29, fuckyeah

Húszas éveim utolsó évébe léptem. Ahogy telik az idő, egyre fogynak a napok, amikor még huszonévesnek nevezhetem magam, és kúszik az idő a harmincadik születésnapom felé.

Aki ismer engem, az tudja, hogy sohasem érdekelt különösebben az éveim száma, soha nem pánikoltam amiatt, hogy jajjistenem öregszem, vagy hogy túl lennék a... fénykoromon? Mi a fenének ne lehetnék szép és érdekes és a tegnapinál "jobb" verziója önmagamnak, akárhány éves is vagyok. Persze, az megeshet, hogy az idők során megereszkedik a mellem és a szarkalábas lesz a szemem sarka, de valahogy ezt nem tudom szignifikáns eseményként értelmezni - és továbbra is úgy érzem, hogy nem akarnék visszamenni egyik korábbi... létállapotomba sem. Legfeljebb talán egy-két hónapba, vagy bizonyos eseményeket újraélni, amikor valamiért épp különösen boldog voltam.

Szóval egy cseppet sem érdekel a kor mint objektív fogalom. Az érdekel, hogy az adott helyzetben hogyan élem az életemet és milyen döntéseket hozok. Alapvetően az a célom, hogy minél kevesebb megbánást halmozzak fel kitaposott éveim során.

Ennek fényében hogy vagy Bogi, kicsi lány?

Bogi, a kicsi lány, ha itt lenne az anyukája, az ölébe hajtaná a fejét, és sírdogálna, ameddig el nem alszik. Sírna, mert fél, mert úgy érzi, csalódást fog okozni, mert megijeszti a világ, és gyakran legyőzik a körülmények és a pótcselekvések, elege van pár dologból de fél változtatni, fájdalmat okoz önmagának és a környezetének, és nem tud jól dönteni, csak kevésbé katasztrofálisan.

A szorongás régi ismerős, a torokban képződött gombóc lassan egy hete kísér engem. Vágyom Észtországba (Eesti, Eesti, Eesti, kapiaan sinne perkeleesti!), de félek attól is. Nem beszélve az utána következő időről!

De mégis jó 29-nek lenni, és jó önmagamnak lenni, és az sem nagy baj, ha éppen fáj a létezés.

Valahogy bele tudok nézni a tükörbe.

Vannak dolgok, amiket elértem, és vannak emberek, akik hozzám fordulnak.

Olyanok is vannak, akiknek örömet tudok okozni.

Vannak terveim és céljaim.

Van egy nagyjából körvonalazott elképzelésem arról, hogy miért vagyok ezen a sárgolyó világon, és az nem áll távol attól, amit most is csinálok.

Ha valamit nem csinálok (pedig kéne), akkor az zavar. Tehát "nem szarom le."

És a harmincéves önmagamnak is azt kívánom, hogy ha valamit kerüljön el, az a... leszarás. A fásultság, az indifferencia.

Annál még a fájdalmas létezés is jobb. :)

Random bejegyzések a random orosz kutatóútról 8. - befejező gondolatok

A repülő valahol Fehérorszország felett járhat, egy óra késésben van, és mindenki meglehetősen nyomott hangulatú. Mellettem egy pasi nagy veszekedést csapott egy stewardesszel, úgyhogy most már legalább ők is idegesek. Engem reggel a security check oltári szívatásnak vetett alá, legalább egy óráig szenvedtem, hogy be tudjak csekkolni - azt hiszem, már én is épp elég kész vagyok arra, hogy elhagyjam ezt az országot.

Uncsó után Joskar-Ola a biztonságos zónából való kiszakadásnak érződött (nyüssz, megint oroszul kell beszélni - na nem mintha képes lettem volna rá, rendszeresen mari beszéddel támadtam le az embereket), Joskar-Ola után Moszkva pedig konkrétan ijesztőnek. Uncsóból egy mari pasi vitt el Joskinba, és ez mindig tök jó, lehetett őt kérdezgetni az életéről, hogyan menedzseli az ingázást meg a falu-város dolgot - aztán Joskinban is jó volt.

