolffal ellátott bugyikát, egy kis fekete ruhát szilveszterre, biztos ki fogsz tűnni a tömegből. Nem arról van szó, tudom, hogy fogyasztani azt kell, ettől pörög a gazdaság és nő a GDP, és azt is tudom, hogy az emberek tényleg őszintén örömöt akarnak okozni, ezért vásárolnak ész nélkül.

De miközben boltról-boltra járva szédelgett a fejem az ingerektől és a sok "csudától", folyamatosan ott járt a fejemben a Printa, a szuper stílusos újrahasznosított ruhái, zero waste háztartási- és irodaeszközei, szellemes és tényleg csinos kis mütyürkéi, amiket "szemétből" készítettek, és az a tény, hogy nekem mindig az volt fontos, az volt különleges, amihez valamilyen élmény kötött. Annyi szép adventi emlékem van, és egyikhez sem kellett száncsengő. Mégis miazisten ez, és hogy került ide. Mintha minden évben nagyobb erővel támadna a karácsonyi klisészörny, piros-zöldre színezve mindent, ami valaha is történt bármelyik év bármelyik decemberében, hogy semmi másról ne szóljon ez az időszak, csakis Santáról (már nem is Mikulásról), csakis arról a nyomorult rénszarvasáról, a fehér peremes vörösről, az ezerszer megénekelt, de soha meg nem történt szánkóutakról. A kisagyamig, a gerincvelőmig hatolnak ezek a szögegyszerű ingerek.

Menjetek innen, nem én vagyok a célközönségetek.

A stílusom nem "menő", a munkám nem "menő", ahogy élem az életemet, amik érdekelnek, egy cseppet sem menők. Én nem vagyok menő.

Eddig csak gondolkodtam rajta, hogy jó lenne kevesebb cuccot venni, környezettudatosabban élni, tudatosabban dönteni arról, hogy mi kell és mi nem. Most viszont már konkrétan undorít a mainstream vásárlás. Különösen karácsonykor.

Melegen üdvözlöm ezt a változást.

#suomi100

Az egész napot belengte egy ünnepi légkör.

Persze, régóta készültem erre a napra, mint valamiféle karácsonyra, ami visznt csak százévente egyszer van, de pont ezért nem tudtam, mit várjak tőle. Kicsíptem magam Finnország kedvéért. Bekaptam egy jó kis 600 miligramos Algoflexet a tegnapi kamarázás emlékére, és meggyőztem magam, hogy vasalatlanul is jó lesz a felsőm, ideje indulni.

Referáltam kognitív nyelvészetből, ami hónapok óta gyilkolt - de alig emlékszem rá. Amire emlékszem, az a lelkes finn szakosok, a megosztó érzelmi hátterű de nagyon sikeres médiafelhajtás az előző este (8 óra alatt 60 új lájk nem rossz teljesítmény a tanszéknek), az "Eläköön!"-kiáltások, a kék-fehérbe öltözött diákok és kollégák, a közvetítés az YLE-ből, a hatalmas és nagyonfinom Finnországos torta... az, hogy mindenki boldogan ugrott be akár csak 10 percre a 29-esbe kávézni és sütizni. Győzelmi hangulata volt a napnak (bár én alig vonszoltam magam a fáradságtól. De: letettem a kognitív nyelvészeti referátum terhét, az is egy győzelem.)

Ahogy a kék-fehéren kivilágított Erzsébet-hídhoz közeledtem, azt hittem, kidurran a szívem a boldogságtól. Igen, ez Finnország tiszteletére van! Finnország 100 éves! A kicsi, legatyásodott, parasztok lakta északi peremvidék, aminek a függetlenségi nyilatkozata Lenin és Trockij aláírásával van hitelesítve, és nyomban fejest is ugrott egy polgárháborúba, az ország, ami kétszer verte vissza sikeresen a hatalmas Vörös Hadsereget, az egyetlen ország, ami teljes egészében visszafizette a hadisarcot (Marshall-segély nélkül), sikerrel lavírozott két szuperhatalom közt, miközben összefogással és az oktatásra időt-pénzt nem kímélve napjainkra a világ egyik legfejlettebb, legszabadabb, legszuperebb országává vált, pozitív példává az egész világ számára. A finnek méltán büszkék a saját 100 évükre, és megérdemlik, hogy az egész világ őket ünnepelje.

Hát ilyen volt a mi ünneplésünk is. Kicsit előbújunk a tanszék falai közül, finn dalokat játszottak a KK-ban, finn kajákat adtak a nagymenzán, mi mindenkit beinvitáltunk egy (undi) finn kávéra, és örültünk saját finnségünknek.

Vidáman, de érzelmileg iszonyú fáradtan tekertem haza, de még este sem tudtam elszakadni az éleő közvetítéstől.

Heini hangja a finn állami tévé műsorában olyan megnyugtató volt, hogy majdnem elsírtam magam. Jaj, ez a nő az esküvőnkön énekelt (és engem is énekelni tanított anno). Emberek jönnek-mennek a tanszéken, és mindenki egy kicsit hozzáad a személyiségéből a hangulathoz, de az ember soha nem felejti el azt, aki kinyitotta a száját egy új nyelven. Heini egyénisége minden nap hiányzik a folyosókról és a termekből.

Elalvás előtt összegömbölyödve még egyszer hálát adtam az égnek, hogy Finnország az életem része.