Eleinte nem, egy kissé fura nővel találkoztam, aki könyveket küldött velem az apjai versei magyar fordítójának - akiről azt sem tudta, él-e, meghalt-e. Viszont le kellett fényképezkedni a Csavajn múzeum minden egyes sarkával egy 2016-os naptárat tartva a kezemben, aztán elkövettem azt a hibát, hogy megkérdeztem, mennyi idő innen a Mari El rádió gyalog. Na erre kitalálta, hogy elkísér - persze abszolút a rossz irányba kezedett el terelni, és hiába magyaráztam neki, hogy az utat tudom, csak az idő érdekelt (=belefér-e még egy kávé), nem tűnt úgy, hogy zavartatná magát azzal, amit mondok. Cserébe inkább magyarázott valamit arról, hogy sok orosz szót használnak, és a marik nem beszélnek a városban mariul, a lánya sem tud mariul, mert ugyan kivel beszélne. (Ekkor kicsusszant a szájamon az, hogy esetleg az anyjával? de nem értette, mire célzok.) Borzasztóan lefárasztva érkeztem meg a rádióba, ahol új ismerősöm, Zsanna várt, hogy dumcsizzon velem a műsorában. Természetesen a felvételt teázás és sütizés előzte meg, ami most jól is esett, és belefutottam Vologya Matvejev rádiós-énekesbe, akivel tavaly ismerkedtem meg Badacsonytomajban, és akit rendkívül jó fejnek tartok, és nagyon örültem, hogy látok. A vele és Zsannával eltöltött negyed óra kicsit visszaadta az életkedvemet és a világba vetett hitemet, kicsit beszélgettünk a kétnyelvű gyerekekről és Joskin összetartó mari közösségéről, aztán Zsannával bementünk a stúdióba. Igazából már megszoktam a stúdiókat. Tavaly még lámpalázas voltam, amikor az orrom alá tartottak egy mikrofont, de most már szinte azon lepődök meg, ha nem környékez meg a média - és tényleg nem bánom. Zsanna kérdései nem tartogattak nagy meglepetést, elsősorban rólam szóltak (ééés Bagata, hogyan kezdtél el mariul tanulni??), de beszélhettem egy kicsit a kutatásomról is, és volt alkalmam nyilvánosan megköszönni mindenkinek a rengeteg segítséget, amit adtak. :) Egyedül az nem ment jól, hogy valami jókívánságot mondjak a mari fiatalságnak: a tósztok és házi áldások műfaját sajnos még gyakorolnom kell.

Király volt a rádióban, aztán egy étterem felé vettem az utam, hogy egyek valami normálisat és felújítsam barátságomat a sör nevű itallal. Már éppen nem tudtam, mit kezdjek magammal este 7-ig, amikor eszembe jutott a mari szuvenírbolt, ahol Katjával jártunk tavaly. Úgyhogy oda mentem, jéj, megint egy jó helyre kerültem! Az eladó hölgy nagyon megörült nekem (mármint hogy a marit mint idegen nyelvet beszélem), és segített kiválasztani egy menő piros egyberuhát, majd felkaptam egy könyvet a mari hímzésekről, és mellékesen megemlítettem neki, hogy a magyar Néprajzi Múzeumban 18. századi mari fejkendőket fogdostam és csodálatosak voltak. Na mit ad isten, az eladóról kiderült, hogy a könyv írója, és teljesen lázba jött, azzal a lendülettel kinyitott nekem egy másik szobát, amiben több mint százéves mari népviseletek sorakoztak, és egy komplett hímzőműhely: mint kiderült, a nő szenvedélye a szimbolika a mari ruházatban. Kedvesen meg is kért, hogy járjak utána, hogy tudna eljutni a raktárba a Néprajzi Múzeumban. Ha mindez nem lett volna elég, betoppant a mari írószövetség elnöke, aki borzasztóan örült, hogy olvastam a nemrég magyarra lefordított tizenöt mari novellát, csinált velünk egy csoportképet, átadta a névjegykártyáját és azt mondta, bármikor segítségre van szükségem, írjak neki. <3

A pályaudvaron arra számítottam, hogy Elvirával összefutok és ő felrak a vonatra, de nem találtam, így aztán magamtól szálltam fel - majd csörgött a telefon, és lőn, Elvira a peronon várt a lányával, és Elena Lastochkinával, akire abszolút nem számítottam! Teljesen meghatódtam, ők meg elhalmoztak bonbonnal, Mari El Balzammal és valamiért 8 db túrókrémmel, és hihetetlenül kedves szavakkal búcsúztattak! Megpakolva és fülig vigyorogva szálltam fel a vonatra: ez a búcsúzás pont olyan volt, mint az egész utam: szeretetteli, meglepetésszerű és nagyon vidám!

Igen, mert az egész út ilyen volt. A vonaton elgondolkoztam rajta.

A legerősebb érzés, ami eszembe jut, az a végtelen öröm és hála. Mindenhol úgy kezeltek, mint egy égből pottyant csodalényt, vagy egy távolba szakadt nagyon kedves rokont, vagy mint valakit, aki tudja a „jelszót” a mari néphez, szóval hogy is mondjam… valahogy mintha pillanatok alatt mindenkinek megtaláltam volna az utat az otthonába, vagy a gondolataihoz, és mindenki olyan természetességgel segített nekem minden helyzetben, mintha ők lennének az én lekötelezettjeim. (Csak éppen senki nem érezte magát lekötelezettnek senki irányába.)

Féltem ettől az úttól, mert most egyedül mentem: tavalyelőtt ott volt nekem a nyári egyetem, tavaly pedig a városban Tanja, a faluban pedig Katja, mindketten sokkal jobban beszélnek mariul, és sokkal otthonosabban mozognak a mari kultúrában, mint én, és hát valljuk be, hozzá képest én elég fura kis lény voltam. Illetve féltem, mert nem nagyon van tapasztalatom kérdőívezésben és anyaggyűjtéstben (hogyan kérek meg valakit arra, hogy beszéljen nekem a diktafonba?), és csak elképzeléseim voltak, hogy hogyan fogok ott adatközlőket szerezni.

De amikor ott voltam egyedül, és egyedül kellett boldogulnom, rájöttem, hogy ez mind nem baj. A furaságomat elviselik és megszeretik, a kezdeti nehézségek elmúlnak, a beszédbe belejövök, a találkozások, helyzetek és lehetőségek pedig nem mindig eltervezhetők, és végül maguk alakulnak ki.

Persze, terveztem egy csomó mindent, felkészültem különböző dolgokkal, stimuluskészlettel, kérdőívvel, és nem minden sikerült, vagy nem úgy sikerült, ahogy akartam volna - de sikerültek más dolgok, vett az út más irányokat, és most így visszagondolva nem is lehetett volna másként. És ja, lehet, hogy nem beszélek olyan jól mariul, mint Tanja vagy Katja, nem hegedülök éppenséggel úgy, mint Imar, nem néptáncolok úgy, mint Tücsi, és nem gyűjtök úgy, mint... nem is tudom, Janne Saarikivi? Viszont... akkor is beszéltem elég jól, és hegedültem, és néptáncoltam és gyűjtöttem, és ezek egy jelentős része még tavaly is elképzelhetetlen lett volna, és jól tettem, hogy bevállaltam és megpróbáltam, mert jólesett a mariknak.

És megint rájöttem, hogy nem szabad siettetni a dolgokat. Ez az út kevésbé az anyaggyűjtésről, mint a kapcsolatteremtésről és -építésről, a marikkal való mélyebb megismerkedésről, a kultúrában való őszinte feloldódásról szólt, ami épp olyan fontos, mint az anyaggyűjtés maga.

Szinte bánom, hogy csak ilyen keveset voltam Ucsóban is Mariföldön. Vissza kell menni, lehetőleg hamar. (Ha adnak még nekem vízumot.)

És az élményeket, a szeretetet, az izgalmakat, a tapasztalatot senki nem veszi el tőlem.

Random bejegyzések a random orosz kutatóútról 7. - félúton Uncsóba

Mozsgában állunk épp.

A vonat valahogy 7 óra alatt elcammog Kazányba, ahol némi segítséget kapván majd felpakolnak engem egy mikrobuszra. Úton vagyok Uncsóba.

Ez utazásom harmadik etapja, és egyértelműen a legfélelmetesebb, de most, ahogy zötyögök-álldogálok… valahogy már nem félek annyira. (Legfeljebb attól hogy már kb. elfelejtettem mariul egy az egy hét Udmurtia alatt.) Tudom, hogy ennek az útnak meg kell történnie, és majd olyan lesz, amilyenre alakul. De mindenképpen lesz valahogy, és valahogy véget is fog érni.

Random bejegyzések a random orosz kutatóútról 6. - hakni Karsashurban

Udmurtia olyan csodálatos volt, amilyen szokott lenni. Izsevszk vagány és és urbánus, Sarkan megye gyönyörű és idilli. Iyulia még mindig imádnivaló, a komikus egyéniségű mopszával és a borzasztó kedves vőlegényével együtt. A verandán aludni, friss shangi illatára ébredni, mentateát szürcsölni, kertet gazolni, nyílt tűzön sütögetni… tudtam, hogy nem tudok még egyszer ugyanabba a folyóba lépni, így megpróbáltam új és új dolgokat felfedezni Sarkan megye eme keleti, eldugott szegletében. Ebben segített, hogy két napot Karsashurban töltöttünk, ahol Daniil szülei még nem ismernek engem, mint a tenyerüket, így jól elszórakoztunk, és még a suliba is elvittek.

Nem vártam nagyon sokat a karsashuri látogatástól: 7-9 éves gyerekeknek kellett volna előadnom, és leginkább arra számítottam, hogy csendben, megkukulva fognak ülni és már csak az ebéden fog járni az eszük. Nem beszélve az értékelhetetlen udmurt- és orosztudásomról. Szerencsére Iyulia ott volt, hogy átsegítsen a nyelvi akadályokon, és meglepődve tapasztaltam, hogy az előadásom még el sem kezdődött, pár gyerek máris ránk tapadt és velünk grasszált mindenfelé, az angol nyelvű beszélgetésünket hallgatva. Átöltöztem a népviseletembe, aztán bedugtak minket az addigra megtelt osztályterembe (a közönség egy része tanárokból állt), kiállítottak engem az osztály közepére, és várták, hogy akkor most produkáljam magam.

Na de nem azért vagyok veterán haknizós, hogy ilyen helyzetek zavarba ejtsenek, mit nekem az, hogy ez egy falusi suli, a gyerekek udmurtok és nincs közös nyelvünk: elkezdtem kicsit magamról mesélni, majd gyorsan Magyarországra tereltem a szót: ki tudja megmutatni a térképen? Ez jó kezdésnek bizonyult, így hirtelen ötlettől vezérelve elővettem a Magyarországos diasoromat, amit a mariknak csináltam, hogy mutassak pár képet. A gyerekeknek különösen Budapest tetszett és az erdei állatok, és mindig nagyon mosolyogtak, amikor valamit udmurtul próbáltam mondani. Hála Istennek a nyelvtörőket is nagyon élvezték, és az is átjött nekik, amikor udmurtul és magyarul is felírtam ugyanazt a mondatot, és átlátták a hasonlóságot. Aztán hegedültem nekik egy kicsit, majd énekeltem is, és páran ki is próbálhatták a hegedűt (persze nagyon nagy volt szegényeknek, a kici ujjaikkal alig bírták lefogni a húrokat). Aztán pedig, hirtelen ötlettől vezérelve, kitaláltam, hogy ha megmondják a nevüket, én megmondom annak a „magyar verzióját”. Na ettől megvadultak. :) Persze valószínűleg nem mindegyik volt akkurátus, de nem is ez volt a lényeg, csak hogy mondjak valamit nekik, amin nevethetnek.

Lassan lejárt az időm, és közeledett az ebédidő is, így szélnek eresztettük a nebulókat, de fülig érő vigyorral pakolásztuk össze a cuccainkat. A takarító néni lelkesen mesélte, hogy még a menzára szaladva is a „magyar neveiket” ízlelgették. Bogi, szerintem erre egész életükben emlékezni fognak, mondta Iyulia. Remélhetőleg! Én biztosan. :) Illetve szöget ütött a fejembe az ötlet, hogy Udmurtiában is kéne haknit szervezni. (Vajon hány alkalom után kapcsolna le az FSZB?)

Ez vol az én ajándékom Karsashurnak, és Karsashur ajándéka nekem. Meg a muncsó, a shangi, a beszélgetések. Kozinóban idén állt a bál, Sztasz és Anyuta családja sürgött-forgott, én csak ritkásan tudtam besegíteni, de az egész napos udmurt csacsogástól legalább kb. visszatért a nyelvtudásom.

Udmurtia édes és szépséges, mint egy távolba szakadt kedves, de ideje visszatérnem az "igazihoz".

Random bejegyzések a random orosz kutatóútról 5. - ой, Инмаре

A levegő majd’ kicsattant a frissességtől, amerre a szem ellátott, fenyő- és nyírligetek. Sötétbarna rönkházak tarkították a domboldalt, a völgyben, bár nem látszott, két forrás volt - egy „élő” és egy „halott”. (Az „élőből” lehet inni, a „halott” vizét gyógyításra, elsősorban borogatások készítésére használják.) Udmurt népviseletes idegenvezetők meséltek a helyszínről a csoportokra szakadozott konferencia-résztvevőknek, rendezett káoszban vándoroltak épületről épületre. Magas fű, földút és vadvirágok mindenhol. Itt-ott egy macska sompolygott körülöttünk.

Én nem először voltam a Ludorváj skanzenben (ahogy gondolom az emberek többsége sem), az orosz nyelvű idegenvezetés sem izgatott annyira, úgyhogy inkább szabadon kószáltam, élveztem a természetet, és azt, hogy újra Udmurtiában vagyok. Nem voltam benne 100%-ig biztos, hogy szabad-e, de végül mégiscsak nekiálltam virágokat leszedni és koszorút fonni belőlük.

Rét, mocsár, liget, ház, fadeszkás ösvény, forrás (ahol kapunk egy kanál szamagont aka „pálinkát”), újra rét, tűzrakóhely, szentély, malom, hinták, aztán hoppá, terített asztalok és lendületesen dübörgő udmurt slágerekbe torkollik a túra. Néhány kör pöśatem után a DJ lekeveri a diszkót és előkerül a harmonika és a vendéglátók élőben kezdenek el dalolászni. Mi sorba állunk perepecsért és tabanyért. Jeremy velem szemben ücsörög, Gergőnek etimológiák jutnak eszébe, Anna mellettem magabiztosan társalog különböző nyelveken, a jobb oldalamon Luca ül megilletődötten. Az udmurtok táncolni kezdenek, bevonszolják a vendégeket is maguk mellé. Kolja Anisimov felkap engem, de sajnos nem együtt táncolunk, párcserélős a koreográfia.

A nap egyre hegyesebb szöget zár be a földdel, a fűszálak narancssárgás színt kapnak. Elmegyek a „mosdóba”, aztán nincs is kedvem visszamenni a többiekhez. Inkább csak nézem a Ludorváj tökéletesen elrendezett domboldalait. A kovyš és a sok kedves ismerős hangja nyomokban eljut hozzám, én pedig bámulok szembe a nappal. Mire is várok épp? Éppen annyira erős a késztetés arra, hogy bedobjam magam a tánc közepébe, mint hogy eltávolodjak mindenkitől, és kvázi madártávlatból gyönyörködjek a népviseletes udmurt néptáncosokon, a skanzen épületein, a šuldyrjaškodó vendégeken. Érzem már az esemény megrendezett voltát, de kb. ilyen dolgok azok, amelyektől beleszerettem a FU világba.

Itt van minden, amit imádok, de az ilyenkor érezni szokott őrült boldogság valahogy otthon maradt.

Random bejegyzések a random orosz kutatóútról 4. - vendégek nálam

A GoPro persze úgy döntött, hogy nyasgem, ő nem hajlandó tölteni, így nem tudtam előkészíteni, de így is erőnek erejével igyekeztem a szobámat prezentálható állapotúvá varázsolnom, és mindent úgy elrendeznem, ahogy az eddig látott vendégségeken megfigyelni volt lehetőségem. Tea, cukorka, csészék, elérhető távolságban valamilyen kis ajándék (ezúttal pálinka)... oké. Diktafon elöl, rajta van delej. A hotel személyzete, ameddig megebédeltem, pillanatok alatt tip-top állapotúvá varázsolta a szobámat, tiszta törölközőket és ivóalkalmatosságokat hoztak, és még az ágyamat is ízlésesen leterítették, mert megmondtam, hogy vendégeket várok.

Nem nagyon laktam eddig kényelmes hotelekben, így nem vagyok hozzászokva, hogy lehetnek kéréseim - mondjuk nyomtatás, vagy olló, vagy a szobám villámgyors rendberakása, mialatt megebédelek... kellemes meglepetés volt, hogy nem nekem kellett mindent megoldanom, hanem rutinosan a kezem alá játszottak.

Hú hú, egyedül csinálom meg velük a Family Problems Picture Taskot, amit anno Danielle Barth-éknak készítettünk egy ausztrál korpuszhoz, izgis! Mikor két éve az udmurtokkal végeztük, valahogy nem rémlett, hogy az ilyen hosszú és bonyolult. 

Ivan és Elvira hihetetlen arcok mind a ketten, imádom őket. Képesek voltak, és még ők hoztak ajándékot nekem. Jobb adatközlőket nem is kérhettem volna, bőbeszédűek voltak, intelligensek, jól ismerték egymást. Érdekes volt látni, mi ragadja meg a figyelmüket. Hosszú percekig találgatták, milyen országban játszódhat a történet, és alaposan analizálták a résztvevők arcát. Mikor ahhoz a képhez értünk, amin a férfi megüti a nőt, Elvira felkiáltott, hogy na, lehet, hogy ezt az ázsiai nők hagyják, de egy mari nő visszaütne a csába! Jó 45 percen keresztül nyüstöltük a feladatot. (Lol, ki fogja ezt feldolgozni...)

Tökéletesen sikerült a kísérlet és a kérdőív-kitöltés? Nem. Sőt, most különösen berezeltem, mert a kérdőív kitöltése után Elvira volt olyan kedves, hogy az összes válaszát megmagyarázta, és bizony itt-ott kiderült, hogy nem írt be megoldásokat, amik egyébként jók lettek volna, vagy felülírta  feladatot (pl. nem a megadott igét használta a megoldáshoz). De Ivannal néha összekaptak, hogy a -man necesszív infinitívusz elfogadható-e az adott helyzetben vagy nem, és ez már több, mint amit remélhettem.

Megnézték a rendőrségi végzésemet, és egyetértettek abban, hogy valaki engem az egyetemen beköpött. És abban is, hogy az ilyenekkel nem kell törődni, rossz emberek mindenhol vannak, de a marik engem mindig örömmel látnak, és mindig lesznek barátaim. Megnyunyorgattam volna őket örömömben, olyan őszinte és elszánt volt a hangjuk. És azt is megbeszéltük, hogy legközelebb elmegyek Kuzsenyer rajonba Elvirához. (Amúgy is el akarok menni Kuzsenyer rajonba.)

Miután elmentek, kimentem az utcára és este 11-ig sétáltam. Hmm, amikor a patrióta érzelmű mari barátaim elmennek, kipukkad körülöttem a buborék, és újra a mindenhol-orosz valóságba csöppenek vissza. De Joskin olyan hely, ahol az árkádok alatt egy magányos zongorán egy öreg bácsi zongorázik kotta nélkül, gördeszkások vagánykodnak a vadonatúj lépcsőkön, az emberek önfeledten pózolnak a giccses de nem bóvli szobrokkal, és a Koksaga vizén még 10-kor is eveznek a mézeskalácsházak előtt.

Két napom maradt ebben a városban, és nincs is kedvem elmenni.

(Majd bepótolom a többi napot is.)